2017. július 23., vasárnap

Tizenötödik

*Summer*
  - Zayn, te tulajdonképpen mit is akarsz tőlem? - kérdeztem halkan a mellettem ülő sráctól, aki kérdésemre összerezzent, de még így sem szakította el a tekintetét a lágyan hullámzó óceánról.
Emiatt  pedig nem is akartam túlságosan feszegetni ezt az egész témát, hiszen ismertem annyira jól, hogy tudjam, még inkább magába zárkózik a faggatózásra, mintsem megnyílna és őszintén felelne, annak ellenére, hogy legszívesebben addig kérdezgettem volna, míg végre egy elfogadható magyarázatot nem ad a viselkedéséről. Másrészről viszont túlságosan messzire sem akartam menni, így mikor gondolataimat végül szavakba öntöttem, meg is bántam, hogy nem gondoltam át jobban a dolgot, mielőtt ezzel a kérdéssel törtem volna meg a közénk beállt csendet. Azonban nem tudtam már semmit sem tenni, miután feltettem neki a kérdést, így egy utolsó pillantást vetettem borostás arcára, majd visszafordultam az óceán felé, miközben karjaimmal átfontam a lábaimat és a térdeimre támasztottam az államat.
  - Nem tudom - hallottam meg kissé rekedtes hangját, majd megköszörülte a torkát, éppen akkor, mikor felé fordultam, így tekintetünk összekapcsolódott és egy hitetlenkedő nevetést hallatott érdeklődő tekintetem láttán. Tudta, hogy nem hittem el neki, hiszen jobban ismertem őt bárkinél, ezen pedig a külön töltött idő mit sem változtatott. - Azért ez annyira nem hihetetlen.
  - Te vagy az egyik legnagyobb játékos, akit ismerek - sóhajtottam fel, aztán felé fordultam, és igyekeztem nem megszakítani a szemkontaktust, hiszen akkor nem láthattam volna, hogy éppen mennyire is közeledek az igazsághoz, mert arcvonásait az évek alatt megtanulta mesterien uralni. - Mindig ezt hangoztatod, és mindketten tudjuk, ez így is van. Szóval?
  - Akkor miért vagy még mindig mellettem? - vágott vissza, ajkait pedig apró mosolyra húzta, mikor látta, hogy egy kicsit megrándulnak az arcizmaim, ezzel leleplezve magamat. - Folyton azt mondod, én vagyok az utolsó ember, akit látni akarsz, mégis tárt karokkal fogadsz, ha közeledek és érdeklődsz - hajolt kicsit közelebb, így jobban érezhettem a mentol és a dohány keverékét, ami egészen érdekes elegyet alkotott a sós tengervíz illatával. Elbódított. - Még a saját érzéseiddel és tetteiddel kapcsolatban sem vagy tisztában. Miből gondolod, hogy az én indokaimat képes lennél megérteni?
Éreztem, hogy egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, így igyekeztem azt krákogással megszüntetni, azonban rá kellett jönnöm arra, semmi esélyem nincs a menekülésre. Zayn még a kérdezz-felelek játékunkat is önmaga javára tudta fordítani, és engem hozott ki vesztesként a helyzetből, így teljesen ki voltam neki szolgáltatva. Ő pedig ezzel tisztában volt, és élvezte a helyzettel járó előnyöket, hogy ismét ő irányíthat a beteg játékunkban, így mikor felpillantottam az égre és minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam a könnyeimet, elégedett sóhaj tört fel belőle.
  - Látod, erről beszéltem - tette még hozzá, ami miatt legszívesebben arcon tudtam volna csapni, azonban még arra is képtelen voltam, hogy ránézzek, nemhogy fizikai kapcsolatot létesítsek vele. Abban a pillanatban, nála jobban senkit sem gyűlöltem, és ez őt valamilyen beteg oknál fogva szórakoztatta.
  - Nagylány vagyok már, Zayn - szólaltam meg végül, igaz eléggé szánalmasnak hatott a visszavágásom, így összeszorítottam az ajkaimat, majd visszadöntöttem a fejemet a térdeimre és onnan kezdtem kémlelni őt, hátha észreveszek rajta valami változást.
Ám ekkor, sem ő, sem én nem tudtunk, vagy talán nem is akartunk megszólalni, hiszen mindketten olyan helyzetbe kerültünk, hogy akár fél szavakból is leleplezhetjük magunkat. Ezt pedig egyikünk sem kockáztathatta, hiszen nem bíztunk egymásban, és annak ellenére, hogy éveket töltöttünk együtt, és még a szakításunk után is képesek vagyunk ismerni a másik rezdüléseit, idegenek voltunk. És éppen emiatt ragaszkodtunk görcsösen a múlthoz, a saját kis világunkhoz, még úgy is, hogy ez mindkettőnk számára talán az egyik legfájdalmasabb pont.
