2017. március 5., vasárnap

Tizenharmadik

*Summer*
A felvétel reggelén hét órakor léptem ki fáradtan a szállodához tartozó edzőteremből, miközben szinte egy szuszra megittam a félliteres mentes vizemet. Majd az üres palackot a vállamon levő sporttáskába rejtettem, aztán a liftnél megállva, sóhajtva döntöttem a fejemet Tyler vállára.
A testőröm most is, mint minden alkalommal tökéletes edzőpartnernek bizonyult, így a gyakorlatai, melyeket majdnem két órán keresztül végeztem, teljesen lefárasztottak és ki is kapcsoltak. Mondjuk leginkább az utóbbi volt a célom, így hálával is tartoztam a nálam alig idősebb férfinak, hiszen elég volt egy fél mondatot elejtenem és máris a segítségemre volt. Még ha a legfárasztóbb módon is.
- Még tudsz néhány órát pihenni, mielőtt indulnánk a stúdióba - mormogta halkan, miután hallotta, hogy milyen ásítások törnek elő belőlem. Nem volt a legnőiesebb, tudom, de nem igazán érdekelt, hogy bárki meghallja, Tyler pedig látott már rosszabb pillanataimban is. - Sőt, ajánlom is, hogy megtedd. Eléggé harapós kedvedben szoktál lenni, ha nem pihened ki magad, és nem lenne túlságosan jó ötlet, úgy eljönni - magyarázta, mire egy halvány mosoly kúszott az arcomra, hiszen most is sikerült bebizonyítania, hogy úgy ismer, mint a saját tenyerét.
- Persze, persze - bólogattam bőszen, aztán miután becsukódott mögöttünk a liftajtó, a hátamat nekitámasztottam a korlátnak, míg a fejemet nekidöntöttem a hideg fémnek. - De biztos, ki fognak valamit találni, hiszen az, hogy a szabadságom után is néhány óránál többet eltöltsek egy szobában, túl nagy kérés - sóhajtottam fel, miközben megérkezett a felvonó a megfelelő emeltre, így szinte vánszorogva léptem ki belőle, majd indultam el az emeleten található két lakosztály közül a távolabbiba. - Köszönöm, Ty! - pillantottam még a testőrre, aki értve a célzást, bólintva adta a tudtomra, hogy a következő alkalommal is számíthatok majd rá, majd becsukódott a felvonó ajtaja, hiszen a velünk utazó személyzet egy másik emeleten szállt meg.
A sporttáskám egyik kisebb zsebéből kihalásztam a kulcskártyát, amit aztán a kilincs fölötti érzékelőhöz illesztettem, aminek köszönhetően pár pillanattal később ki is nyílt a dupla szárnyú, fehér faajtó. A küszöböt átlépve pedig leakasztottam a vállamról a táskát, majd kibújtam világoskék, Adidas futócipőmből, majd a pulóveremet rádobtam a táskára. Ezt követően pedig odacsoszogtam az ágy melletti szekrényhez, majd a szobához tartozó telefont felemelve, megnyomtam a megfelelő gombot a reggelim megrendeléséhez.
- Jó reggelt, Miss Oakley - hallottam meg a vonal túloldalán egy talán, túlságosan is boldog női hangot. - Miben segíthetek? - kérdezte rögtön, túlbuzgón.
- Jó reggelt - köszöntem én is illemtudóan, habár kevésbé lelkesen, mint ahogy azt az előbb kaptam. - Egy adag zabkását szeretnék, friss gyümölcsökkel és egy hatalmas adag kávéval, kókusztejjel és cukor nélkül - mondtam, miközben leültem az ágyra, aztán a mobilom kijelzőjére pillantottam, hogy megnézzem, mennyi az idő. 7:16. - Illetve kérnék még egy palack, buborékos ásványvizet.
- Rendben, körülbelül fél óra múlva vinni fogjuk.
- Köszönöm - tettem még hozzá, aztán már csak a halk búgást lehetett hallani, ami a vonal megszakadását jelezte.
Általában pontosan szokott érkezni a megrendelt étel, amit kifejezetten szerettem a szállodában, így azt a fél órát tökéletesnek tartottam arra, hogy lezuhanyozzak. Emiatt pedig kissé nehézkesen, de sikerült elmásznom a fürdőszobáig, ahol a telefonomat a mosdókagyló szélére helyeztem, miután bekapcsoltam rajta az egyik kedvenc dalomat. Aztán halkan énekelve megszabadultam a ruháimtól, majd beléptem a zuhanykabinba. Magamra húztam az ajtót, hiszen nem szerettem volna eláztatni az egész helyiséget, majd megnyitottam a csapot. A kellemes hőmérséklet megtalálása után perceken keresztül álltam a zuhanyrózsa alatt, miközben élveztem, ahogy a víz ellazítja a fáradt tagjaimat. Lehunytam a szemeimet, a hátamat pedig a csempének döntöttem, és Avery csodálatos hangjával együtt énekeltem én is a Poison című számát.
- I pick my poison, and it's you. Nothing could kill me like you do - énekeltem teljes beleéléssel a refrént, majd mikor rájöttem, hogy mennyire ironikus a helyzet, hitetlenkedve felnevettem, miközben éreztem, hogy a lelkem apró darabokra törik, és legszívesebben zokogva kuporodtam volna a zuhanyzó egyik sarkába, hogy kiadjak magamból minden elfojtott érzelmet.  - I pick my poison, and it's you. 
Reménytelen esetnek tartottam magamat, hiszen valahogy mindig a Zayn-hez fűződő érzelmeimhez kanyarodtam vissza, ez pedig szépen, lassan felőrölt. Idegesített, de valamilyen beteg oknál fogva, ragaszkodtam a lelkemet tépkedő érzéshez. Képes lettem volna Zayn-t egy másik világba száműzni, ugyanakkor egyre inkább vágytam arra, hogy újra láthassam. Tisztában voltam azzal, hogy rossz az, ami bennem tombol, azonban voltam annyira mazochista, hogy egyre jobban vágyjak rá.
Ezen pedig nem segített az sem, hogy a múltkori, nála töltött éjszakát követően minden alkalommal libabőrbe borult a testem, hacsak arra gondoltam, hogy ő volt az, aki kezdeményezett. Még úgy is, hogy egyikünk sem volt teljesen beszámítható állapotban, és nem is emlékeztem túlságosan sok mindenre abból az éjszakából, de arra igen, hogy ő tette meg a kezdő lépést. Ez pedig arra világított rá, hogy benne is van még valami az együtt töltött évekből, és nem csak én vagyok az, aki betegesen ragaszkodik az emlékeihez.
Mondjuk, tisztában voltam azzal, hogy változtunk mindketten annyit az évek során, hogy az erőviszonyok kiegyenlítődve maradjanak, azonban mindketten voltunk annyira makacsak, hogy ezt figyelmen kívül hagyjuk, és addig játszunk míg a másik fel nem adja, vagy be nem ismeri, hogy fontos neki a másik. Szóval akárhogyan is nézzük, de ennek túl sok szépséget és boldogságot nem tudtam jósolni, hiszen a végén valaki mindenképpen szenvedni fog.
Akár így, akár úgy.
Mikor felcsendült egy újabb dal, megráztam a gondolatoktól hemzsegő fejemet, majd a tusfürdős flakonért nyúltam, hiszen sietnem kellett a reggeli miatt. Így gyorsan eloszlattam a testemet az epres illatú anyagot, majd pár perccel később alaposan leöblítettem magamat, aztán elzártam a csapot.
Az ajtót elhúzva nyúltam ki a törölközőért, amit aztán turbánként a fejemre tekertem, majd a másikkal felitattam a nedvességet a testemről, és később magamra csavartam. A telefonomat elemeltem az addigi helyéről, majd kinyitottam a fürdőszobaajtót.
- Mit keresel itt? - kérdeztem egyből az ágyon heverő látogatómtól, aki az egyik kezében egy bögrét tartott, a másikkal pedig az ölében heverő laptopot nyomkodta.
- Gondoltam reggelizhetnénk együtt, és mivel rendeltél reggelit, megspóroltál nekem egy telefonhívást - felelte rám sem pillantva, majd kortyolt egyet a kávéból, ami egyébként az enyém volt. - Habár kérhettél volna cukrot a kávéhoz, és a kókusztej sem valami finom.
- Legközelebb uraságodnak rendelek külön - böktem ki szarkasztikusan, habár nem igazán hatotta meg a dolog, sőt a szája sarkában bujkáló mosolyból tudtam, hogy egészen jól szórakozik. - Hogyan jutottál be? - kérdeztem pár pillanattal később, miközben odaléptem a szekrényhez, amiből aztán kivettem a mára kikészített darabokat, amikkel aztán megindultam a fürdő felé, azonban az ajtót nem csuktam be teljesen, hogy hallhassam a válaszát.
- Könnyen meggyőzhetőek az emberek - felelte kicsit hangosabban. - Tudod, elég egy mosoly és egy bűnbánó tekintet, hogy életem szerelmével bejuthassunk a lakosztályába, hiszen bent hagyta a kulcsot.
- Szánalmas - horkantottam fel, és eléggé nehezemre esett visszatartani a nevetést, hiszen teljesen magam elé tudtam képzelni a portán játszódó jelenetet. - És miért is vagy itt? Persze azon kívül, hogy együtt reggelizés címszó alatt megedd az én reggelimet.
- Paul küldött, hogy egymásra hangolódjunk a műsor előtt - pillantott rám, először mióta belekezdtünk a beszélgetésbe, így talán a kelleténél tovább időzött rajtam a tekintete, hiszen néhányszor végig is mért, majd egy kacsintással is megajándékozott.
- Lehetett volna telefonon is hangolódni, sőt szívesebben írtam volna, minthogy személyesen beszélgessünk - léptem az ágyhoz, majd kivettem a kezéből a szálloda logójával díszített bögrét, és csalódottan vettem tudomásul, hogy majdnem a háromnegyedét megitta az éltető nedűnek. - És rohadj meg - tettem még hozzá, hiszen nem hittem volna, hogy komolyan megissza a kávémat. Nem hittem volna, hogy ennyire mélyre tud süllyedni.
- Én is szeretlek - vágta rá gondolkodás nélkül, mire néhány ütemet kihagyott a szívem, és mikor összeakadt a tekintetünk, zavartan néztünk a másikra. Ennél kínosabb már nem is igazán lehetett volna, hiszen, még úgy is furán vette ki magát, hogy nem gondolta komolyan. - Uhm - tűrt bele a hajába, majd egy pár tincset a helyes irányba állított. - Meg kellene beszélnünk néhány dolgot, hogy klappoljanak a történetek.
- Persze - léptem el tőle, és bízva abban, hogy nem hallja, egy halk sóhaj szakadt fel a mellkasomból, mikor odaléptem az erkélyajtóhoz és kinyitottam azt, hogy egy kis levegő is jöjjön be. - Gondolom már van ötleted - mondtam, aztán a tálcán levő tálkából kivettem néhány szem szőlőt, majd az erkélyre kilépve, felvettem az asztalról a cigis dobozt és a rajta levő öngyújtót. Az egyik szálat kihúztam, amit aztán az ajkaim közé emeltem, majd egy halk kattanás után működésbe hoztam a gyújtót, így pár pillanat múlva a nyugtató nikotin beáramolhatott a tüdőmbe. - Ne menj ki annyira - szóltam neki, mikor hallottam, hogy jött utánam, hiszen az utcán sorakozó riporterek, fotósok, és rajongók könnyűszerrel kiszúrták volna, és habár jót tett volna a hírnevünknek egy-egy kép, jobb szerettem volna nyugodtan megbeszélni vele a dolgokat.
- Louis szülinapja, decemberben - pillantott rám, majd leült az egyik székre, és megvárta míg én is elfoglalom a másikat. - Az egy reális időpontnak tűnik, és mindketten ott voltunk a Funky Buddhában.
- Ott voltál? - vontam fel hitetlenkedve a szemöldökömet, hiszen teljesen abban a tudatban éltem, hogy nem tudott hazarepülni az államokból a barátja születésnapjára. Még Louis is ezt mondta.
- Persze - bólintott. - Csak mivel tudtuk azt, hogy nem mennél el, ha tudnád, én is ott leszek, ezért néhány részlet kimaradt a meghívásnál - vonta meg lezserül a vállát, majd szívott egy újabb slukkot a cigijéből. - Ne nézz már így, te úgy sem láttál engem, és jobb volt ez így mindenkinek.
- De te láttál engem? Avery ezért nem engedett még mosdóba sem egyedül, igaz? - tettem fel az újabb kérdéseimet, mikre csupán csak helyeslően bólogatott. - És két héttel később, a születésnapomon miért bukkantál fel?
- Mert akkor már régen tudtam a szerződésről, és kíváncsi voltam arra, hogyan is állunk egymással - sóhajtott fel, majd a füstfelhőt kezdte nézegetni, amely a fejünk fölött gomolygott. - És azt sem szerettem volna, hogy ha a díjátadó előtt találkozunk először normálisan, mert azt hiszem, mindkettőnknek fel kellett készülnie arra, hogy hosszabb ideig össze leszünk zárva.
- Szóval te régebb óta tudtál erről az egész cirkuszról, mint én?
- Én kértem meg őket, hogy te legyél a másik fél - vallotta be, mire kikerekedtek a szemeim, és elnyíltak egymástól az ajkaim. - Választhattam, hogy te vagy Perrie, esetleg egy ilyen alkalmakra felbérelhető lány mellett kelljen megjátszanom magamat, és tekintve, hogy neked sem árt egy kis hírverés, te lettél a szerencsés.

