Harmadik

*Summer* 

  Napok teltek el a buli óta, bár még így sem sikerült teljesen kihevernem a másnaposság okozta fejfájást, ami miatt a lehető legkevesebbet mutatkoztam nyilvánosan, hiszen nem szerettem volna bajba kerülni a főnökeimnél. Főleg úgy, hogy tudtam, a szerződésbontás szélén álltam a néhány extrémebb húzásom miatt, amiket még a karrierem kezdetén követtem el, még az elvonó és René előtt, a szakítás után. 

  A hivatalos szakítás olyannyira a padlóra küldött, hogy nem ismertem akkor se Istent, se embert, csak a saját érdekeim számítottak. És talán a legtöbb ember nem az érzelemmentességet, a majdhogynem tudatlan állapotot választotta volna, de akkor az tűnt a legjobb megoldásnak. Szerettem azt az állapotot, mikor nem éreztem a fájdalmat, mikor nem éreztem az űrt, amit Zayn hagyott maga után. Semmi másra nem vágytam, csak nyugalomra.

  És ez, a nyugalom iránti vágyakozásom Zayn felbukkanása óta csak fokozódott, így minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne pattintsam fel a remegő kezeimben szorongatott üvegcse kupakját, és ne vegyek be egy néhány nyugtatót.

  Ennek érdekében pedig próbáltam elterelni a gondolataimat, ami nem volt könnyű feladat, hiszen a vállamon ülő kisördög folyton biztatott, hogy néhány pirulával senkinek sem okozok bajt. Viszont a még épeszű angyal ösztönzött arra, hogy elmenjek sétálni, hátha a friss levegő kitisztítja az elmémet. Ez a kettősség pedig ismét a gödör felé kezdett lökni, nem beszélve arról a fájdalomról, amit magamnak okoztam a közös fényképeink nézegetésével.

  Mazochista vagyok? Áh, dehogyis!

  És bár elmém ép része azt sugallta, hogy temessem vissza a gardróbom mélyére a képeket, nem tudtam megtenni. Az első fényképünk előkerülése után pedig a markomba potyogtattam néhány nyugtatót, amiket pillanatokon belül le is nyeltem, félve attól, hogy meggondolom magam. Ezzel egy időben pedig könnyeim patakként kezdtek végigfolyni az arcomon, hiszen ezzel a pár szem pirulával sikerült háromévnyi kemény munkát magam mögött hagynom.

  Bár bűntudatot még nem éreztem.  

  Lassan dőltem hátra a puha szőnyegen, majd a plafont kezdtem bámulni, ami valahogy megnyugtatott, a ventilátor körkörös mozgása pedig kezdett elálmosítani, így lassan lehunytam a szemeimet és vártam a régen érzett nyugalmat.

…

       - Summer, térj magadhoz! – ütögette meg valaki az arcomat, mire nyöszörögve nyitottam ki a szemeimet és néztem farkasszemet Zayn-el, aki miután látta, hogy élek, visszabújt maszkja mögé.

       - Mit keresel itt? – vontam rögtön kérdőre, bár hangom nem csengett túlságosan magabiztosan, sőt el is csuklott.

       - Jól vagy? – tért ki a válaszadás elől, mire dühösen megráztam a fejemet.

       - Hogy kerültél a lakásomba? – emeltem fel a hangomat, mire egy halvány vigyor futott végig az arcán.

       - Ugyanott tartod a pótkulcsot, ahol régen. – lóbálta meg előttem az apró fémet. – Nem volt nehéz bejutni. – vonta meg lezserül a vállait, majd nekidőlt a szekrénynek.

       - És minek köszönhetem látogatásodat? – kaptam ki hosszú ujjai közül a pótkulcsot, ami meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult ingatag állapotom miatt.

       - Jelenésünk van egy díjátadón, te leszel a kísérőm! – vigyorodott el, mire éreztem, ahogy ajkaim elnyíltak a döbbenettől.

  A döbbenetemet felváltotta a hisztérikus nevetés, bár komoly arcát látva rá kellett jönnöm, hogy nem viccelt. Vagy ha igen, akkor nagyon jól csinálta, elegáns öltözéke azonban őt igazolta.