De valahogy kerültünk már olyan mélyre a menedzsment és a média által kreált életünkben, hogy igyekeztünk megragadni minden lehetőséget a kiút megtalálásának érdekében.
  - Ez az egész, nem én vagyok - mutatott jelképesen körbe, majd pár pillanat erejéig a pár méterrel tőlünk álló testőrét fixírozta, aki értve a jelet, arrébb sétált, ezáltal hallótávolságon kívülre kerülve.
  - Mármint? - kérdeztem rögtön, hiszen nem szerettem volna azt, ha meggondolja magát szótlanságom miatt, bár még így is meg volt az esélye annak, hogy pár elejtett morzsa után ismét bezárkózik.
  - A banda, a zene, a turnék, a felhajtás - sorolta, miközben szomorúságtól csillogó tekintetét összekapcsolta az enyémmel, így láthattam, őszintén beszél, ugyanakkor még sem akarja azt mondani. Arca meggyötört volt, és homlokán apró ráncok jelentek meg. - Mondjuk, szerintem nincs mit ecsetelnem ezen - vonta fel lassan az egyik szemöldökét, aztán miután látta, hogy egy aprót bólintottam, megrázta a fejét, mintha csak pár kusza gondolatot el akarna tüntetni onnan.
  - Avery említett valami olyasmit, hogy szünetre akartok menni - gondolkoztam el hangosan, pár pillanattal később, miközben éreztem, hogy a szám rágcsálása miatt kicsit kiserkent a vér, így ajkaimat benedvesítettem, majd inkább fehérre festett körmeimet kezdtem el piszkálni. - Akkor lenne időd elvonatkoztatni mindentől, nem?
  - Hah - horkantott fel, aztán elfordította a fejét, majd egy kisebb lendületet véve felállt és a zsebében kotorászva elővette a cigis dobozát, aztán pár lépésnyire eltávolodott tőlem. - Ezt te sem hiszed - rázta meg a fejét.
Igaza volt, tényleg nem hittem ebben, tekintve, hogy ugyanazon személyek voltak a főnökeink, csakhogy míg én egyedül álltam a sarat velük szemben, Zayn csapatban szerepelt, így neki több szabályhoz és előíráshoz kellett alkalmazkodnia. Nekem bizonyos határokig engedték, hogy a saját stílusomhoz igazítsam a dalokat, azonban őket belehúzták egy skatulyába, onnan pedig nagyon nehezen lehetett kitörni.
Sőt, szinte lehetetlen volt.
Emiatt pedig egyáltalán nem is csodálkoztam azon, hogy a szerződésben kikötött albumszámot ilyen gyorsan teljesítették, és ilyen feszített tempót diktáltak maguknak a fiúk, hiszen a szünet, a karrierük beindulása után, hatalmas lehetőségeket rejtett magában.
Viszont ötük közül, talán a műsor óta Zayn volt az, aki a legnehezebben alkalmazkodott, és persze nem kis veszekedések árán sikerült őt is olyanná formálni, amilyennek mindenki látni akarta. Ő lett a tökéletes rossz fiú, holott a háttérben még Niall is képes volt nagyobb hülyeségeket csinálni, csakhogy éppen Zayn-ét nagyították fel. A végén pedig olyannyira elnyomta magában a valódi énjét és vágyait, hogy huszonkét éves korára meggyötört lett, és összetört.
Megtörték őt.
  - Ahogy elnézem, már tudod, mit akarsz tenni - mormogtam, mire felém kapta a fejét, és egy kicsit oldalra döntötte a fejét, miközben kiengedte a tüdejében fogvatartott füstöt.
  - Vannak opciók - bólintott kimérten, mintha csak azt mérlegelné, mennyire mehet el ebben a beszélgetésben, ahhoz, hogy ne mondjon sokat, mégis érthető legyen, hiszen bárki meghallhatott minket, még a testőreink jelenléte ellenére is. - Bizonyos szempontból mindegyik rossz, de Simon és Paul igyekeznek a kisebbik rossz felé terelni a dolgokat. Mást nem igazán lehet tenni - vonta meg végül a vállait, aztán a csikk elnyomása után felém nyújtotta a kezét és felsegített a homokból. - Sétáljunk egyet - pillantott körbe gyanakvóan, így én is ezt tettem, ami miatt kiszúrtam a közeli parkolóban pár fiatalt, akik bár nem tűntek rajongóknak, jobb volt elkerülni őket.