Drágáim! <3 
Mérhetetlenül sajnálom a kimaradást, de sajnos a végzős év teljesen lefoglal, és több időt kellett szánnom az érettségire való készülésre, azonban akadt egy kis szabadidőm, és mindenképpen szerettem volna feltenni a tizenharmadik részt! 
Remélem elnyerte a tetszéseteket, és bízom abban, hogy felkeltette az érdeklődéseteket néhány részlet, amelyek főként a következőkben lesznek jelentősek igazán. Valamint arra is szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy a folytatásra huzamosabb ideig sajnos ne számítsatok, amelynek szintén az iskola az oka. 
Ha tetszett a rész, írjatok nyugodtan, pipáljatok és még cserét is kérhettek! :) Valamint nézzetek be Sophie V. blogjára, ha esetleg még nem olvastátok volna, hiszen a történetben felbukkanó Poison arra a történetére utal. :)  
Legyetek jók, kitartást kívánok és hamarosan visszatérek majd egy újabb résszel! :) 
xx Lorette T. 

ui.: Ha érdekel benneteket egy Teen Wolfos történet, akkor kukkantsatok be a Timeless című blogomra, melynek a nyitása a hónap közepén várható. Egy régebben írt történetemet olvashatjátok majd ott. :) 

2017. január 30., hétfő

Tizenkettedik

*Summer*
Még volt pár óra a landolásig, mikor Renée keltegetni kezdett, hiszen volt még néhány dolog, amit meg kellett beszélnünk a felvétellel kapcsolatban. És habár volt addig még majdnem egy teljes napunk, jobbnak látta, ha többször emlékeztet arra, hogyan is kell majd viselkednem Ellen és fél Amerika előtt. Mondjuk, mikor már negyedjére hagyta el ugyanaz a mondat a menedzserem száját, kedvem lett volna közbevágni, hogy ehelyett szívesebben tölteném alvással a még a levegőben töltött órákat. Azonban nem szerettem volna még inkább feszegetni a határaimat, hiszen pont a nő volt az, aki mindent megtett annak érdekében, hogy sikerüljön egyenesbe jönnöm. Néha, talán jobban is küzdött azért, mint én magam. 
  - Ne áruljatok el sokat, de mégis eleget, ahhoz, hogy néhány napig beszédtéma legyen a sajtóban az interjútok - ült le velem szemben, miközben le sem vette a szemét arról a néhány papírról, amit a felkeltésem óta szorongatott. - Próbáljatok meg úgy viselkedni, mint a fülig szerelmes párok. Fogjátok egymás kezét, mosolyogjatok egymásra, az sem baj, ha kicsit kacérkodtok - pillantott rám jelentőségteljesen, amitől még inkább elment a kedvem az egésztől, hiszen az "az sem baj" azt jelentette, hogy mindenképpen ejtsünk meg néhány intimebb viccet. Amivel amúgy nem is lenne akkora baj, ha a valós együttlétünk alatt is beszéltünk volna a magánéletünkről. De mivel akkor nem akartuk felhívni magunkra az összes létező ember figyelmét, nem is kellett ilyen eszközökhöz folyamodnunk. - Sokáig együtt voltatok, biztos van olyan, amit egy kicsit ki tudtok színezni és hihetően elő tudjátok adni. 
  - Persze, majd a lánykérés pillanatát egy kicsit átírjuk, és azt mondjuk, hogy már a felesége vagyok - vágtam rá szemtelenül, mire felkapta a tekintetét a papírokról, és olyan csúnyán nézett rám, mint még talán soha. - Ne nézz így, pont annyira hihető ez is, mint az egész "újra-együtt-boldogan" kapcsolat.
  - Sokan elhiszik - felelte pár perccel később, miután sikerült lenyelnie azt, amit eredetileg mondani szeretett volna. - A lényeget pedig elértük, szinte minden pletykalapban, hírműsorban és a közösségi média minden platformján rólatok van szó - fordított felém egy papírt, amint egy diagramot ábrázoltak, azonban csak a nevem mellett hirtelen emelkedő vonal tűnt fel, a többi nem is igazán érdekelt. - Csak egy kicsit kell még kibírnod, és talán a végére még barátok is lesztek.
  - Barátok? Ugyan - horkantottam fel, majd a biztonsági övemet kicsatolva felálltam, és az utastér másik felében levő szekrényhez sétáltam. Levettem egy poharat a polcról, majd a hűtőből elővettem a narancsot, illetve a vodkát is. Képtelen voltam tovább elviselni a folyamatosan zakatoló gondolataimat, és féltem, hogy netán olyan csúszik ki a számon, amit minden bizonnyal megbántam volna. - Mennyi ideig kell maradnom Los Angelesben? - kérdeztem, miközben mindkét italból töltöttem a pohárba, aztán bele is kortyoltam a kellemesen hűs italba, habár éreztem a hátamon a szőke hajú nő szúrós pillantásait.
  - Kicsit korán van még az italozáshoz, nem? - tért ki a válaszadás elől egy kérdéssel, amire természetesen nekem nem volt kedvem feleltet adni, így miután megfordultam, hosszú perceken keresztül néztünk egymással farkasszemet.
  - Attól függ, melyik időzónát nézed - böktem ki aztán, bár cseppet sem volt kedvem a társalgáshoz, hiszen szükségem volt egy kis időre ahhoz, hogy feldolgozzam, ismét elő lett írva, hogy hogyan is kell viselkednem. Ez pedig érthető módon nem tetszett, hiába is hangoztatta azt szinte minden bennfentes, hogy ehhez hozzá lehet szokni. Renée pedig akármennyire is kedves volt, és akármennyire is szerettem őt, ő csak egy báb volt, aki történetesen engem irányított, viszont neki sem volt szabad akarata, hiszen egy kis porszem volt egy hatalmas gépezetben. Azonban jobb híján néha, sőt igazából egész gyakran, rajta töltöttem ki a dühömet, és a nem tetszésemet is mindig neki mondtam, vagy éppen fejeztem ki valamilyen módon, mint például a duzzogással és a korai alkoholizálással. Gyerekes volt, tudom. - Nem válaszoltál a kérdésemre.
  - Csupán csak néhány nap, kedden már repülhetsz is vissza, ha szeretnél - sóhajtott beletörődően, nekem pedig kedvem lett volna szélesen mosolyogni, hiszen elértem azt, amit akartam. Egy kis időre megszabadultam a szerződésektől, még ha csak elméletben is. - Hamarosan leszállunk, öltözz át, és nézz ki egy kicsit szupersztárnak, ne úgy, mint, aki most ébredt - mosolyodott el a mondata végére, amiből tudtam, hogy nem bántónak szánta az előbbi megjegyzését. Mondjuk nem, mintha nem éreztem volna úgy magamat, mint akin átment  egy úthenger és, ami még vissza is tolatott.

