Hatodik

*Summer*

  Legszívesebben szorosan magamhoz öleltem volna az előttem néhány méterrel álló fiú, hiszen szívem majd' megszakadt ahogy végignéztem az emlékek által meggyötört arcán. Szemei nedvesek voltak a felgyülemlett könnycseppektől, szája pedig meg-megrándult a túlságosan intenzív érzelmektől. Kezei remegtek, mellkasa egyre gyorsabb ütemben emelkedett fel s le, hiszen kapkodva vette a levegőt.

  Meggyötört volt, és a hirtelen jött érzelmi hullám nem csak őt, hanem engem is elsodort, a bűntudatról már nem is beszélve, ami belülről, szépen lassan mardosta a szívemet. És bár teljesen tisztában voltam azzal, hogy szenvedésének fő okozója én voltam, mégis fájt látnom, ahogy alig öt perc alatt darabokra hullt előttem. Nyoma sem volt annak a magabiztos, lapjait ügyesen forgató játékosnak.

  Ez a hirtelen jött váltás, pedig mindkettőnket megrémisztett. Hiszen a tudat, hogy a lelkünk mélyén igenis éreztünk valamit a másik iránt, még ennyi év után is, hideg zuhanyként ért bennünket.

  Ezek után pedig fogalmam sem volt arról, hogy mi is a helyes lépés a további kapcsolatunkat illetően. Hiszen az, hogy valamilyen beteg oknál fogva ragaszkodtam hozzá, és láthatóan ő sem tudott rendesen tovább lépni, távol állt attól, amit esetleg barátságnak lehet nevezni.

  Már ha a kapcsolatunkat lehetett volna jobb szóval jellemezni, mint ismerősök. 

 - Jobb lesz ha megyek. - hangom halk volt, és lehetetlen volt nem kihallani belőle a remegést, amit a könnyeim visszafojtása okozott. Gyenge voltam. - Szia, Zayn! - pillantottam utoljára fájdalommal teli arcán, majd, úgy mint évekkel korábban, elsétáltam mellette.

  Habár a lelkifurdalás egy egészen új érzés volt vele kapcsolatban.

  Egészen a park bejáratáig futólépésben szedtem a lábaimat, hiszen tudtam, nem sokáig bírom ki zokogás nélkül. Ezt pedig nem szerettem volna nyilvánosan, tekintettel a főnökeimre, akik még az érzelmeimet is szabályozták. Így mikor megpillantottam a testőrömet az autónak támaszkodva, szó nélkül ugrottam be a sötétített ablakú kocsiba.

  - Hova vigyelek? - kérdezte, miközben próbált tudomást sem venni az érzelemkitörésemről.

  - A külvárosi lakásba. - vágtam rá gondolkodás nélkül, hiszen a három londoni ház közül erről senki sem tudott, így el tudtam rejtőzni.

  Az út alatt az autóra kínos csend telepedett, hiszen Tyler arcán látszott, hogy kíváncsi volt a történtekre. Bár ezt nem róhattam fel neki, hiszen a karrierem kezdete óta bátyként tekintettem az alig hat évvel idősebb férfira, így mindent elmondtam neki. Renée-hez hasonlóan tisztában volt mindennel, ami történt az életemben, de ebbe most őt sem szándékoztam beavatni.

  Addig senkinek sem akartam említést tenni erről az estéről, míg én magam sem voltam biztos abban, hogy mi történt és történik kettőnk között. Zavaros volt minden, és az, hogy már nem ismertem ki úgy, mint régen, megőrjített. Nem tudtam, hogy mit várjak tőle. Nem tudtam, hogy a következő lépésével mit akar elérni. Nem tudtam, hogy örüljek annak, hogy tisztázni szeretné a múltban történteket, vagy inkább rettegjek a rám váró dolgoktól. Nem tudtam már semmit sem.

  - Ha bárki keresne, nem tudod, hol vagyok. - mondtam még gyorsan Tyler-re pillantva, mielőtt elhagytam volna a járművet.

  - Biztos vagy ebben, Summer? - kérdezett vissza aggodalommal a tekintetében.

  - Igen! - bólintottam olyan határozottam, ahogy csak tudtam. - Szia! - köszöntem el tőle, majd becsaptam az ajtót.

  A lépcsőház ajtaját belökve magam előtt, kedves mosolyt az arcomra erőltetve köszöntem a ház idős portásának, aki a szokott helyén ült és rejtvényt fejtett. Így érkezésemre boldogan kapta fel a fejét, hiszen egy potenciális beszélgetőtársat jelentettem az amúgy kedves bácsinak. Emiatt pedig nem szerettem volna megbántani, így míg a liftet vártam, váltottam vele néhány szót. Bár mikor rákérdezett szomorúságom okára, hálát adtam a felvonó gyorsaságának, így egy gyors elköszönés után, szinte idegbeteg módjára nyomtam meg a megfelelő emelet gombját.

