Ötödik

*Summer*

  - Sikerült meglepned, Sum! - jegyezte meg szórakozottan a mellettem sétáló fiú, aki hosszú hallgatását törte meg ezzel a néhány szóval. - Már nem az a jó kislány vagy, akinek megismertelek. Megváltoztál! - pillantott futólag rám, majd tekintetét ismét a palotára szegezte, aminek megvilágított látképe szebb volt, mint emlékeimben.

  - Most ezt úgy mondod, mintha te ugyanaz a személy lennél, aki voltál. - vágtam rá kissé cinikusan, erőteljes nyomatékot adva az ugyanaz szónak, ez pedig neki is feltűnt.

  - Tévedsz. - rázta meg a fejét, majd miután megigazította szemébe hulló tincseit, visszacsúsztatta a zsebébe a kezeit. - Én alkalmazkodtam, te viszont gyökeres ellentéte vagy annak, aki voltál. - torpant meg az egyik padnál, ami mellett gyönyörűen megmunkált lámpaoszlop magasodott. - A kettő pedig nem ugyanaz.

  - Oh, szóval két találkozás, és harminc perc beszélgetés után tudod, hogy én nem én vagyok. - vontam fel hitetlenkedve a szemöldökeimet. - A mikrofont a lelkekre cserélted, vagy csak engem tisztelsz meg az analizálásoddal?

  - A humorod a régi, ugyanolyan cinikus, mint régen. - döntötte a hátát a pad támlájának, majd lehunyta a szemeit, amiket hosszú szempillái kereteztek. - Egyébként, ha analizálnálak vagy manipulálnálak, vagy nevezzük akárhogy, azt észrevennéd. - hangja halk volt, kísértetiesen hangzott a kihalt parkban, ami miatt ösztönösen arrébb húzódtam. - Nyíltan játszom, Sum!

  - Oké, szóval akkor játszunk tisztán. - fordultam félig felé, miközben az ölemben levő kezeimet fixíroztam. - Mit értettél azon, hogy alkalmazkodtál?

  Szemei alig egy másodperc alatt felpattantak, majd mélybarna szemeit összekapcsolta az enyémekkel. Megannyi érzelem tükröződött bennük, emiatt pedig különlegesen csillogtak a gyér fényben. Így néhány pillanatig teljesen megfeledkeztem a külvilágról, úgy éreztem magam, mint évekkel azelőtt, a megismerkedésünk pillanatában.

  Vonzott a tekintete, képtelen voltam elszakadni gyönyörű íriszeitől, pillantásának hatására pedig pírba borult az arcom. És akár szégyen, akár nem élveztem azt a pár pillanatot, hiszen tudtam, hogy rám figyelt.

  Még ha csak a túlságosan nyílt és lényegre törő kérdésemnek köszönhettem a figyelmét.

  - Vagy annyira nem játszol nyíltan? - dőltem egy kicsit előre, így arcunk között a távolság minimálisra csökkent.

  - Nem, annyira nem. - rázta meg nevetve a fejét, majd tekintetét körbevezette a kihalt parkon. - De, hamarosan te is rá fogsz jönni mindenre.

  - Hogy érted ezt? - kérdeztem értetlenül, mire szája sarkában egy alig észrevehető mosoly jelent meg.

  - Nem mindenki az, akinek látszik. - felelte készségesen, ezzel egy időben pedig több száz kérdés fogalmazódott meg bennem. - Bár azt hittem ez nem újdonság számodra, hiszen valamilyen szinten te is közéjük való vagy.

  - Rajtad kívül más is így gondolja, vagy unalmas estéiden gondolkozol az életemen? - reagáltam kissé ingerülten, hiszen alaptalannak gondoltam a kijelentését.

  - Elég nagy befolyással bírok az emberekre, szóval nem, nem csak én gondolom így. - dőlt ismét hátra, majd a kabátja zsebéből elővette a cigarettás dobozát. Ujjaival rutinosan pattintotta fel a dobozt, majd az egyik szálat kijjebb húzva felém nyújtotta azt. - És egyáltalán nem unalmasak az estéim.

  - Kösz. - fogadtam el a lassan ölő mérget, majd ajkaim közé emelve hagytam, hogy a fekete öngyújtóval meggyújtsa. - Viszont az, ha manipulálod az emberek véleményét, gondolkodását, elég aljas emberré tesz téged is, Zayn!

  - Mondtam, hogy alkalmazkodtam. - kacsintott, majd egy nagyobb slukk után a tüdejéből kiáramló füst felhőként lebegett körülöttünk. - Egészen hízelgő, hogy aljasnak titulálsz. Hm, kellemes!

  Egoizmusa felettébb idegesítő volt, ami magabiztosságával karöltve a sarokba szorított. Nem tudtam kellőképpen kiállni ellene, hiszen sokkal jobban ismert, mint én őt. Bármennyire is fájt ezt beismernem! 

  A teljes megsemmisülés határán állva követtem példáját, így hátamat a pad kemény támlájának döntöttem, majd ráérősen elszívtam a cigit. A tüdőmből távozó füstfelhőket alaposan megfigyeltem, különféle mintákat láttam bennük, amik percekre lefoglaltak.

  Legalábbis kívülről az látszott.

  Belül azonban majd' felemésztett a kíváncsiság, hiszen mindennél jobban érdekelt, hogy mit takartak súlyos és komoly szavai. Érdekelt, hogy miért lett olyan ember, amilyen. És akkor úgy éreztem, hogy az információkért bármit képes lettem volna megtenni.