***

A gép körülbelül délben landolt a Los Angeles-i repülőtéren, ezt követően pedig néhány biztonsági ember, akiket Tyler szervezett mellém, kinyitották a hatalmas ajtót, majd előre mentek, hiszen biztosítani kellett a környéket.
Szigorú szabályokhoz kötötték még azt is, hogy hogyan kell elhagynom a repülőgépet, illetve az adott repteret, ezért vagy még fél órán keresztül ücsörögtem nyugodtan a helyemen, miközben nyomkodtam a telefonomat. Küldtem egy üzenetet anyának és Avery-nek is, hogy épségben megérkeztem, majd átpörgettem a privát közösségi oldalaimat is, amiknek létezéséről szerencsére csak a barátaim és a régi ismerőseim tudtak.
Még az X-faktor után szükségét éreztem annak, hogy a használt közösségi oldalakon létrehozzak egy-egy új, de privát fiókot, hiszen amik publikusak voltak, nem én kezeltem. A menedzsment kijelölt néhány embert, akik szinte óránként posztoltak néhány képet vagy bejegyzést a nevemben, amire persze mindenki azonnal ugrott. És, habár eléggé sokszor éreztem azt, hogy ezzel becsapom a rajongóimat, örültem, hogy az ismertség előtti életemből is sikerült megőriznem egy darabot.
  - Mehetünk - jött vissza személyi testőröm a kabinba, mire Renée-hez hasonlóan, én is megfogtam a táskámat és a kézipoggyászomat, majd a telefonommal a kezemben elindultam a szabad levegőre.
Eléggé hiányzott már Los Angeles, hiszen lassan három hónapja jártam utoljára az angyalok városában, akkor is csak a stúdió miatt, így mikor beszippantottam a friss levegőt, el is határoztam, hogy este lemegyek a partra. Akkor már viszonylag kevesen is szoktak lent lenni, és tekintve, hogy mindig ugyanabban a szállodában helyeztek el, tudtam, hogy a a hotelnek külön partszakasza is van. Ezt pedig semmiképpen nem szerettem volna elszalasztani, így miután már a repülőtér épületében jártunk, közöltem is a menedzseremmel, hogy az este folyamán nem igazán számíthat rám, kivéve, ha ő is szeretne csatlakozni.
  - Szerintem korán lefekszem, vagy bejelentkezek egy masszázsra - mosolygott rám kedvesen a nő, majd rezgő telefonjának a képernyőjére szegezte a pillantását. - A liftnél várj meg - szólt még utánam, majd lemaradt néhány testőrrel, így tudtam, hogy fontos hívást kapott.
Habár bíztam abban, hogy nem munkával kapcsolatosat, hiszen az egyikünk számára sem jelentett volna jót, mert vagy berendelnek minket az irodába, vagy Renée-nek küldenek ki néhány papírkupacot, amit együtt kellett volna átrágnunk. Mondjuk, mikor hallottam halk nevetését, sejtettem, hogy annyira rossz nem lehetett a dolog.
De persze már az épületben nem is volt lehetőségem rákérdezni a dologra, hiszen miután kinyílt a lift ajtó, több száz emberrel találtam szembe magam. A vakuk megállás nélkül villogtak, és az őrült sikítozástól még a saját gondolataimat sem hallottam tisztán. Ekkor pedig néhány biztonsági ember került az oldalamra, majd elvettek tőlem minden olyan zavaró tényezőt, ami meggátolt abban, hogy fényképet készíthessek a rajongókkal, vagy éppen interjút adhassak néhány riporternek. Mondjuk az utóbbihoz természetesen egyáltalán nem volt kedvem, így sikerült elérnem Renée-nél, hogy csupán csak egyetlen újságnak nyilatkozzak, habár az ő kikötése az volt, hogy a legnagyobbnak. Emiatt pedig majdnem negyed órán keresztül kérdezgetett az alapvetően kedvesnek tűnő riporternő, habár legfőképpen az régi-új kapcsolatunk érdekelte igazán, ezért próbáltam tömören fogalmazni, hiszen nem voltam azzal tisztában,  hogy Zayn mennyi mindent árult el, és milyen formában. A főnökeink pedig nem örültek volna, ha két különböző választ hallanak tőlünk ugyanarra a kérdésre, és tekintve, hogy Zayn már egyszer nyilatkozott, nekem kellett volna utánajárnom a válaszainak. Amit persze, nem tettem meg. Úgyhogy, mikor úgy éreztem, kezd elmenni egy egészen másik irányba a kérdezz-felelek játék, inkább elnézést kérve hagytam ott a nőt, hogy fényképet is készíthessek az érkezésemre odagyűlt emberekkel.
Azonban sajnos ez sem tartott sokáig, hiszen nem volt idő és lehetőség mindenkihez odamenni, és váltani velük néhány szót, habár úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit tehettem, azok után, hogy támogattak. Mert hangozzék bármennyire is unalmasnak, a rajongók nélkül nem tartanék ott, ahol, és ennek a tudatában igyekeztem minél többször kapcsolatba lépni velük, vagy éppen egy-egy képpel és aláírással boldoggá tenni őket, hiszen ők is azzá tettek engem. Na, meg persze, ha már egyszer órákon keresztül vártak rám, ez a legkevesebb, amit megtehetek értük.
  - Minden rendben van? - kérdeztem már a sötétített üvegű autóban a menedzseremtől, aki felpillantott a telefonjának képernyőjéről, majd kedvesen elmosolyodott.
  - Persze - felelte. - Sikerült dűlőre jutni a skóciai birtokkal kapcsolatban, és Simon azért hívott - mesélte boldogan, mire nekem is egy széles mosoly húzódott az arcomra. Renée és Simon már évek óta alkottak egy párt, mikor a nő felkarolt és beindította a karrieremet, így szerencsére régóta ismertem a férfit. Simon pedig eléggé apáskodó volt az évek alatt, így viszonylag sok időt is töltöttünk együtt, már amikor elkísérte egy-egy koncertre az élettársát. Emiatt pedig tudtam, hogy Simon szülei Skóciából származtak, és az édesapjának a halála után az édesanyja hozzájuk költözött, a birtokot pedig elözönlötték a vevők. Sokáig gondolkoztak azon, hogy végül ki is legyen az új tulajdonos, habár eléggé nehéz szívvel adtak túl rajta. - Az ügyvédek már elő is készítették a papírokat, szóval miután hazaértünk, aláírják. Szeretné ha ott lennék, úgyhogy ha netán mégsem kedden jönnél vissza, akkor néhány napig egyedül hagylak - tette még hozzá, habár hallani lehetett a hangján, hogy eléggé kételkedik abban, egyedül merjen e hagyni.
  - Majd meggondolom, de túl sok okom nincs maradni - vontam meg a vállamat lezserül, aztán elfordítottam a fejemet, így rálátást nyertem a mellettünk elsuhanó belvárosra.
Szerettem azokat a hatalmas pálmafákat, amik az út mindkét oldalán az ég felé meredeztek. Szerettem azt a kellemesen meleg napsütést, ami szinte minden alkalommal cirógatta a bőrömet. És imádtam azt a nyüzsgést, ami a várossal járt, hiszen ez teljesen más volt, mint Londonban. Ott leginkább a turisták uralják az utcákat, és néha már megmozdulni sem lehet tőlük, mint például az Oxford Street-en. Azonban L.A-ben volt valami más, ami megfogta az embert, és a legtöbbször még a tengerparton levő tömeg sem zavart. Mondjuk lehet azért vélekedtem így, mert az angyalok városa volt számomra az új, és az ismeretlen, míg Londont szinte jobban ismertem, mint a szülővárosomat.
  - Kérlek, viselkedj majd szépen! - zökkentett ki Renée hangja az autó lassításával egy időben. Azonban sajnos nem volt időm visszakérdezni, hiszen a szőke nő, mikor látta, hogy szólásra nyitom a számat, felemelte mutatóujját, és belém fojtotta a szavakat. - Szomszédos a lakosztályotok - bökte ki gyorsan, majd kinyitotta a Range Rover ajtaját, aztán el is hagyta a járművet.
Alig pár másodperc múlva pedig az én oldalamon is nyitódott az ajtó, majd Tyler benyújtotta a kezét, és kisegített. Egyik karját a derekamra helyezte, és úgy tolt maga előtt, miközben a másikkal igyekezett hátrébb taszítani a körülöttünk nyüzsgő embereket, akik könnyen ki tudták silabizálni, hogy hol is fogok megszállni. Habár igyekeztünk mindent teljes titokban megszervezni, így eléggé sok fejtörést okozott a körülöttem dolgozóknak az a tömeg, ami a reptéren is várt bennünket, illetve a szálloda előtt is hasonló embercsoport ácsorgott. Azonban itt már nem szerettem volna megállni, hiszen teljesen kikészített az a tudat, hogy szomszédok leszünk Zayn-el, ezért nem tudtam volna annyira jó képet vágni a rögtönzött interjúkhoz, mint amilyet elvártak volna tőlem.
Azért annyira jó színész nem voltam.
Azonban mikor kinyílt a dupla szárnyú ajtó, és beléphettem a hatalmas előcsarnokba, minden maszk lehullott rólam, és olyan utálattal meredtem a kanapéknál ücsörgő srácra, amennyire csak tudtam, főleg miután vigyorogva meglóbálta a telefonját, melyből tudtam, ő volt az a bizonyos, aki kiszivárogtatta az információkat. De persze, nem rendezhettem jelentet, hiszen így is szinte vágni lehetett a feszültséget a helyiségben, amit tetőzött még az is, hogy minden szempár bennünket figyelt. Meg mertem volna esküdni arra, hogy a londinerek és a recepciósok, valamint a néhány kósza vendég még levegőt sem mert venni, miközben mi farkasszemet néztünk. Azonban, mikor felállt és tett néhány lépést felém, Renée alig észrevehetően taszított rajtam egyet, ezzel visszazökkentve a brutális, hazug valóságba.
  - Drágám - közeledett még jobban Malik, hangjába pedig igyekezett annyi kedvességet belesűríteni, amennyit csak tudott, ezzel kicsit oldva a hangulatot. Mondjuk nem tudom kiét, hiszen az övé, és az enyém is nyilvánvalóan nem a boldogabb irányba mozdult el. - Örülök, hogy végre megérkeztél - hajolt közel hozzám, majd egy apró puszit nyomott a szám sarkától alig pár milliméterre, így a külső szemlélők számára könnyen tűnt az üdvözlése egy szájra puszinak. Karjaival átfonta a derekamat, aztán egy kisebb rántással magához húzott, így szinte belepréselődtem a mellkasába, ami miatt szinte az én ruhám is beitta a parfüm és dohány illatnak a keverékét. - Ezt a múltkoriért - suttogta, aztán mintha csak egy bensőséges dolgot mondott volna, mosolyogva engedett el, és állt meg előttem zsebre tett kezekkel. - Úgy tűnik, mintha nem is örülnél, amiért láthatsz.
  - Élvezed a helyzetet, igaz? - tettem fel szinte rögtön a kérdést, habár igyekeztem minimálisra csökkenteni a hangerőmet, hiszen nem szerettem volna, hogyha valaki meghallja.
  - Nagyon - vigyorodott el, megvillantva tökéletes fogsorát. - Élvezem, ahogy látom az arcodon a fizikai fájdalmat, amit érzel, mikor hozzád érek - mormogta, majd az egyik kezét kiemelte a fekete farmerének zsebéből, aztán néhány ujjával végigsimított az arcomon, mire egy borzongás futott végig rajtam. - Kellemes, habár múltkor egészen másfajta okokból remegtél alattam - kacsintott, miközben az arcom egyre vörösebb árnyalatot vett fel, és legszívesebben pofon vágtam volna azt az önelégült arcát. - Sakk, matt, Drágám.

Kedves Olvasók! <3
Elnézéseteket kérem, amiért egy kisebb csúszással indultunk neki az újabb résznek, azonban sajnos nem igazán volt lehetőségem kiszakadni a tételek halma alól. Remélem, nem haragszotok nagyon, illetve azt is, hogy kárpótolt benneteket a fejezet. <3 
Kíváncsian várom a véleményeteket a résszel kapcsolatban, amit akár a fejezet alatt vagy chaten is kifejezhettek, illetve ha gondoljátok írjatok e-mailt is nyugodtan. <3 A cserekérőknek nyitva állnak a kapujaim, szóval ne féljetek, azzal is kereshettek nyugodtan! <3 
Köszönöm szépen az előző részekhez a visszajelzéseket, és remélem, a mostaninál sem maradtok el nagyon! <3 
Kitartást! A következő rész előreláthatóan hétvégén érkezik! 
xx Lorette T. 


