Kilencedik

*Summer*

   Talán mióta csak Londonba költöztem a Funky Buddha volt a kedvenc szórakozóhelyem, és mikor megismerkedtem a fiúkkal még az X-faktorban, a hely a törzshelyünkké vált. Szerettük, mert nem juthatott be bárki, és a külön kis részünk volt már a helyen, amely a privát szekciók közül a legnagyobb volt. A felszolgálók kedvesek voltak, havonta egyszer élő zene volt, és ha tehettük, minden szabad hétvégénket ott töltöttük.
Mondjuk, mióta nincs olyan szoros kapcsolatom a fiúkkal, mint a szakítás előtt volt, egyre kevesebbszer jártam a klubban és annak a környékén is, hiszen tisztában voltam azzal, hogy ott találnám Zayn-t is. A felszínes társalgáshoz, vagy éppen a veszekedéshez pedig egyáltalán nem volt kedvem, és ez mondjuk nem változott, de a szerződés miatt rá lettünk kényszerítve a nyilvánosság előtti jó pofizásra, és erre tökéletes alkalom, hogy látnak bennünket együtt az újságírók.
Ezért, még mielőtt rendeztük volna a számlát az étteremben, kivettem a fekete laptáskámból a telefonomat, majd míg viszonylag bátornak éreztem magamat, írtam egy üzenetet Zayn-nek, habár egyáltalán nem vártam választ. Így, mikor alig egy perccel később csippent egyet a készülék, őrült módjára nyomtam le a telefon egyetlen gombját, ezáltal felfedve a választ. Azonban csupán csak három darab kérdőjellel találtam szembe magamat, ami még így is több volt, mint vártam tőle, az pedig, hogy néhány perccel később beleegyezett, valamilyen hülye oknál fogva boldoggá tett.
Az arcomra kiülő mosoly pedig Avery figyelmét sem kerülhette el, így mikor kilöktük magunk előtt az étterem ajtaját, majd a személyi testőreink is mellénk léptek, rögtön rákérdezett az okára:
  - Csak nem Zayn ottléte tesz boldoggá?
 - Ugyan, drágám - legyintettem nem törődöm stílusban, majd automatikusan lehajtottam a fejemet, amint észrevettek minket a fotósok. Szinte mindegyikőjük megindult felénk, és csak a minden pillanatban tettre kész embereinknek köszönhettük azt, hogy nem nyomtak minket agyon. Folyamatosan kérdésekkel bombáztak bennünket, miközben néhány kamera és fényképezőgép túlságosan is közel került hozzánk. A zűrzavart pedig tetézte, hogy lassan kinyílt a klub bejárata, és előbb két fekete ruhás biztonsági, majd Zayn is előbukkant. - Induljon a játék - súgtam oda legjobb barátnőmnek, aki csupán csak egy kuncogással, majd fejcsóválással jelezte, hogy hallotta, amit mondtam neki.
Malik ezzel egy időben vett minket észre, majd felvont szemöldökkel várta, hogy miért is hívtam ki a firkászok hadába. Azonban, mikor megszűnt a köztünk levő távolság, próbáltam jelentőségteljesen nézni csokoládé barna szemeibe, amennyire csak tudtam, ezzel elérve, hogy mikor megöleltem, majd egy puszit nyomtam enyhén borostás arcára, ne érje váratlanul. Ő pedig tökéletesen értve a jeleket és játszva a szerepét, a derekamra csúsztatta az egyik kezét, majd miután ajkait a homlokomhoz érintette, maga előtt terelve engedett át a saját embereinek a körébe.
Ezzel a kis színjátékkal persze óriási zűrzavart okoztunk a bejárat előtt, és abban is biztos voltam, hogy napokig ezen fog majd csámcsogni az összes internetes oldal, valamint az összes pletykamagazin és néhány hírműsorban is felmerül majd a nevünk. Arról nem is beszélve, hogy boldogságom levakarhatatlan volt az arcomról, hiszen pont ilyen hírverést vártak tőlünk a főnökeink, így sikerült néhány jó pontot szereznünk.
  - El is felejtettem, hogy nem szabad rád hallgatni, ha azt mondod, van egy ötleted - jegyezte meg kissé cinikusan, mire szinte elugrottam az érintése elől, miután becsukódott mögöttünk az ajtó.
  - Szívesen, hogy mentem a te bőrödet is - morogtam az orrom alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy meghallja. - Nem kell ennyire kedvesen megköszönnöd - pillantottam rá, majd elindultam a felső szintre, ahonnan már elég jól lehetett hallani a zenét. - Felőlem akár ki is rúghatnak, őszintén nem érdekel.