       - Ez nem lehet komoly! – ráztam meg hevesen a fejemet. – Nem fogok veled sehova se menni. – jelentettem ki határozottan.

       - Azért ennyire ne szeress! – tette a szívére kezét. – Gondolhatod, hogy nekem mennyi kedvem van a színjátékhoz, de menedzsmenti utasítás. – nyúlt zakójának a zsebébe, majd a kezembe nyomta a szerződésének a másolatát. – Elméletileg neked is van egy ilyened.

  Hát persze, a szerződés!

       - Bassza meg! – káromkodtam, majd miután visszanyertem az egyensúlyomat a szobámba rohantam és szinte feltéptem a szerződést tartalmazó borítékot. Szemeim rekordsebességgel futottak át a sorokon, míg meg nem találtam a számunkra érdekes pontot, amely kimondta a nyilvánosság előtti, baráti kapcsolatunkat. – Ezt nem hiszem el. – ingattam a fejemet, akár egy idegbeteg, majd erős késztetést éreztem arra, hogy ismét a nyugtatókhoz nyúljak. – Beszélnem kell René-vel. – tárcsáztam szinte rögtön.

  Menedzserem a második kicsengés után már fel is vette, mire köszönés nélkül kezdtem hozzá a beszédhez, amit inkább kiabálásnak lehetne nevezni.

  Nem szégyelltem visszafogni a hangerőmet és a szitokszavak használatát sem, ami normál körülmények között biztos nem fordult volna elő, hiszen anyukámként szerettem a harmincas éveiben járó nőt, de valahogy ettől eltekintettem.

        - De René, nincs rajta az aláírásom a papíron! – szakítottam félbe, miután egy hangos sóhaj hagyta el ajkaimat. – Így nem vagyok köteles megtenni!

        - Ez csak egy kiegészítés, ami nálad van. – magyarázta a helyzethez képest nyugodt hangon. – Viszont kénytelen vagy eleget tenni a menedzsment kérésének, hiszen a fő szerződésed kimondja, hogy a kapcsolataid úgy alakíthatóak a nyilvánosság előtt, ahogy azt jónak látják. – mutatott rá egy lényeges pontra, így kénytelen voltam belátni, hogy veszítettem.  

  A beszélgetésnek végül menedzserem vetett véget, miután kijelentette, hogy a díjátadó előtt találkozunk az irodájában, ahol a csapat már várt ránk.

  Csalódottan mentem vissza a gardróbba, ahol Zayn még mindig a földön ült, azonban kezei közt az egyik fényképalbum pihent, arcán megannyi érzelem tükröződött. És talán akkor éreztem azt, hogy nem veszett el teljesen, hogy maradt még a régi, boldog srácból, akit feltétel nélkül szerettem.

  Bár miután rám emelte mélybarna szemeit, mintha ismét egy fal állt volna kettőnk között, ami meggátolta, hogy lássam az érzéseit, a régi énjét.

        -  Indulhatunk? – kérdezte semlegesen hangon, mire azt kívántam, bárcsak inkább azt mutatná, hogy gyűlöl.

  Az egész alakos tükör előtt állva gyorsan végignéztem magamon, ürügyet keresve a minél későbbi indulásra, majd miután utcára valónak nyilvánítottam az öltözékemet, elindultam a bejárati ajtó felé. 

  Hosszú este elébe nézünk! 

Sziasztok Kedves Olvasók! :) 

Először is szeretném megköszönni az előző részhez érkezett visszajelzéseket, köszönöm mindazoknak, akik szántak néhány percet a visszajelzésre! :) Rettentően örültem nekik, és bízom benne, hogy a mostani rész is elnyerte a tetszéseteket! :) 

Illetve szeretnék kitartást kívánni az előttünk álló héthez!  :)

Valamint örülnék néhány visszajelzésnek, hiszen így tudom, hogy kell-e valamin javítanom, és természetesen kíváncsi vagyok a véleményetekre! :) Valamint ne feledjetek el cserét kérni, és pipálni! :) 

Legyen kellemes hetetek Kedveseim! :)

Hétvégén találkozunk! :) 

xx Lorette T.