2017. január 15., vasárnap

Tizenegyedik

*Summer*
Közeledett már az idő az este nyolc órához, mikor ráírtam az utolsó papírra is a nevemet, majd kicsit összerendezve a kupacot, nyújtottam azt oda a menedzseremnek, akinek arca eléggé nyúzottan festett. Habár meg mertem volna esküdni arra, hogy az enyém sem nézett ki jobban, sőt köszönhetően a tegnapi klubban töltött óráknak, még inkább látszott rajtam, hogy az utóbbi időben nem sikerült nyolc órát egyhuzamban aludnom. Ekkor pedig nem is vágytam igazán másra, holott tisztában voltam azzal, alig néhány napom van feltöltődni, hiszen el kell kezdenem a felkészülést a turnéra. Énekórák, táncórák és szigorú edzésterv várt rám, na meg persze vissza kellett szoknom arra is, hogy hónapokig megint más fogja beosztani helyettem az időmet, és jóformán nekem nem is lesz beleszólásom a dolgokba. Na, nem mintha nem örültem volna annak, hogy csak sodródtam az árral és megszabadultam szinte minden felelősségtől, hiszen körül voltam véve olyan emberekkel, akik mindent elintéztek helyettem, és emlékeztettek, ha bárhol jelenésem volt. Viszont hónapokon keresztül igazán frusztráló tudott lenni, hogy sem a családommal, sem a barátaimmal nem volt időm találkozni, ha pedig utánam repültek, néhány óránál több nem adatott meg nekünk. Habár az a pár együtt töltött óra, gyakran a világot jelentette számomra, hiszen egy kicsit ki tudtak zökkenteni az őrült mókuskerékből. Az viszont egyáltalán nem tett boldoggá, hogy ezek az alkalmak úgy el tudtak illanni, mint a kámfor, és volt olyan, hogy majdnem fél évig nem is találkoztam a szüleimmel. Akik persze megértették, hogy ezzel jár a munkám, de én belül szenvedtem, hogy a számomra fontos emberekkel nem tudok találkozni, mert éppen egyik országból a másikba kellett repülnöm.
Ennek tudatában pedig már el is terveztem, hogy a felkészülési idő után hazautazom, és nem csak anya szülinapját töltöm majd a szülővárosomban, Leeds-ben, hanem minimum egy hetet fogom boldogítani a szüleimet. Mondjuk idejét sem igazán tudom annak, hogy mikor töltöttem otthon egy-két napnál többet, hiszen az esetek többségében anyáék jöttek Londonba, vagy éppen Los Angelesbe, attól függően, hogy hol tartózkodtam a munka miatt. De volt már, hogy éppen New Yorkig jöttek el, hogy együtt ünnepelhessük a karácsonyt, hiszen a menedzsment még arra a néhány napra sem volt hajlandó hazaengedni, hiába könyörgött nekik napokon keresztül Renée. Azonban a vezetőséget nem éppen a fajtából faragták, akiket meghat az, hogy alig húsz évesen a családommal szerettem volna tölteni az ünnepeket a stúdiózás helyett.
  - Summer, megint elkalandoztál - legyezett Renée az arcom előtt, mire egy kicsit megráztam a fejemet, majd újra a nőnek szenteltem a figyelmemet.
  - Ne haragudj, csak totálisan kimerültem - kértem elnézést, miközben fáradtan végigsimítottam nyúzott arcomon. - Mit is mondtál? - kérdeztem pár pillanattal később, mire megértően elmosolyodott, aztán egy pohár vizet nyújtott felém, majd visszaült az asztalának másik oldalára.
  - Ellen Degeneres meghívott benneteket a műsorába - ismételte meg az előbb mondottakat, mire nekem elkerekedtek a szemeim, hiszen Ellen a szakmában egy igazi legendának számított. Imádtam a műsorát, és magát Ellen-t is, hiszen néhány díjátadón volt már szerencsém vele találkozni, és egyáltalán nem okozott csalódást. - Felkeltette az érdeklődését, hogy egy ilyen viharos szakítás és nyilvános ellenszenv után, hogyan is gabalyodtatok újra össze.
  - Hát azt jó lenne tudni - szóltam illetlenül közbe, mire Renée megrovó pillantásokkal illetett. - Komolyan más opció fel sem merült abban, hogy hogyan mentsék meg a hírnevünket? Csak az, hogy kreálnak egy ennyire lehetetlen kapcsolatot?
  - Tudod, hogy nagyon mélyre süllyedtetek az utóbbi egy évben a rajongóitok szemében. Az utolsó albumod meg sem közelítette az eddigi eladásokat, és a média azt lesi, hogy mikor esel újra vissza. Summer, ez nem egy olyan játék, amiben te írod a szabályokat.
  - Mindegy - sóhajtottam fel kissé ingerülten, majd belekortyoltam a vízbe. - Nem akarok erről beszélni, mert úgysem foglyuk megérteni egymást - ráztam meg csalódottan aztán a fejemet, hiszen ez a téma szinte naponta felmerült köztünk, és csak elbeszéltünk a másik mellett. - Mikor lesz a felvétel?
  - Hétvégén - felelte, mire rájöttem, hogy az az időszak már régen elkezdődött, mikor nincs beleszólásom a napirendembe. - Legkésőbb csütörtökön Los Angelesbe kell repülnöd. Zayn a stúdiózás miatt előbb megy, de ha változik a terv, akkor vele mész.
  - Csodálatos tizenhárom óra lenne - böktem ki kedvetlenül, habár tisztában voltam azzal, hogy ha úgy alakul, hogy vele kell repülnöm, én a gép egyik sarkába lennék elzárva, míg ő a másikban, hiszen a menedzsereink nem bírnák ki azt a civakodást, amit minden alkalommal le szoktunk rendezni. - Addig van esetleg más teendőm?
  - Nincs - rázta meg a fejét Renée, mire megkönnyebbültem. - Mára is befejeztük, Tyler lent vár a hallban, hogy hazavigyen. Pakolj össze, és lehetőleg ne csinálj sok hülyeséget ebben a négy napban - állt fel, majd jött oda hozzám, aztán szorosan a karjai közé zárt. - Ha, netán még elmész bulizni, szólj előtte! Nem szeretnék még több ilyen meglepetést, mint, ami ma reggel is ért.
  - Azt hittem, jó volt a sajtóvisszhang - öleltem én is át, aztán a vállamra akasztottam a táskámat, majd leemeltem a fogasról a kabátomat. - Csütörtökön találkozunk - mondtam még búcsúzóul, mielőtt becsuktam volna magam mögött a kétszárnyú faajtót.
A folyosón levő lifthez sétáltam, majd miután megnyomtam a hívó gombot, az ajtó ki is nyílt, hiszen az irodaház privát felvonóját nem igazán szokta senki sem használni, így valószínűleg én voltam az utolsó, aki feljött vele. Majd miután becsukódott mögöttem az ajtó, előkotortam a telefonomat a táskámból, aztán a feloldás után az "Üzenet" ikonra kattintottam. Avery neve szerepelt a lista legtetején, így nem igazán kellett keresnem a barátnőm nevét. Ő volt az első, akinek beszámoltam arról, hogy a tengeren túlra kell utaznom a műsor miatt, bár egyáltalán nem nyugtatott meg az a tény, hogy egyből a legrosszabbat feltételezte. Mondjuk nem is Avery-ről lenne szó, ha nem aggódik egyből, így miután tájékoztattam az utazás okáról is, megbeszéltük, hogy a holnapot együtt töltjük, majd mosollyal az arcomon zártam le a telefonomat.