  - Akkor meg, miért is törődsz velem? - vonta fel a szemöldökét, miközben alsó ajkát a fogai közé szorította. - Ha jól emlékszem, egyikünket sem érdekel különösebben a másik - hajolt közelebb, mire megcsapott a tömény whisky és cigi keverékének az illata.
  - Engem nem is, de másokat annál inkább - céloztam a bandatársaira, akiknek kétségbeesett tekintete ott lebegett előttem, ami miatt összeszorult a szívem. - Volt idő, mikor érdekelt, hogy mi van veled, de tudod, már annak vége - vontam meg a vállamat, majd folytattam az utamat az emeletre, ahol már szinte otthonosan éreztem magamat.
Mosolyogva intettem oda a pultban serénykedő pincérlánynak, aki nagyjából azóta dolgozott ott, mint mióta mi is odajártunk, így eléggé jóban voltunk a velünk egyidős lánnyal. Ezt követően pedig a megszokott boksz felé fordítottam a fejemet, ahol a fiúk, néhány zenész ismerőssel és Avery-vel kiegészülve beszélgettek, és ittak. Töménytelen mennyiségű üres üveg és pohár hevert az asztalon, és a nevetésükből is meg lehetett állapítani, hogy nem éppen a legjózanabb társaság címet viselik; egyáltalán nem csalódtam bennük.
  - Summer, milyen rég toltad erre a képed - ugrott fel Troy, Avery hangmérnöke a kanapéról, majd szoros ölelésbe vont. Kellemes parfüm illata lengett körülöttünk. - Jól vagy, Kislány?
  - Persze - mosolyogtam rá kedvesen a srácra, aztán lassan kikerültem, majd Av mellé leültem a méretes ülőgarnitúrára. Louis érdeklődve pillantott rám, miközben a barátnője válla mögött átnyúlva megsimogatta a felkaromat. Erre pedig óvatosan megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem igazán szeretnék a bandatársáról beszélni, főleg nem ennyi ember előtt. - Na, mit iszunk? - hajoltam a mellettem ülő lányhoz, aki egy koktélt, illetve egy pohár whiskykólát nyújtott felém. - Huh, imádlak, Av - vettem el tőle a poharakat, aztán az utóbbit az asztalra helyeztem, míg a szivárvány színeiben pompázó, és eléggé vodka tartalmú italt a kezem között szorongatva dőltem hátra és hallgatni kezdtem a srácok beszélgetését.
Persze, nem igazán kötött le egyikük aktuális barátnője sem, úgy, ahogy egyébként őket sem, de még mindig jobban élveztem, mint a szópárbajaimat Zayn-el, vagy éppen az ő lelkivilágának a kibeszélését a bandatársaival. Avery pedig begubózott a maga kis világába, tekintettel arra, hogy viszonylag nagyobb társaságba kerültünk alig néhány perc alatt, és eléggé sok ismeretlen arc is vett minket körül. Avery pedig ilyenkor jobb szeretett a háttérbe vonulni, és akár órákig is lehetett nyüstölni, ha ő egyszer úgy döntött, hogy nem beszél, akkor nem is szólalt meg.
És ilyenkor roppant aranyosnak találtam, hogy Louis-al úgy sugdolóztak, mint a tinédzserek, és ilyenkor meg is mutatkozott, hogy mennyire is privátan kezelik a kapcsolatukat, még a barátaik előtt is.
Persze, mikor még nagyon friss volt a kapcsolatunk Zayn-el, mi is hasonlóképpen viselkedtünk, olyannyira, hogy a közvetlen környezetünkön kívül, senki nem is tudta, hogy mi van köztünk. Szerettünk elbújni a kíváncsi tekintetek elől, és akár napokra elmenekültünk valamelyikünk menedéklakásába. Szerettem azt az időszakot, hiszen akkor még mindketten boldogok voltunk, és még nem készített ki minket teljesen a média, valamint az életünket kísérő felhajtás. Minden más volt akkor, és hiába teltek el azóta hosszú évek, azóta is gyakran kapaszkodtam a boldog emlékeinkbe, hiszen így valamennyire sikerült elérnem, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni.