  A felvonó egészen a legfelső emeletig vitt, és bár nem szerettem túlságosan a fényűzést, akkor kifejezetten élveztem, hogy az egész szintet a sajátomnak tudhattam. Így miután becsaptam magam mögött a fehérre mázolt lakásajtót, cipőimet lerúgva magamról a hálószoba felé igyekeztem, ahol a ruhámat hanyag módon a fotelba dobtam, majd a köntösömet felkapva magamra, beburkolóztam a takarómba.

  Az egyedülléttel karöltve járó csend már-már nyugtatóan hatott rám, bár agytekervényeim folytonos zakatolását nem tudtam megállítani. Emiatt pedig az utolsó néhány óra történéseit lehunyt szemeim elé képzelve végigfutottam minden egyes olyan pillanaton, ami segített dűlőre jutni. Vagyis, segített volna meghozni egy olyan döntést, ami már évek óta emésztett, amit egy épelméjű ember már régen lezárt volna magában.

  Ebből pedig látszott, hogy épelméjűségem már régen magamra hagyott.

  Így végül a hátamra fordulva a plafonra szegeztem a tekintetemet, majd ujjaimat idegesen végigszántottam hosszú, barna hajtincseim között, miközben képtelen gondolataimat megpróbáltam figyelmen kívül hagyni. Ezáltal próbálkozva a mellkasomban levő, szorító érzés megszüntetésével.

  - Mondjad, Avery! - vettem fel a már percek óta rezgő telefonomat, hiszen jelen helyzetben Av volt az egyetlen ember, aki megértette a menekülésem okát, még ha nem is akartam az orrára kötni a parkban történteket.

  - Hála Istennek, hogy felvetted a telefont. - mondta, miután egy megkönnyebbült sóhajt hallatott. - Hülye kérdés, de jól érzed magad?

  - Nem tudom. - feleltem a lehető legőszintébben, hiszen még mindig nem sikerült elrendeznem magamban az órák óta tomboló érzelmi vihart. - Miért hívtál? - kérdeztem kissé fáradtan, miközben egyik kezemmel megmasszíroztam a halántékomat.

  - Csak megakartam arról győződni, hogy nem csináltál semmi hülyeséget. - felelte, majd hallottam, ahogy magassarkúja ütemesen kopogni kezd, aztán becsap maga mögött egy ajtót. - Renée, már vagy négyszer keresett, azt hitte velem vagy. Elmondta, hogy kezdenek visszatérni a tüneteid.

  - Av, ne aggódj, nincsen semmi bajom. - vágtam közbe, miközben igyekeztem a lehető legmeggyőzőbb hangsúlyt megtalálni.

  - Biztos vagy ebben, Sum?

  - Te most megkérdőjelezel? - kérdeztem vissza kissé hisztérikusan, ami nemhogy igazolta volna az állításomat, hanem egyenesen szembe fordított azzal. - Ne haragudj, Avery, de ehhez most rohadtul nincs humorérzékem. - tettem még hozzá a helyzet enyhítése miatt, bár az előbbi kirohanásommal elértem, hogy legjobb barátnőm is kételkedjen bennem. - Majd hívlak, rendben?

  - Ahogy gondolod, Summer. - hangja pillanatok alatt vált aggódóból semlegessé, ezzel a tudtomra adva, hogy nem szándékozik az őrangyal szerepét betölteni. Legalábbis jelen esetben nem.

  Alig pár pillanat múlva már csak a vonal megszakadását jelző pittyegést hallottam, így sóhajtva hajítottam errébb a telefonomat, nem törődve azzal, hogy a parkettára való érkezés esetleg kárt tett a készülékben.

  Akkor csak az számított, hogy néhány óra alatt sikerült elüldöznöm magam mellől azokat az embereket, akik fontosak voltak számomra. És mindezt annak köszönhettem, hogy egyedül akartam lenni, amit bár sikerült elérnem, nem erre számítottam.

Kedves Olvasók!
Őszintén bízom abban, hogy van, aki még várta a rész érkezését, a hosszú kihagyás és az ismételt ígéret megszegés ellenére is. Rettentően sajnálom, hogy ismét ennyit kellett várni, és az okok részletezésébe sem szeretnék nagyon belefolyni, viszont tényleg röstellem a dolgot. 
A pozitív része pedig, hogy bár konkrét dátumot nem tudok, de a következő rész is érkezni fog, hiszen nem áll szándékomban lezáratlanul hagyni Summer és Zayn kesze-kusza történetét. Igyekszem vele elkészülni, és a nyár közelségére való tekintettel egy rendszert is ki fogok találni a részek érkezésére. 
Még egyszer, sajnálom, de azért remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket a rész. 
Köszönöm szépen az előzőhöz érkezett visszajelzéseket, a díjat és a cseréket is, igyekszem mindenre reagálni és kitenni! :) <3 

xx Lorette T.