Ekkor pedig megállt a lift és kinyitódott az ajtó, így elhagyhattam a felvonót. Tyler pedig ott várt rám, ahogy azt a menedzserem is mondta, majd miután köszönt és a hogylétem felől érdeklődött, elindultunk a hátsó bejárat felé, hiszen elől még mindig fotósok és újságírók szobroztak, úgy ahogy órákkal azelőtt, az érkezésemkor is. Pletykára éhesen toporogtak az ajtóban, azonban hála a biztonságiaknak beljebb már nem igazán tudtak jönni, a hátsó bejáratot pedig elég nehezen lehetett megközelíteni, főleg annak, aki nem ismerte rendesen a környéket és a kisebb utcákat. Így miután átsétáltunk az épület másik oldalára, félelem nélkül löktem ki magam előtt az ajtót, majd ültem be pár perccel később a Range Rover-be, mellyel Tyler közlekedett.
  - Hova vigyelek? - kérdezte, miután mindketten bekötöttük a biztonsági övünket, majd lassan besoroltunk az esti forgalomba. - Haza vagy esetleg Zayn-hez? - tett fel egy újabb kérdést, mondjuk sokkal bátortalanabbul, mint az elsőt.
  - Haza - vágtam rá rögtön, hiszen másra sem vágytam jobban, mint arra, hogy egy forró fürdő után beburkolózzak a takarómba és aludjak egy nagyot. És habár egész jól sikerült a mai nap Zayn-el, nem szerettem volna a kelleténél többet vele lenni, hiszen még mindig hadilábon álltunk egymással, és azért túlzás lenne egy újabb éjszakát nála tölteni, még ha úgy is búcsúzott el, hogy vár vissza, mert beszélni szeretne velem. De még ennek tudatában sem voltam képes azt mondani, hogy a volt barátomhoz menjünk, valahogy a lakásom hívogatóbbnak tűnt. - A belvárosi lakásba - tettem még hozzá, hiszen a menedéklakás közelebb volt, mint a külvárosi ingatlan.
  - Oké - bólintott Tyler, majd egy kicsit lejjebb tekerte a rádiónak a hangerejét, így tudtam, hogy beszélgetni szeretne. - A díjátadó után a takarítónő felhívott, aki a külvárosi házadat szokta rendezni - kezdett hozzá, mire érdeklődve fordultam felé, már amennyire ezt engedte a biztonsági övem. - A gardróbban megtalálta a nyugtatós dobozt, amit ott hagytál, és a fényképeket is. Biztos, hogy jól vagy? - pillantott rám az egyik piros lámpánál, habár gyorsan vissza is szegezte a tekintetét az útra.
  - Miért ne lennék? - kérdeztem vissza, mondjuk választ nem vártam a kérdésre, hiszen mindketten tudjuk, hogy mi taszított ismét a szakadék felé. - Teljesen kiborított a szerződés, muszáj volt néhány szemet bevennem. De megnyugtatlak, nem estem vissza és nem is áll szándékomban.
  - Gondolom, azért Renée nem tud róla? - kérdezte, mire mély hallgatásba burkolóztam, mellyel igazoltam számára, hogy nem kötöttem a menedzserem orrára a történteket. - Mindenki aggódik érted, Summer. A lehető legőszintébben mondom most, hogy mikor bekerültél az elvonóra olyan szarul néztél ki, mint még ember soha. Nem szeretnélek újra úgy látni, illetve a szüleiddel és Renée-vel sem teheted ezt meg. Ígérd meg, ha elfajulnának a dolgok, akkor abbahagyod.
  - Ne aggódj, már megfogalmaztam magamban a felmondásomat - mondtam neki, mire kissé hitetlenkedve felhorkant, azonban nem igazán vicceltem, hiszen nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy kilépek a Modest! kötelékéből és felbontom a szerződésemet, mert képtelen voltam elviselni azt, amit műveltek az életemmel. - De köszönöm, hogy ennyire a szíveden viseled a sorsom!
  - A barátom vagy, Sum. Ezt teszik a barátok - mosolygott rám, miután megálltunk a lakás előtt. - Vigyázz magadra, és szólj, ha szükséged van bármire, oké? - kérdezte, mire határozottan bólintottam egyet, aztán jó éjszakát kívánva a testőrömnek, kiszálltam.
Gyorsan átszaladtam az úton, majd kinyitottam a dupla szárnyú ajtót, amin beléptem a több emeletes épület előcsarnokába. A portásnak kedvesen köszöntem, aztán a lifthez léptem, amire szerencsére nem kellett sokat várnom. Majd alig pár perccel később már a lakásom előtt álltam, és a kulcsom után kutattam, ami természetesen a táskám legalján bújt meg. Így még egy sort szerencsétlenkedtem azzal, hogy elővegyem a kulcscsomómat, na meg persze a zár kinyitása sem ment annyira egyszerűen, mint szerettem volna. Azonban, miután beléptem a tágas lakásba, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból, miközben szinte minden holmimat, ami a kezemben volt, menet közben szétdobáltam. A ruháim nagy részétől már a nappaliban sikerült megszabadulnom, így a telefonommal a kezemben egyenesen a fürdőszobába mentem.
A kádhoz lépve megengedtem a meleg vizet, majd kellemes, virág illatú habfürdőt is öntöttem hozzá. Aztán a telefonomon automatikus lejátszásra állítottam a zenéket, aminek köszönhetően Britney Spears Everytime című száma megtöltötte a helyiséget. Ezt követően pedig beültem a forró habok közé, ami ugyan először égette a bőrömet, de később már kellemesen ellazított. A fejemet hátradöntöttem, és szinte minden porcikámmal a dalra fókuszáltam. Emiatt pedig alig pár perc múlva azt vettem észre, hogy könnyek áztatják az arcomat, és a mellkasom egyre jobban szorul.
Tyler szavai rávilágítottak arra, hogy sokáig már nem leszek képes csinálni azt, amit a menedzsment elvár tőlem, hiszen ezzel a saját lelki egészségemet tettem kockára. Mert hiába is éreztem úgy, hogy viszonylag újra sínen van az életem, ők képesek voltak arra, hogy visszalökjenek abba a szakadékba, amiből még mindig nem sikerült teljesen kimásznom. A testőrömnek pedig igaza volt abban, hogy a szüleimmel, és Renée-vel sem járathatom meg újra a poklot, holott én abban a kábult, öntudatlan állapotban éreztem igazán jól magam.
Önző voltam.
De valahogy csak úgy tudtam elérni azt, hogy ne rágódjak minden egyes apróságon, hanem éljem az életemet, úgy, ahogy a legtöbb korombeli tette. És már fogalmam sem volt arról, hogy meddig leszek képes ezt csinálni, miközben egyre mélyebbre süllyedtem a hazugságok hálójában, a kiutat pedig már régen elhagytam. 