De, ahogy most ránéztem a tőlem alig néhány méterrel ülő fiúra, aki szintén engem pásztázott a mélybarna tekintetével, valahogy eltűnt az együtt töltött idő, és csak szánalmat éreztem, na meg persze az elengedhetetlen bűntudatot, hiszen tisztában voltam azzal, hogy az én hibám is, amiért ilyenné vált, vagyis váltunk mindketten. És szépíthettem volna ezt a dolgot, de még a próbálkozás is felesleges volt, mert az, aki került már ilyen helyzetbe - és ez a szakmánk egyik velejárója volt - az át látott mindenen. Csupán csak a külvilág hihette azt, hogy valamit titkolunk, és mivel az emberek többsége nem is hitt abban, hogy a mi életünknek vannak árnyoldalai, naivan csak jót sejtett az egészben. Ami persze, egy nagy hazugság volt, és erre viszonylag hamar mi is rájöttünk.
  - Mindjárt jövök, szívok egy kis friss levegőt - hajoltam Avery-hez, miközben előhúztam a táskámból a cigis dobozomat.
  - Persze, menj csak - mosolyodott el halványan a lány, habár inkább tűnt fintornak a gesztus, hiszen még mindig feszélyezve érezte magát. - Ha jössz vissza, hoznál egy italt? Valami erőset - kérte, mire bólintottam, és miután lehúztam a poharam tartalmát, elindultam a hátsó udvar felé, ahol általában a cigizők szoktak összegyűlni.
Mikor sikerült kijutnom a privát helyünkről, úgy, hogy nem estem el egyetlen lábban sem, a szemem sarkából láttam, ahogy a személyi testőröm, Tyler elindult utánam. Azonban azt a néhány méter távolságot viszonylag gyorsan megszüntette, majd egy mosoly kíséretében kinyitotta előttem az ajtót, ami egy kisebb folyosóra nyílt. Itt már jóval hűvösebb volt, így gyorsan összegomboltam magamon a kabátomat, majd mikor észrevettem Alexet, Zayn testőrét, megtorpantam. Ő persze, kedvesen pillantott rám, hiszen fogalma se volt arról, hogy nem olyan viszonyban vagyok a főnökével, ahogy ő azt hiszi, így nem igazán akartam én felvilágosítani erről. Emiatt pedig próbáltam olyan természetesen elhaladni mellette, amennyire csak tudtam, főleg miután megjegyezte, hogy a barna szemű is kint van, ráadásul egyedül. De jó nekem. 
  - Áh, drágám - kiáltott fel erős éllel a hangjában, mikor megpillantott. - Néha úgy érzem, követsz - mormogta az orra alatt, aztán tekintetét végigfuttatta rajtam.
  - Inkább te vagy mindig ott, ahol én szeretnék - húztam ki egy szálat a dobozból, amit aztán ajkaim közé szorítottam, és alig pár pillanat múlva már meg is gyújtottam. - Lehet nem kellene ezt mondanom, de köszönöm, amiért nem köptél be Renée-nek. - pillantottam rá, miközben ő egy újabb szálat vett ki a fekete dobozból.
  - A mai húzásoddal azt hiszem kvittek vagyunk - vonta meg lezserül a vállait, aztán egy kicsit arrébb húzódott, helyet adva maga mellett. - Tudom, hogy megkerestek a fiúk - szólalt meg pár perccel később, mire kérdő tekintettel fordultam felé. - Nem vagyok hülye, Sum. Már nem ez volt az első eset, hogy beleavatkoztak az életembe, és kicsit fura volt, hogy folyton bennünket bámulnak.
  - És haragszol most rájuk, nem igaz? - kérdeztem, habár tisztában voltam a válasszal, hiszen hiába gyűlöltük akkor éppen egymást, nagyjából én voltam az egyetlen, aki úgy ismerte őt, mint a tenyerét.
  - Jelenleg mindenkire haragszom - nézett a szemembe, majd észrevettem, ahogy a barna íriszekben megcsillan valami. - Gondolkoztál az alkunkon?
  - Uhu - bólintottam, miközben az alsó ajkamat a fogaim közé szorítottam, homlokomon pedig apró ráncok jelentek meg. - Benne vagyok - egyeztem bele az ajánlatába, holott nem hagyott nyugodni az a kis vészcsengő, ami megállás nélkül jelezte, a vesztembe készülök sétálni.
  - Reméltem, hogy ezt mondod - villantotta meg fogait, majd alig néhány másodperc múlva megszüntette a közöttünk levő távolságát egy csókkal, amellyel nem csak azt érte el, hogy ne gondoljam meg magamat, hanem azt is, hogy az az énem a felszínre kerüljön, amelyet csak ő volt képes előhozni belőlem.