Miután Zayn felhúzott a puha, és a hajnalhoz közeledve még mindig meleg homokból, intett a testőreinknek, akik biztos távolságból követni kezdtek bennünket, azonban jelenlétük nem volt zavaró. Nem igazán beszéltünk a félben hagyott témáról, sőt, inkább csendben, egymás kezét fogva sétáltunk a kivilágított móló irányába. Néha egymásra pillantottunk, párszor egy-egy mosolyt is megeresztettünk, de egyáltalán nem éreztük szükségét annak, hogy üres szavakat dobáljunk a levegőbe, hiszen mindkettőnknek át kellett gondolni az előbb elhangzottakat.
Meg mertem esküdni arra, hogy Zayn sosem beszélt ennyire nyíltan és őszintén a benne tomboló zűrzavarról, mint ahogyan azt az előbb tette, így neki is el kellett fogadnia, már nem csak ő tud az érzéseiről. Nekem pedig szinte mindent újra kellett gondolnom, már ami a srácot és a felmelegített kapcsolatunkat illeti, hiszen ez a beszélgetés sok mindenre magyarázatot adod, és persze nem kevés, új kérdést vetett fel. Emiatt pedig úgy éreztem, képtelen vagyok tovább ép ésszel hozzáállni ehhez a helyzethez, hiszen annak ellenére, hogy egészen sok közös volt a menedzsmenttel való kapcsolatunkban, nem volt nehéz rájönnöm arra, Zayn viszonya a nagyokkal sokkal inkább elmérgesedett, mint vártam volna. Innentől kezdve, pedig túl sok lehetőséget nem kecsegtetett a srác számára a helyzet, és ahogyan ő is fogalmazott, ebben a helyzetben muszáj volt megtalálni a kisebbik rosszat.
  - Nem válaszoltál a kérdésemre - mormogtam halkan, ezzel kizökkentve nemcsak magamat a kusza gondolataim közül, hanem őt is. Emiatt pedig először ijedten pillantott rám, majd vonásai egyre inkább az értetlenség tükrözésére rendeződtek át, így megköszörültem a torkomat, aztán valamivel hangosabban folytattam. - Mit akarsz tőlem?
  - Ne várj olyanra választ, amit igazából nem is akarsz tudni - felelte kimérten, amit olyan tekintettel kísért, melytől a legtöbben azonnal visszakoztak volna. Én viszont voltam annyira kíváncsi, hogy inkább egy kicsit oldalra döntöttem a fejemet, aztán megtorpantam, majd miután ő is megállt pár lépésnyire tőlem, összefontam a mellkasom előtt a karjaimat, és úgy néztem rá. - Summer.
  - Zayn? - Kitartóan álltam a pillantását, és igyekeztem a lehető legkomolyabbnak, valamint legakaratosabbnak tűnni, hiszen már egészen közel voltam ahhoz, hogy megtudjam a szerződés létrejöttének valódi okát. Mert, habár a hetek, lassan hónapok elteltével sem voltam biztos abban, hogy miért is kényszerítettek bele ebbe a kapcsolatba a saját részemről, Zayn-é, a titokzatossága ellenére is, sokkal érthetőbbnek tűnt. - Szóval? - vontam fel a szemöldökömet, mire lemondó sóhaj hagyta el az ajkait, és lehajtotta a fejét, így mikor átszeltem a köztünk levő távolságot, majd óvatosan az álla alá nyúltam, és egy kicsit felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen, láttam, vonásaira kiült a tanácstalanság, és éppen annyira elveszett volt ebben az elcseszett világban, mint én. - Nem kell egymást szeretnünk, sőt még kedvelnünk se, de ha azt akarod, hogy valamennyire leszálljanak rólad, muszáj elmondanod, miért engem akartál a másik félnek.
  - Mert te vagy az egyetlen, aki segíthet kimászni ebből az egész szarságból, anélkül, hogy ott kellene hagynom a bandát.


Drágáim! <3 

Nem is tudom, mit kellene mondanom az ismételt, hosszú kimaradás miatt, hiszen a sajnálom már annyira elcsépeltnek hat. Mindenesetre igyekszem a részekkel, és őszintén bízom abban, hogy a kimaradások ellenére is várjátok, és tetszik nektek Summer és Zayn története. :) 
Köszönöm nektek az előző részekhez érkezett visszajelzéseket, hiszen ezekből tudom, itt vagytok még páran és nyomon követitek a blogot. Köszönök nektek mindent, és ne feledjetek magatok után hagyni némi nyomot most sem, mert tudjátok, minden pipának, véleménynek és cserekérésnek örülök. <3
Kellemes nyári szünetet, nyaralást, és persze pihenést és szórakozást kívánok nektek, hamarosan érkezem a következő résszel! <3 

xx Lorette T.