Drágáim! <3 
A napokban sikerült befejeznem egy újabb részt, és erőmön felül teljesítve elkezdtem már a következőt is, így egy hét múlva ismét várható egy fejezet. Remélem túléltétek ezt a kínkeserves hetet is az iskolában, és kitartást kívánok nektek a következőhöz! :) 
Illetve szeretnélek benneteket arra megkérni, hogy valamilyen úton-módon tudassátok velem, hogy olvassátok még a történetet, hiszen az utóbbi időben eléggé megcsappant a visszajelzés. Tudom, hogy ez az én hibám is, hiszen többször volt már hosszú csúszás, valamint tudom azt is, hogy sokszor nincs ideje az embernek kisregényeket pötyögni egy-egy rész alá. Viszont már egy "Elolvastam" kattintással is feldobnátok a kedvemet, hiszen el vagyok keseredve, amiért alig kapok visszajelzést.  
Valamint cserét is kérhettek nyugodtan, a kapuim nyitva állnak mindenki előtt! :) <3 
xx Lorette T. 

2017. január 8., vasárnap

Tizedik

*Summer*
Reggel, mikor felébredtem erős fény tört be a szobába azon a kis résen, amely a sötétítőfüggönyök között keletkezett. Emiatt pedig nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra, amivel csak azt sikerült elérnem, hogy félig lelógjak az ágyról, és beverjem a könyökömet az éjjeliszekrény sarkába. Ekkor persze hangos szitkozódás szaladt ki a számon, ami olyan cifrára sikeredett, hogy anyától egy kisebb megrovást kaptam volna érte. De persze az idősebbik énem nem volt jelen, és habár még csukva voltak a szemeim, kezdett eljutni a tudatomig, hogy én sem a saját ágyamban töltöttem az éjszakát. Ami pedig minden normális embert a menekülésre késztetett volna, azonban éreztem a félreismerhetetlen parfüm illatot, ami belengte az egész szobát, és még az ágyneműt is, így tudtam, hogy hol vagyok. Annak ellenére, hogy nála akartam a legkevésbé felébredni.
De persze ez ellen már nem tehettem semmit, hiszen a saját döntésem következményeként kötöttem ki nála, még ha nem is emlékeztem az éjszaka történtekre teljes egészében. Arról nem is beszélve, hogy a fejembe nyilalló fájdalom miatt még tisztán sem tudtam gondolkodni, és kellett ahhoz is néhány perc, mire leküzdöttem az erős hányingert. Ekkor pedig megfogadtam, hogy soha többé nem fogok egyetlen egy korty alkoholt sem inni, de mint minden ilyen fogadalmam, ez is hazugságnak bizonyult.
  - Hoztam néhány szem Algopyrint, meg Alex korábban elugrott neked ruháért - hallottam meg a jól ismert hangot, habár féltem kinyitni a szemeimet, így nem láthattam őt. - Anya pár óra múlva itt lesz, és szeretne veled találkozni - bökte ki néhány másodperccel később, mire szinte kővé dermedtem Trisha említésére, hiszen talán a szakításunk után beszéltem utoljára a nővel.
  - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne - suttogtam, miközben lassan kinyitottam a szemeimet, majd ülő helyzetbe tornásztam magamat, így farkasszemet néztem az ágy végén ülő Zayn-el. - Köszönöm - fogadtam el tőle aztán a gyógyszereket, illetve a vizet, melyeket felém nyújtott. Aztán észrevettem a papírtáskákat is, melyekben a ruhák pihentek, illetve egy törölköző is hevert ott.
  - Csak néhány perc - nézett mélyen a szemembe, így barna íriszeiben felfedeztem a félelmet és talán a könyörgést is.
  - Nem mondtad el neki a szerződést, igaz? - kérdeztem vissza, hiszen ismertem annyira jól, hogy olvasni tudjak az árulkodó jelekből. Na meg persze, feltűnően kedvesen is viselkedett velem, mióta felébredtem. És habár legszívesebben felpofoztam volna magamat azért, mert nála töltöttem az éjszakát, és nem léptem le az első adandó alkalommal. - Zayn, anyukád nem hülye, szerintem már így is tudja - néztem mélyen barna íriszeibe, miközben igyekeztem a lehető legfinomabban kihúzni magam a találkozás alól. - Felesleges lenne még nagyobb fájdalmat okozni magunknak azzal, hogy a kelleténél tovább elviseljük egymást.
Borzalmas éreztem magam, miután elhagyták a szavak az ajkaimat, arról nem is beszélve, hogy ugyanazt a fájdalmat láttam végigsuhanni az arcán, mint mikor "nem"-el feleltem a lánykérésre. Ez pedig még inkább a padlóra küldött, hiszen a lelkiismeretem korántsem volt annyira kőszívű, mint amilyennek mutattam magamat.
Mondjuk pont Zayn volt ezzel tisztában, így mikor felvont szemöldökkel nézett vissza rám, egy hangos sóhajt hallattam, majd tüntető jelleggel kimásztam az ágyból, felkaptam a törölközőt és a papírzacskót, aztán bevonultam a szobához tartozó fürdőszobába. Az ajtót hangosan csaptam be magam mögött, jelezve, hogy a témát még korántsem beszéltük meg, habár teljesen tisztában voltam azzal, hogy őt ez egy cseppet sem érdekli. Csupán csak számított, hogy alig néhány perc alatt, a nézésével képes volt megváltoztatni a véleményemet, és belerángatni egy olyan dologba, ami alapvetően csak rosszul sülhet el. Bár a mi esetünkben körülbelül minden csak rosszul sülhetett el.
Úgyhogy a legrosszabbra felkészülve léptem be a zuhanykabinba, majd engedtem meg a vizet, ami először égette a bőrömet, aztán pár perccel később már kellemesen ellazított. Szóval majdnem fél órán keresztül áztattam magamat, majd a tolóajtót elhúzva nyúltam ki a törölközőért, amit aztán magam köré tekertem. A puha anyag felitta a testemről a felesleges folyadékot, ezért fogmosás után kihalásztam a papírtáskából a ruhákat. A Calvin Klein póló lazán simult a felsőtestemhez, míg a szürke melegítőnadrág egy kicsit nagynak bizonyult, de a kötő segítségével sikerült a csípőmön tartanom. A lábaimat egy UGG csizmába bújtattam, a pólóra pedig egy szürke pulóvert húztam. A hajamat egy laza kontyba fogtam a fejem tetején, aztán egy sóhajt követően kinyitottam az ajtót.
Mikor láttam, hogy üres a szoba szinte odaugrottam az éjjeli szekrényen heverő telefonomért, majd az ujjlenyomatommal feloldottam a készüléket. Renée keresett reggel párszor, így a visszahívtam. A második csörgésre felvette.
  - Szia, édesem! - hallottam meg mosolygós hangját, illetve a körülötte levő hangzavart is, így egy kicsit el kellett tartanom a fülemtől a készüléket. - Rendben vagy?
  - Persze, volt visszhang? - kérdeztem a tegnap esti kis színjátékunkra utalva.
  - Igen, nem is kicsi - nevetett fel menedzserem. - Nem láttad még sehol? Azt hittem már minimum a közösségi oldalakat végigzongoráztad.