Sziasztok Drágák! <3 
Huh, el sem hiszem, hogy sikerült befejeznem a részt, ami szerintem az egyik leghosszabb lett, amit írtam itt, és őszintén remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. Valamint kíváncsi vagyok a véleményetekre a folytatással kapcsolatban, úgyhogy ha van kedvetek és időtök, akkor hagyjatok magatok után néhány sort. Nagyon boldoggá tennétek! :) <3
Valamint köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket, nagyon, nagyon sokat jelentettek és eszméletlenül örültem, mikor elolvastam a kedves szavakat! <3 Illetve cserét is kérhettek nyugodtan, örömmel teljesítem mindet! :)<3 
Kellemes hetet és kitartást kívánok! 
xx Lorette T.

Nyolcadik

*Summer*

  Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellett volna tennem, mikor a fiúk beállítottak abba a lakásba, aminek létezéséről elméletileg senki sem tudott, így talán húsz percig is bámultunk egymásra, mire kinyögtem, hogy megkínálhatom e őket valamivel. Ezzel sikerült néhány percig húznom a beszélgetést, azonban, miután kiosztottam nekik az üdítőket, kénytelen voltam helyet foglalni velük szemben, míg Niall, Louis és Harry tekintete is Liam-re siklott, habár ez náluk már afféle berögzült mozdulat volt.
Talán már a megismerkedésünk pillanatában is nyilvánvaló volt, hogy Liam a társaság szószólója, annak ellenére is, hogy akkor még csak pár hete ismerték egymást. És ez az évek alatt már természetessé vált.
  - Oké, szóval minek is köszönhetem a látogatásotokat? - kérdeztem ismét a fiúktól, bár már én is egyértelműen Liam-nek címeztem a szavaimat. - Mármint nem mintha nem élvezném a társaságotokat, csak nem igazán szeretek fél óráig farkasszemet nézni - egészítettem ki a mondandómat, majd egy halvány mosoly futott végig az arcomon.
  - Paul reggel egy szép kis fejmosással indított emiatt - lökött át a dohányzóasztalon Liam egy pletykalapot, melynek a címlapján a tegnap esti szettünkben virítottunk Zayn-el, a Palota előtt. Csodálkozva emeltem fel az újságot, aztán szinte őrült módjára lapoztam a megfelelő oldalra, majd végigolvastam a cikket. - Próbálták elintézni, hogy ne jelenjen meg sehol, de ennek a kiadatását már nem sikerült megakadályozni - tette még hozzá a srác, majd fáradtan megdörzsölte az orrnyergét. - Nem igazán tudom, hogy mi történt köztetek, vagy éppen mire volt jó ez a tegnapi közjáték, de ideje lenne rendeznetek a nézeteltéréseteket, mert ez már a környezetetekre is kihat. Egyikőtök sem képes sokáig csinálni ezt a színjátékot, főleg nem egymással szemben, úgyhogy éppen ideje lenne egy kiadós beszélgetésnek - szavai szinte bombaként robbantak a körülöttünk honoló csendben, és szinte pofonként csaptak arcon, így szinte tátott szájjal meredtem a velem egyidős fiúra. - Zayn nem ekkora paraszt, mint ahogy mutatja, ezt te tudod a legjobban, és éppen ezért kellene neked elérned azt, hogy újra a régi legyen.
  - Azt várjátok tőlem, hogy játsszam az őrangyal szerepét és térítsem vissza a helyes útra? - kérdeztem, majd egy hitetlenkedő nevetést hallattam. - Van fogalmatok arról, hogy mennyire nehéz egy légtérben tartózkodnunk? Ki nem állhatjuk egymást, viselkedjünk akár normálisan, akár seggfejként. Srácok, a lehetetlent kéritek tőlem - csóváltam meg a fejemet, majd egy utolsó pillantást vetettem a magazin címlapjára. - Nem vagyok jó tündér, se angyal, se jótevő, főleg nem Zayn-nek - álltam fel végül és idegesen járkálni kezdtem a tágas helyiségben.
  - Sum, nem jöttünk volna ide, ha nem te lennél az utolsó reményünk - lépett elém Niall, majd szomorúan csillogó íriszeit enyéimbe fúrta. - Nem akarjuk elveszíteni őt, de ha folytatja a leszarok mindent életstílusát, akkor kirakják a bandából. El sem hiszed, hogy mennyire közel áll hozzá - hajolt közelebb, így csupán csak néhány centiméter választott el minket egymástól. - Az utolsó utáni dobásánál tart és ezzel a címlappal azt is átlépte, csak az enyhít rajta, hogy te is ott vagy.
