Hetedik

*Summer*

   Reggel, mikor a függönyön át beszűrődő napfény felébresztett, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. A gyomrom liftezett, éles fájdalom nyilallt a fejembe, torkom pedig kapart, az orrom bedugulásáról már nem is beszélve. Így, mikor ülő helyzetbe tornáztam magam, meg sem lepődtem azon, hogy ízületeim segítségért kiáltoznak. Ekkor pedig rájöttem, hogy az éjjeli, erkélyen való álldogálás és az ott elszívott, közel egy doboz cigaretta alig néhány óra alatt megtette a hatását.

  - Gratulálok Summer, sikerült jól elintézned magad. - dorgáltam meg magamat morcosan, majd őrületes erővel köhögni kezdtem, ezzel még jobban fájdalmat okozva a torkomnak. 

  Bár ezen az állapoton már meg sem kellett volna lepődnöm, hiszen pontosan tudtam, hogy ez fog történni, mert már nem ez volt az első eset.

  A szakításunk után, és még azóta is néhány alkalommal, mikor nem tudtam magam feldolgozni az érzelmeimet, gyakran töltöttem az estéimet az erkélyen, miközben a könnyeim a csípős, hideg szélben az arcomra fagytak, amiket aztán a tüdőmből kiáramló dohányfüst melegített fel újra. Ezt követően pedig akár a Nap első sugaraiig bámultam a nem messze levő belvárost, míg visszapörgettem magamban azt, amiért a rejtekhelyemen kötöttem ki. 

  Ez az éjszakai kint lét, pedig megnyugtatott. Valahogy utána mindig könnyebben át tudtam látni a dolgaimat, jobban ki tudtam igazodni az érzéseimen. Emiatt pedig a borzalmas rosszulléteket, a torokfájást és a menedzserem dühös kis monológjait is képes voltam elviselni, hiszen ezekkel a kis akciókkal hátráltattam a körülöttem dolgozók munkáját. 

  Bár akkor sosem érdekel, hogy másnak mekkora problémát okozok, csak a saját jóllétem számít. 

  Kár tagadni, önző egy alak vagyok.

  Végül nagy szenvedések közepette másztam ki a puha paplan alól, majd indultam el a konyha felé, ahol csupán csak a reggeli kávém elkészítéséig tartózkodtam. A fekete bútorok között feszélyezve éreztem magamat, habár jobb napjaimon imádtam a lakás legnagyobb helyiségében tevékenykedni. Imádtam főzni, amit még a közvetlen baráti körömből is csak kevesen tudtak rólam, hiszen ezt a fajta privátságot jobb szerettem volna megőrizni magamnak. 

  Ezt követően pedig a nappaliban kötöttem ki, ahol a kanapé egyik sarkába húzódva terítettem magamra az egyik plédet, majd a bögrémet a kezeim közé fogva figyelni kezdtem a tévét. A műsor valamennyire kikapcsolt, nem gondolkoztam annyit a történteken, így nagyjából egy óra elteltével, mikor már kezdtem magam komfortosabban érezni, mosolyogni is tudtam egy-egy rajzfilmen. Mert mi mást nézne egy lelkileg összetört huszonéves, mint rajzfilmet?

  Ez az állapotom azonban nem tartott sokáig, hiszen a híradóban az első riportok között tüntették fel a díjátadót, ahol a legnagyobb szenzációt mi nyújtottuk Zayn-el. Bár nem is tudom, hogy miért lepődtem meg ezen, hiszen tisztában voltam a menedzseri utasítás következményeivel. Együtt jártunk majdnem másfél évig, majd szakítottunk, ami elég csúnyára sikeredett, mint minden ilyen a szakmánkban. Aztán egyszer csak újra felbukkantunk közösen, mintha mi sem történt volna évekkel ezelőtt, és olyan mosoly virított mindkettőnk arcán, hogy ha nem én lettem volna az egyik szereplő, el is hittem volna, hogy igazi. És mindez szenzációnak számított, óriási hírnek, olyannak, ami hosszú hónapokig témát biztosít a pletykalapoknak és sztárműsoroknak. Arról nem is beszélve, hogy tökéletes színésszé varázsolt bennünket, így ahogy váltották egymást a képkockák, kezdtem én is meggyőződni arról, hogy ez a helyes.

  Holott, tudtam, ez nagyon messze van a helyestől.

  Tudtam azt, hogy ez és a menedzsment további eszement ötletei szépen lassan felőrölnek belülről, és elvesztem azt az emberséget, ami még az elvonó után megmaradt bennem. És hát abból már szinte semmi nem maradt akkor sem.

  Úgyhogy végül kénytelen voltam belátni, hogy bármennyire is szeretném, nem fogom tudni egyedül átvészelni ezt az egészet, így mikor az asztalon heverő telefonért nyújtózkodtam, már tudtam is, hogy ki lesz az az ember. Avery.

  - Sajnálom, hogy este annyira bunkón viselkedtem! - mondtam köszönés nélkül, miután legjobb barátnőm felvette a telefont. - A legrosszabb barát vagyok.