  - Um, nem régen keltem - feleltem, miután hallottam, hogy Renée egy csendesebb helyre ment, hiszel egyre jobban távolodott a zaj. - Zayn-el töltöttem az éjszakát - vallottam be aztán, miközben éreztem, ahogy erős pír önti el az arcomat, habár még mindig elég sok minden homályos volt.
  - Summer, mit műveltetek? - csúszott néhány oktávval feljebb a hangja, és akkor rettentően örültem annak, hogy nem szemtől szemben álltam a nővel. - Komolyan alig néhány órára hagylak magadra és úgy viselkedsz, mint egy felelőtlen tinédzser.
  - Csak a szerződés miatt - vágtam rá rögtön, hiszen a saját magam épségének az érdekében megkíméltem őt kisebb részletektől. - Együtt jöttünk el a klubból és követni kezdtek minket a firkászok. Aztán végül nála kötöttem ki.
  - Legalább jókat írnak rólatok - sóhajtott egy hatalmasat, és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem fog előjönni köztünk ez a téma egyhamar. - Délután viszont szeretném, ha bejönnél az irodába, hogy megbeszéljünk néhány dolgot. El kell kezdened a turnéra a felkészülést, és jó lenne, ha anyukád születésnapjáig a nagy részén már túl lennél, hogy nyugodtan haza tudj menni. Nem szeretnélek akkor már traktálni.
  - Persze - bólogattam, habár feleslegesen, hiszen nem volt rajtam kívül a szobában senki. - Sikerült lefoglalni anyáéknak a repülőjegyet? - kérdeztem rá az ajándékra. - Az éttermet már lefoglaltam arra az estére, apa pedig már dolgozik a taktikán, amivel odacsaljuk majd.
  - Lefoglaltam, első osztályra. A szállodát is elintéztem nekik, és még egy részletes programtervet is csináltattam. Már csak a meghívókat kell szétküldeni, de azt is elintézem még a napokban - mondta kedvesen, nekem pedig lelkifurdalásom támadt, amiért az éttermen kívül mindent Renée intézett, holott az én anyukám születésnapjáról volt szó. - Van még valami?
  - Nincsen, köszönöm - hálálkodtam, habár egy kicsit későn.
  - Rendben, akkor délután négy órára Tyler érted megy, csak szólj majd neki, hogy hova - kérte, aztán egy gyors elköszönés után bontotta a vonalat, nekem pedig mosoly terült szét az arcomon, hiszen sikerült elérnünk azt a hírverést, amit a menedzsment várt tőlünk, és még anya születésnapi partija a lehető legjobban alakul. Bár azért aggódtam, hogy apa el ne szólja magát, mert képes volt rá.
Miután megittam a maradék vizet, amit még Zayn hozott fel a gyógyszerekkel, lassan az ajtóhoz sétáltam, majd szinte csigákat megszégyenítő módon nyitottam ki a nyílászárót és dugtam ki a fejemet. Először csak halk neszezést hallottam, majd ahogy egyre jobban figyeltem, el tudtam különíteni Zayn és az anyukája hangját, így tudtam, esélyem sincs a menekülésre. Úgyhogy jobb híján, vettem egy mély lélegzetet, majd kiléptem a folyosóra. A ház nagyságából adódóan kellett néhány métert sétálnom a lépcsőig, ahonnan rá lehetett látni a nappalira, habár ők nem ott tartózkodtak. Ezért kicsit bátrabban lépkedtem a fokokon lefele, majd amint leértem elfordultam a konyha felé.
Az amerikai stílusú helyiségben a pult mellett álltak. Trisha az ajtóhoz közelebb állt, fehér inget és farmernadrágot viselt, haját pedig kibontva hagyta. Valamilyen ételt nyomott Zayn orra elé, aki levett egy darabot, majd az érkezésemmel egy időben, bekapta a falatkát. Az anyuka pedig felém kapta a fejét, majd amint realizálta, hogy én állok vele szemben, megakadt a mondata közepén. Ajkai mosolyra húzódtak, de szemein látszott, hogy nem tudja hova tenni a helyzetet. Ezért tanácstalanul nézett először rám, aztán a fiára, akit valamilyen oknál fogva, erősen lekötött a pulton levő étel tanulmányozása. Azonban Trisha nem zavartatta magát, megköszörülte a torkát, aztán nemes egyszerűséggel tarkón csapta a fiát.
  - Mégis mikor akartad elmondani, hogy a volt barátnőd is itt van? - kérdezte Zayn-től, amiből nyilvánvalóvá vált, nem a nő akart velem találkozni. Ekkor pedig egy mosoly terült szét az arcomon, hiszen tudtam, hogy többet jelent a kapcsolatunk neki, még ha az ellenkezőjét is hangoztatja szinte minden adandó alkalommal. - Summer, de régen láttalak - lépett hozzám a fiatalos nő, majd kissé tétován, de karjai közé zárt, miközben igyekeztem olyan jelentőségteljesen nézni a fiára, amiből tudja, hogy nincs lezárva ez a téma.
  - Nem igazán jártam felétek - húztam el a számat, habár ez hazugság volt, hiszen a Malik család a szüleimtől nagyjából fél órányi autóútra lakott, és mikor hazamentem, meglátogathattam volna őket. De az ember nem igazán szokta ápolni a kapcsolatot a volt barátjának a családjával, főleg ha olyan csúnyán ért véget a kapcsolatuk, mint a miénk. - Jól vagy?
  - Persze - bólogatott serényen. - Hoztam csokis sütit, vegyél - kapta el a fia elől a tányért, majd nyújtotta felém mosolyogva, így pár pillanat múlva igyekeztem a finom édességbe menekülni a kínos pillantások elől.
  - Anya - szólalt meg végül Zayn, mire a megszólított felé kapta a fejét. - Menjünk be a nappaliba, valamit el kell mondanunk - bökött a tágas helyiség irányába, így mindhárman megindultunk, habár a nő arcán átfutott az enyhe rémület.
A fotelba ült le Trisha, hiszen így mindkettőnkkel szemben ült, így nekünk maradt a kanapé. És, habár eléggé méretes volt az ülőgarnitúra, nem tudtunk annyira távol húzódni a másiktól, mint amennyire szerettünk volna. Emiatt pedig szinte a karfán ültünk mindketten, ami felettébb fura lehetett az anyuka számára, hiszen simán elfekhetett volna valaki közöttünk. De miután ennyire feltűnően messze húzódtunk egymástól, nem firtatta a dolgot. Inkább csak várakozóan pillantott ránk, habár a fián volt a sor, hogy beszámoljon neki a történtekről.
  - Meséltem, hogy a Modest! egyre jobban cseszeget, és szinte már ki akarnak rúgni a bandából - kezdett végül bele, mire én is felé kaptam a tekintetemet. - Elég sok szart csináltam mostanában, és kaptam egy utolsó esélyt, hogy helyrehozzam a hírnevemet. Szerződésbe foglalták, hogy a nyilvánosság előtt úgy kell viselkednünk, mintha újra randizgatnánk - bökte ki nagy nehezen, habár ezt nem igazán lehet úgy mondani, mintha csak az időjárásról csevegnénk, hiszen az életünkről van szó. - Nem akartam, hogy a sajtóból értesülj a dolgokról, habár már szerintem így is láttál néhány cikket meg képet.
  - Hál' istennek, nem leszek nagymama!