  - Miért olyan fontos, hogy én segítsek neki? - tettem a kezem a szőke srác mellkasára, majd egy aprót hátrébb léptem, hiszen feszélyezett a közelsége. - Miért nem segít neki Perrie vagy akármelyik volt barátnője? Miért nem küldik el egy pszichiáterhez? - pillantottam végig a bandatársakon, majd egy hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból. - Minden opció többet érne, mint én. Meg fogjuk ölni egymást, a szerződés miatt már így is ássuk a másik sírját. Miért nem képes senki belátni ezt? - kérdeztem egy kicsit hangosabban, miközben idegesen beletúrtam a hajamba.
  - Mert mindenki emlékszik arra az időszakra, amikor együtt voltatok - szólalt fel Louis, mire felé kaptam a tekintetemet. - Csak ti felejtették el rohadtul, hogy mennyire boldogok is voltatok. Kihúztátok egymást a gödörből, ahova a műsor alatt löktek benneteket. Zayn nekünk mai napig nem nyílt meg úgy, ahogy neked alig két hónap után - állt fel ő is, majd magára vette a bőrdzsekijét, kifejezve, hogy a részéről lezártnak tekinti a beszélgetést. - Csak gondold át - lépett elém, majd magához ölelt és kedvesen végigsimított a hátamon.
  - Persze - bólintottam, miután elengedtük egymást. - Hiányoztatok, srácok! - öleltem meg a többi fiút is búcsúzóul, majd alig pár perccel később be is csuktam mögöttük a bejárati ajtót, hiszen egy halaszthatatlan megbeszélésre hivatkozva távozniuk kellett.
Így persze megint egyedül maradtam a gondolataimmal, melyek a látogatásuknak köszönhetően még kuszábbak voltak, emiatt pedig úgy éreztem, szét robban a fejem.
Szükségem volt egy erős kávéra, aminek elkészítése alig pár percet vett csak igénybe, így végül az erkélyen kötöttem ki, miközben egyik kezemben a bögrém, másikban pedig egy szál cigaretta pihent.
Élveztem, ahogy a kávénak a különleges aromája körbeleng, miközben az epres cigaretta füst is elkeveredik a lehűlő levegővel. Ahogy ott ültem az erkélyen magam köré tekert pléddel és a kedvenc folyadékommal, na meg persze a káros szenvedélyemmel, úgy éreztem, nincsen semmi gondom. Nincsenek menedzserek, nincs menedzsment, nincsenek szerződések és kötött időbeosztás. Nincs semmi és senki, aki korlátozná az életemet, a tetteimet, az érzéseimet; addig feszegethetem a határaimat, ameddig csak szeretném. Normális huszonkét éves lánynak éreztem magam, és bele sem gondoltam abba, hogy ezeknek a szép pillanatoknak percek alatt vége szakadhat.
Naiv voltam.
Viszont mikor rápillantottam a telefonom kijelzőjére, és rájöttem, hogy ideje lenne készülődni a legjobb barátnőmmel való találkozóra, éreztem a jótékony hatását az álmodozásnak. A történtek után, viszonylag boldogan zuhanyoztam le, majd válogattam ki a ruháimat.
Fogalmam sem volt arról, hogy merre fogunk Avery-vel menni, így próbáltam olyan összeállítást választani, ami egy elegánsabb étteremben is megállja a helyét, de esetleg egy szórakozóhelyről sem lógok ki benne, merthogy nálunk elkerülhetetlen volt, hogy ne kössünk ki a kedvenc klubunkban.
Így mikor a szőke lány megérkezett, már egy fekete, csipkés ruhában, és a kedvenc magassarkúmban vártam rá, miközben igyekeztem a védjegyemmé vált lófarok helyére egy kontyot varázsolni.
  - Tetszik a hajad - ölelt magához Avery, majd egy-egy puszit nyomott mindkét arcfelemre. - Foglaltam vagyis foglaltattam asztalt az új Jamie Oliver étteremben, ami a Funky Buddha közelében nyílt - mondta vigyorogva, melyből tudtam, hogy vacsora után mi a következő állomásunk.
  - Köszönöm és oké - vágtam rá én is mosollyal az arcomon, majd miután magamhoz vettem a kabátomat és a táskámat, bezártam magunk mögött az ajtót. - Járt ma itt életed szerelme - fordultam a lift előtt a lányhoz, aki a megnevezés hallatán megforgatta a szemeit, ami engem nevetésre késztetett. - Van egy sejtésem, hogy honnan tudták meg a címet.
  - Nem tőlem - emelte fel védekezően a kezeit. - Louis szerint Renée és Paul az utóbbi időben eléggé összemelegedtek, mármint szakmai szempontból. Remélem, nem akarnak nagyon összemelegíteni titeket, mert annak nem lesz jó vége - pillantott rám jelentőségteljesen, miközben igyekeztem nem gutaütést kapni még az összemelegedés gondolatától sem. Viszont tisztában voltam azzal, hogy Avery meglehetősen jól átlátta az ilyen jellegű dolgokat, és ha ő egyszer valamit megérez, azt akár készpénznek is lehet venni. - De nem fogunk erről beszélgetni, legalábbis ma este biztos nem; bulizni megyünk.