  - Ebben egyet értünk. - hallottam meg mosolygós, ámde sértett hangját, így tudtam, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel nem megyek sokra, hiszen Avery éppen annyira volt makacs, mint én is.

  - Szóval akkor még mindig haragszol, igaz? - kérdésemre azonban egyáltalán nem vártam választ, így miután Avery sóhajtott egy hatalmasat, folytattam a mondandómat. - Tulajdonképpen azért hívtalak, hogy van e kedved elmenni vacsorázni, afféle "Summer mindent bán" alkalom lenne.

  - Már megint egy olyan este. - tette még hozzá, majd meghallottam, hogy a távolban levő barátjához beszél, lemondva az esti randijukat. - Benne vagyok. - felelte végül, miközben Louis már éppen a haverjaival kezdett el szervezkedni, így tudtam, nem bánta túlságosan, hogy elcsalom a barátnőjét. - Nyolcra átmegyek hozzád.

  - Köszönöm, Av. - mondtam hálásan, majd bontottuk is a vonalat, így ismét egyedül maradtam a gondolataimmal.

  Mérhetetlenül hálás voltam Avery-nek, hiszen tisztában voltam azzal, hogy nem a legegyszerűbb természettel áldott meg a sors, és erre még képes voltam egy hatalmas lapáttal rápakolni a bunkósságommal is, amivel persze nem egyszer bántottam már meg a lányt, még ha akaratlanul is tettem. De ez persze akkor nem számított semmit sem, emiatt pedig gyakran napokig nem is beszéltünk egymással, hiszen neki le kellett nyelnie azt a bizonyos békát, míg nekem be kellett látnom azt, hogy nem tiporhatok büntetlenül az emberek lelkébe. Legalábbis a szeretteimébe biztosan nem. Úgyhogy hiába is utáltam elnézést kérni, legjobb barátnőmtől mégis gyakran megtettem, hiszen Av még messze állt attól, hogy a bántó megjegyzéseimen túl tudjon lépni, vagy esetleg visszaszólni. 

  - Mégis mi a jó büdös francot műveltél már megint? - ripakodott rám Renée, miután felvettem neki a telefont. - Nagyon örülj annak, hogy este nem értelek el, mert esküszöm neked, nem érted volna meg a reggelt. Van fogalmad róla, hogy hány riporterrel és szerkesztővel kellett beszélnem, hogy ne kerüljön nyilvánosságra, hogy a Palota előtt cigiztél Zayn-el? Summer, normálisak vagytok? - tette fel a jelképes kérdést, majd egy hatalmasat sóhajtott, miközben én is kifújtam az addig bent tartott levegőt. - Hol vagy? - kérdezte aztán valamivel nyugodtabban, így már nem visszhangzott a hangjától az egész lakás. 

 - A menedék lakásban - feleltem végül, miközben próbáltam palástolni a félelmemet, amit a kirohanásával kiváltott belőlem, hiszen talán menedzserem volt az egyetlen ember, aki elérte, hogy meghunyászkodjak. - Egyedüllétre volt szükségem - tettem még hozzá, habár teljesen feleslegesen. 

  - Azért szólhattál volna - hangja már jóval nyugodtabbnak tűnt, de még így sem mertem teljes mértékben felengedni. - Édesanyád is keresett, a lelkemre kötötte, hogy adjam át, nagyon haragszik rád. 

  - Na, már csak ez hiányzott - túrtam idegesen a hajamba, majd mielőtt Renée válaszolhatott volna, egy hangos csengőszó hallatszott. Lassan a bejárati ajtóhoz sétáltam, majd miután elfordítottam a kulcsot a zárban, kinyitottam a nyílászárót, melynek túloldalán négy fiú nézett velem farkasszemet. - Később visszahívlak - motyogtam menedzseremnek a telefonba, majd miután bontottam a vonalat, arrébb léptem, helyet adva a bejutáshoz. Ennyit arról, hogy nem tud senki a lakásról. 

  - Minek köszönhetem a látogatásotokat? - kérdeztem majdnem tíz perccel később, miután sikerült felocsúdnom a döbbenetből, melyet a jelenlétük okozott. 

  - Muszáj beszélnünk - felelte végül Liam, aki magára vállalta a szószóló szerepét, mint eddig minden kényes helyzetben. - Fontos. 

Kedves Olvasók! 

Huh, sajnos idejét sem tudom már, hogy mikor tettem fel ide friss részt, viszont ennek ellenére, nem szeretném, ha félbe maradottan árválkodna a történet, így sikerült befejeznem még hetekkel ezelőtt a hetedik részt, melyet most már ti is olvashattok. Nem tudom, hogy még van e erre a történetre igény, viszont ahogy tudom, írom, hiszen annyira a szívemhez nőttek a karakterek, hogy képtelen lennék bezárni a blog kapuit. Rendszerességet nem ígérhetek, mert már a nyakamon van az érettségire való felkészülés, de mindenképpen folytatni fogom! 

Amennyiben valaki elolvassa, kérem őt, hogy hagyjon maga után valami nyomot, így tudom, hogy még ő is itt van! :) <3 

Köszönöm! <3 

xx Lorette T.