  Ugyanakkor a düh is jelen volt, amit képtelen voltam elnyomni, elzárni egy kis rejtekhelyre a lelkem mélyén. Dühös voltam rá, hiszen olyan világba invitált, amiről eddig tudomást sem akartam venni. És dühös voltam önmagamra is, amiért akarva akaratlanul is részese lettem a játékának, és még élveztem is. 

  Ez a fajta élvezet, szikra, fellobbanó láng, gyerekes rajongás, bármi, ami köztünk kialakult az új világnak köszönhetően egyre jobban átvette a hatalmat az életem felett. Nem tudtam racionálisan átgondolni a szabályokat, a szabályait. Csupán csak fejvesztve rohantam bele a jól előkészített csapdájába.

  - Nem is érdekel, hogy miért jöttünk ide? - kérdezte percekkel később, a sokadik szál után. - Vagy annyira aljas vagyok, hogy már szóba sem állsz velem? - hangsúlyozta ki az aljas szót.

  - Nem is tudom. - ráztam meg a fejemet. - Talán a második kérdésre kellene igenlő választ adnom. - gondolkoztam el, miközben egy kis vészcsengő a visszatáncolásra figyelmeztetett. - De sajnos a kíváncsiságom erősebb, mint az ellenszenvem. - árultam el magam, ami szerencsétlenségemre nem kerülte el a figyelmét.

  - Látod, mégiscsak érzel irántam valamit. - nevetett fel, én pedig sóhajtva vettem tudomásul, hogy a kapcsolatunk a szavaim kiforgatásáról fog szólni. Legalábbis a részéről.

  - Elárulnád végre? - emeltem meg egy kicsit a hangom, ezzel megszakítva az egyébként aranyos nevetését. - Nincs kedvem egész éjjel itt fagyoskodni. - dunnyogtam az orrom alatt.

  - Túl nagy dologra ne számíts. - húzta továbbra is az időt, mire nemes egyszerűséggel tarkón csaptam a srácot, kifejezve, hogy nem vicces a játéka. - Oké, szóval arra gondoltam, hogy tisztázhatnánk a dolgokat, ha már ismét összehozott bennünket a sors. - szinte levegővétel nélkül hadarta el, majd pár másodperc szünet után rám emelte tekintetét.

  - Csodálom, hogy vannak normális gondolataid. - böktem ki, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni a csillogást a szemeiben, így inkább tűntem bunkónak, mintsem eláruljam magam.

  - Ha nem, hát nem. - vonta meg lezserül a vállait, majd miután rápillantott a sokadszorra villogó telefonjára, lassan felállt. - Majd találkozunk! - intett, majd elindult a hatalmas vaskapu irányába.

  Szívem hevesen vert, agyam szüntelenül zakatolt, egy kis hang pedig azt skandálta, hogy ne hagyjam elmenni. Hiszen, teljesen tisztában voltam azzal, hogy az egyetlen lehetőséget játszottam el, azzal, hogy nem adtam egyértelmű választ a kérdésére.

  És, hogy őszinte legyek, még a világért sem hagytam volna azt, hogy elsétáljon, hiszen így elbuktam volna azt a lehetőséget, hogy olyan információkat tudjak meg róla, amik megfordíthatják a köztünk levő rangsort. Mert, hát rohadtul vesztésre álltam. 

  - Várj! - szóltam utána, mire alig néhány másodperc alatt megtorpant, és félig visszafordulva, felvont szemöldökkel várta a folytatást. - Nem úgy értettem! - ráztam meg a fejem. - Jó ötletnek tartom ezt a beszélgetést, csak nem hittem volna, hogy felmerül benned akár a gondolat is. - magyarázkodtam, miközben próbáltam titokban tartani valódi szándékomat a társalgással kapcsolatban.

  - Tudod Sum, a mai napig én sem hittem volna, de nem élhetünk a múltban, igaz? - kérdése emlékképek sorozatát indította el bennem, és ennek hatására éreztem, ahogy könnybe lábadt a szemem. Túlságosan gyenge voltam, hiszen a kapcsolatunk befejezése, vagyis annak módja még ennyi idő után is érzékenyen tekintett, mert tudtam, hogy fájdalmat okoztam annak az embernek, akit teljes szívemből szerettem.

  - Igaz. - bólintottam, miközben a torkomban keletkezett gombóccal viaskodva vártam, hogy mondjon valamit.

  De ő csak némán állt, arcáról pedig egyértelműen leolvasható volt, hogy ő is ugyanarra a borzalmas napra gondolt, mint én.

Drágáim! <3 
Mérhetetlenül röstellem, amiért hónapokat csúsztam, és nem is jelentkeztem, mentségemül pedig csak az iskola tud szolgálni. És elismerem, ez igen gyatra kifogás, de sajnos sokáig tartott mire sikeresen össze tudtam egyeztetni a dolgaimat! Ezt a kiesett időt pedig rettentően sajnálom, a jövőben igyekszem rendszeresen, nagy kimaradások nélkül érkezni a részekkel! Remélem nem tűntetek el, és számíthatok továbbra is rátok, a türelmetekre és a támogatásotokra, amikért mérhetetlenül hálás vagyok! <3 
A részről pedig csak annyit szeretnék mondani, hogy, rettentően kíváncsi vagyok a véleményetekre! Sokat jelentene, ha néhány szóban kifejtenétek azt, hiszen a visszajelzésetek mindig is fontos számomra, hiszen abból látom, hogy tetszik e a történet vagy nem, és így tudok javítani a hibáimon! :) Köszönöm! :) 
Kellemes hétvégét, illetve kitartást a következő körökhöz a suliban! :) <3 Igyekszem hamarosan elkészülni az új résszel, és sajnálom a hatalmas csúszást! :) <3 
Megértéseteket köszönöm! <3 

xx Lorette T.