Szerettem a szőke lánynak azt a tulajdonságát, hogy képes volt akár percek alatt is elterelni a figyelmemet, akár olyan dolgokról, amelyeken napokig emésztettem magam. Így mikor a fekete, sötétített üvegű autónak a hátsó ülésén ültünk, már nem is igazán foglalkoztatott Zayn vagy akár a szerződés, csakis az őrült lányra figyeltem.
  - És képzeld, Caroline végre rászánta magát arra, hogy velünk töltsön a jövő hónapban néhány napot - újságolta vigyorogva, miközben szerintem még ugrott is néhányat mellettem. - Már vagy ezer éve nem találkoztunk, és mivel te elkezdesz turnézni és a srácok is, összehozunk egy régi, sztárság előtti, csajos hétvégét - hangja néhány oktávval feljebb csúszott, és szemeinek csillogása is elárulta, hogy nagyon boldoggá tette a hír. - Mármint, nem veletek van a baj, csak tudod, hiányzik.
  - Ugyan, Av, nem értettem félre - mosolyogtam kedvesen a lányra, akiből egy megkönnyebbült sóhaj tört ki. - Örülök, hogy végre sikerült összehoznotok - mondtam őszintén, hiszen már tényleg nagyon régóta tervezték ezt a találkozót és sajnos a zűrös hónapok alatt nem egy kísérletük ment a süllyesztőbe. - Jól sikerült a tegnap estétek? - tettem fel egy újabb kérdést, mikor az autó lassítani kezdett, majd az étterem előtt meg is állt.
  - Aha, randiztunk a díjátadó után - mesélte a bejárathoz vezető úton. - Mármint nem úgy, mint az összeszokott párok, hanem úgy, mint régen. Mióta rendbe jöttek közöttünk a dolgok, sokkal boldogabb és romantikusabb. Sokat változott.
  - Komolyan? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mert bár ezer éve ismertem a srácot, az utóbbi időben nem is hasonlított a régi önmagára. - Egyébként te is sokat változtál. Sokkal nyíltabb vagy nem félsz az érzéseidről beszélni. Jó hatással vagytok a másikra.
Avery arca enyhe pirosas árnyalatot vett fel, mire egy széles mosoly terült el az arcomon, hiszen tudtam, hogy beletrafáltam. Mondjuk nem volt nehéz, mert olyan éles váltás mutatkozott meg a személyiségükben, hogy még annak is feltűnt a változás, aki amúgy nem folyik bele az ilyenekbe, mint mondjuk a szüleim, akik csupán csak kétszer találkoztak a lánnyal, de feltűnt nekik, hogy mennyivel boldogabb Louis társaságában. És őszintén csodáltam is őket emiatt, hiszen a mi világunkban, ahol percek alatt képesek szétszedni az egész életedet, hogy egy újat kreáljanak helyette, meg tudták tartani a kis szerelmi buborékukat és nem osztottak meg mindent a nagyérdeművel, mint ahogy sokan azt tették. Nem uralták a címlapokat, de ha mégis feltűntek egy-egy borítón, nem azért, mert akkora balhéba keveredtek. És éppen ezért is szorgalmazta Renée, hogy Avery-vel készítsek egy közös dalt, mert bízott abban, hogy jó hatással lesz rám a lány.
Ami mondjuk igaznak bizonyult, de nem olyan mértékben, mint ahogy a második anyámnak tekintett nő elvárta, hiszen sosem voltam az a könnyen befolyásolható típus, és mindig csak addig engedtem, ameddig jónak éreztem. Av pedig sosem volt az az ember, aki rám erőltette volna magát, vagy éppen a nézeteit, és talán ezért is értettük meg egymást annyira jól.
Na meg persze azért is, mert a saját bőrünkön éreztük a munkánknak a legmocskosabb árnyoldalát.
  - Van kedved átmenni a klubba? - zökkentett ki Avery hangja a gondolataim közül, mire mosolyogva néztem a szőke lányra. - Vagy keressünk mást? - mozdulatát követve én is kinéztem az előkelő étterem ablakán, így tökéletes rálátásunk nyílt a szemben levő törzshelyünkre. A bejárat előtt rengetegen álltak és talán, mintha a kelleténél több biztonsági embert is láttam volna, akik a gyülekező riportereket próbálták megfékezni. - Zayn is ott van.
  - Nem bujkálhatok örökké - nyögtem ki végül, majd egy hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasomból. - Elég nagy az a hely, és ha már úgyis barátként kell viselkednünk, itt a legjobb alkalom arra, hogy készüljön néhány kép és felkerüljön a közösségi oldalainkra néhány titokzatos bejegyzés.


Kedves Olvasók! <3 
Mérhetetlenül nagy hálával tartozom nektek azért, hogy ennyi idő után is van olyan, aki nyomon követi a történetet, és még kommentekkel és pipákkal is megleptetek! <3 Imádlak benneteket, és hatalmas inspirációt adtatok az íráshoz, melynek gyümölcsét el is olvashattátok! Remélem, hogy a nyolcadik fejezet elnyerte a tetszéseteket! :) 
Ha időtök és kedvetek engedi, írjatok pár sort, pipáljatok vagy kérjetek nyugodtan cserét. :) 
Kellemes hetet babes! <3 
xx Lorette T. 

Hetedik

*Summer*

   Reggel, mikor a függönyön át beszűrődő napfény felébresztett, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. A gyomrom liftezett, éles fájdalom nyilallt a fejembe, torkom pedig kapart, az orrom bedugulásáról már nem is beszélve. Így, mikor ülő helyzetbe tornáztam magam, meg sem lepődtem azon, hogy ízületeim segítségért kiáltoznak. Ekkor pedig rájöttem, hogy az éjjeli, erkélyen való álldogálás és az ott elszívott, közel egy doboz cigaretta alig néhány óra alatt megtette a hatását.

  - Gratulálok Summer, sikerült jól elintézned magad. - dorgáltam meg magamat morcosan, majd őrületes erővel köhögni kezdtem, ezzel még jobban fájdalmat okozva a torkomnak. 

  Bár ezen az állapoton már meg sem kellett volna lepődnöm, hiszen pontosan tudtam, hogy ez fog történni, mert már nem ez volt az első eset.

  A szakításunk után, és még azóta is néhány alkalommal, mikor nem tudtam magam feldolgozni az érzelmeimet, gyakran töltöttem az estéimet az erkélyen, miközben a könnyeim a csípős, hideg szélben az arcomra fagytak, amiket aztán a tüdőmből kiáramló dohányfüst melegített fel újra. Ezt követően pedig akár a Nap első sugaraiig bámultam a nem messze levő belvárost, míg visszapörgettem magamban azt, amiért a rejtekhelyemen kötöttem ki. 

  Ez az éjszakai kint lét, pedig megnyugtatott. Valahogy utána mindig könnyebben át tudtam látni a dolgaimat, jobban ki tudtam igazodni az érzéseimen. Emiatt pedig a borzalmas rosszulléteket, a torokfájást és a menedzserem dühös kis monológjait is képes voltam elviselni, hiszen ezekkel a kis akciókkal hátráltattam a körülöttem dolgozók munkáját. 

  Bár akkor sosem érdekel, hogy másnak mekkora problémát okozok, csak a saját jóllétem számít. 

  Kár tagadni, önző egy alak vagyok.

  Végül nagy szenvedések közepette másztam ki a puha paplan alól, majd indultam el a konyha felé, ahol csupán csak a reggeli kávém elkészítéséig tartózkodtam. A fekete bútorok között feszélyezve éreztem magamat, habár jobb napjaimon imádtam a lakás legnagyobb helyiségében tevékenykedni. Imádtam főzni, amit még a közvetlen baráti körömből is csak kevesen tudtak rólam, hiszen ezt a fajta privátságot jobb szerettem volna megőrizni magamnak. 

  Ezt követően pedig a nappaliban kötöttem ki, ahol a kanapé egyik sarkába húzódva terítettem magamra az egyik plédet, majd a bögrémet a kezeim közé fogva figyelni kezdtem a tévét. A műsor valamennyire kikapcsolt, nem gondolkoztam annyit a történteken, így nagyjából egy óra elteltével, mikor már kezdtem magam komfortosabban érezni, mosolyogni is tudtam egy-egy rajzfilmen. Mert mi mást nézne egy lelkileg összetört huszonéves, mint rajzfilmet?

  Ez az állapotom azonban nem tartott sokáig, hiszen a híradóban az első riportok között tüntették fel a díjátadót, ahol a legnagyobb szenzációt mi nyújtottuk Zayn-el. Bár nem is tudom, hogy miért lepődtem meg ezen, hiszen tisztában voltam a menedzseri utasítás következményeivel. Együtt jártunk majdnem másfél évig, majd szakítottunk, ami elég csúnyára sikeredett, mint minden ilyen a szakmánkban. Aztán egyszer csak újra felbukkantunk közösen, mintha mi sem történt volna évekkel ezelőtt, és olyan mosoly virított mindkettőnk arcán, hogy ha nem én lettem volna az egyik szereplő, el is hittem volna, hogy igazi. És mindez szenzációnak számított, óriási hírnek, olyannak, ami hosszú hónapokig témát biztosít a pletykalapoknak és sztárműsoroknak. Arról nem is beszélve, hogy tökéletes színésszé varázsolt bennünket, így ahogy váltották egymást a képkockák, kezdtem én is meggyőződni arról, hogy ez a helyes.

  Holott, tudtam, ez nagyon messze van a helyestől.

  Tudtam azt, hogy ez és a menedzsment további eszement ötletei szépen lassan felőrölnek belülről, és elvesztem azt az emberséget, ami még az elvonó után megmaradt bennem. És hát abból már szinte semmi nem maradt akkor sem.

  Úgyhogy végül kénytelen voltam belátni, hogy bármennyire is szeretném, nem fogom tudni egyedül átvészelni ezt az egészet, így mikor az asztalon heverő telefonért nyújtózkodtam, már tudtam is, hogy ki lesz az az ember. Avery.

  - Sajnálom, hogy este annyira bunkón viselkedtem! - mondtam köszönés nélkül, miután legjobb barátnőm felvette a telefont. - A legrosszabb barát vagyok.

  - Ebben egyet értünk. - hallottam meg mosolygós, ámde sértett hangját, így tudtam, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel nem megyek sokra, hiszen Avery éppen annyira volt makacs, mint én is.

  - Szóval akkor még mindig haragszol, igaz? - kérdésemre azonban egyáltalán nem vártam választ, így miután Avery sóhajtott egy hatalmasat, folytattam a mondandómat. - Tulajdonképpen azért hívtalak, hogy van e kedved elmenni vacsorázni, afféle "Summer mindent bán" alkalom lenne.

  - Már megint egy olyan este. - tette még hozzá, majd meghallottam, hogy a távolban levő barátjához beszél, lemondva az esti randijukat. - Benne vagyok. - felelte végül, miközben Louis már éppen a haverjaival kezdett el szervezkedni, így tudtam, nem bánta túlságosan, hogy elcsalom a barátnőjét. - Nyolcra átmegyek hozzád.

  - Köszönöm, Av. - mondtam hálásan, majd bontottuk is a vonalat, így ismét egyedül maradtam a gondolataimmal.

  Mérhetetlenül hálás voltam Avery-nek, hiszen tisztában voltam azzal, hogy nem a legegyszerűbb természettel áldott meg a sors, és erre még képes voltam egy hatalmas lapáttal rápakolni a bunkósságommal is, amivel persze nem egyszer bántottam már meg a lányt, még ha akaratlanul is tettem. De ez persze akkor nem számított semmit sem, emiatt pedig gyakran napokig nem is beszéltünk egymással, hiszen neki le kellett nyelnie azt a bizonyos békát, míg nekem be kellett látnom azt, hogy nem tiporhatok büntetlenül az emberek lelkébe. Legalábbis a szeretteimébe biztosan nem. Úgyhogy hiába is utáltam elnézést kérni, legjobb barátnőmtől mégis gyakran megtettem, hiszen Av még messze állt attól, hogy a bántó megjegyzéseimen túl tudjon lépni, vagy esetleg visszaszólni. 

  - Mégis mi a jó büdös francot műveltél már megint? - ripakodott rám Renée, miután felvettem neki a telefont. - Nagyon örülj annak, hogy este nem értelek el, mert esküszöm neked, nem érted volna meg a reggelt. Van fogalmad róla, hogy hány riporterrel és szerkesztővel kellett beszélnem, hogy ne kerüljön nyilvánosságra, hogy a Palota előtt cigiztél Zayn-el? Summer, normálisak vagytok? - tette fel a jelképes kérdést, majd egy hatalmasat sóhajtott, miközben én is kifújtam az addig bent tartott levegőt. - Hol vagy? - kérdezte aztán valamivel nyugodtabban, így már nem visszhangzott a hangjától az egész lakás. 

 - A menedék lakásban - feleltem végül, miközben próbáltam palástolni a félelmemet, amit a kirohanásával kiváltott belőlem, hiszen talán menedzserem volt az egyetlen ember, aki elérte, hogy meghunyászkodjak. - Egyedüllétre volt szükségem - tettem még hozzá, habár teljesen feleslegesen. 

  - Azért szólhattál volna - hangja már jóval nyugodtabbnak tűnt, de még így sem mertem teljes mértékben felengedni. - Édesanyád is keresett, a lelkemre kötötte, hogy adjam át, nagyon haragszik rád. 

  - Na, már csak ez hiányzott - túrtam idegesen a hajamba, majd mielőtt Renée válaszolhatott volna, egy hangos csengőszó hallatszott. Lassan a bejárati ajtóhoz sétáltam, majd miután elfordítottam a kulcsot a zárban, kinyitottam a nyílászárót, melynek túloldalán négy fiú nézett velem farkasszemet. - Később visszahívlak - motyogtam menedzseremnek a telefonba, majd miután bontottam a vonalat, arrébb léptem, helyet adva a bejutáshoz. Ennyit arról, hogy nem tud senki a lakásról. 

  - Minek köszönhetem a látogatásotokat? - kérdeztem majdnem tíz perccel később, miután sikerült felocsúdnom a döbbenetből, melyet a jelenlétük okozott. 

  - Muszáj beszélnünk - felelte végül Liam, aki magára vállalta a szószóló szerepét, mint eddig minden kényes helyzetben. - Fontos. 

Kedves Olvasók! 

Huh, sajnos idejét sem tudom már, hogy mikor tettem fel ide friss részt, viszont ennek ellenére, nem szeretném, ha félbe maradottan árválkodna a történet, így sikerült befejeznem még hetekkel ezelőtt a hetedik részt, melyet most már ti is olvashattok. Nem tudom, hogy még van e erre a történetre igény, viszont ahogy tudom, írom, hiszen annyira a szívemhez nőttek a karakterek, hogy képtelen lennék bezárni a blog kapuit. Rendszerességet nem ígérhetek, mert már a nyakamon van az érettségire való felkészülés, de mindenképpen folytatni fogom! 

Amennyiben valaki elolvassa, kérem őt, hogy hagyjon maga után valami nyomot, így tudom, hogy még ő is itt van! :) <3 

Köszönöm! <3 

xx Lorette T.