Drágáim! 
Meghoztam az év első részét, amiben néhány apróbb információt is elrejtettem a következő részekkel kapcsolatban. :) Remélem tetszett, és azt is remélem, hogy jól telt a szünet és pihentetek! Kitartást kívánok az elkövetkezendő napokhoz, a következő rész vasárnap érkezik majd! 
Ha van kedvetek, pipáljatok, írjatok néhány sort vagy kérjetek cserét és iratkozzatok fel. Mindennek nagyon örülnék <3 

xx Lorette T. 

2016. december 26., hétfő

In memory of Jay

*Summer*
Úgy futottam keresztül a parkolón, mint egy őrült, miután majdnem tíz perc keresgélés után sikerült egy parkolóhelyet találnom. Lihegtem, az oldalam pedig szúrt, és nem egy embernek kiabáltam vissza, hogy "Sajnálom!", miután meglöktem őket. Azonban, mikor megláttam a fotocellás ajtót, nem érdekelt senki sem, csak az lebegett a szemeim előtt, hogy minél hamarabb megtaláljam a kedvenc pótmamámat és a legjobb barátomat.
  - Hol találom Johannah Deakin-t? - kérdeztem a pultnál, ahol a nővér szinte hosszú óráknak tűnő idő alatt rám emelte a tekintetét, majd felvont szemöldökkel méregetni kezdett. - Nemrég hozták be - tettem még hozzá, miközben idegesen jártattam az ujjaimat a márványlapon, jelezve, hogy sietek, és sürgős az információ.
A nővér egy aprót bólintott, majd visszafordult a monitorhoz és lenyomott néhány billentyűt a klaviatúrán. Párszor hümmögött is, ezzel engem még jobban idegesítve, majd mikor megköszörültem a torkomat, úgy nézett rám, mintha szívességet kértem volna tőle. Arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, mintha még lassabban keresné meg Jay hollétét. Ekkor pedig úgy éreztem, hogy megőrülök, hiszen nem tudtam semmit a szeretett nőről, csak annyit, amennyit Louis mondott, mikor felhívott. Ő pedig nem mondott sokat, hanem inkább csak a halk zokogását lehetett hallani, ami miatt egyből a legrosszabb futott át az agyamon, és azóta sem tudtam kiverni onnan. Éppen ezért, egy kicsit erőteljesebben csaptam a pultra, mire a nővér ismét rám nézett, szemeiből megvetés áradt.
  - Hölgyem, nagyon szépen kérem, mondja meg, hol találom Johannah Deakin-t - kértem ismét, habár már sokkal dühösebben, mint az előbb.
  - Harmadik emelet, a bal oldali folyosó. Ott majd útbaigazítják - bökte oda félvállról, azonban mire befejezte volna a mondandóját, otthagytam.
A liftig vezető néhány métert futva tettem meg, miközben igyekeztem előhalászni a farmerem zsebéből a telefonomat, ami éppen csörögni kezdett. Mikor ez sikerült rápillantottam a kijelzőre, ahol a menedzserem neve villogott, azonban a piros ikont húztam el balra. Ami persze nem Renée ellen irányult, de jobban szerettem volna már felérni a megfelelő szintre, majd Jay mellett lenni.
Amikor azonban kinyílt a harmadik emelten az ajtó Lou-val találtam szembe magam, akinek arcán végigfutottak a könnycseppek, miközben ott virított a rá jellemző mosolya. Ekkor pedig akkora megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, amekkora még sosem. Ő persze odalépett hozzám, szorosan a karjai köré zárt, majd a fejemre helyezte az állát.
  - Sum, megszülettek - mondta boldogan, majd éreztem, ahogy egy puszit nyomott a hajamba. - Megszülettek az ikrek - ismételte el, aztán néhány lépésnyire eltávolodott tőlem.
   - Te szerencsétlen barom - csaptam azzal a lendülettel mellkason, mire az említett testrészhez kapott és kérdőn nézett rám. - El sem hiszed, hogy mennyire aggódtam, komolyan képtelen voltál közölni azt az aprócska információt, hogy baj nem történt? - ütöttem meg ismét, ámbár már mosollyal az arcomon, hiszen az ikrek, a testvéreinek a születése volt hónapok óta a legjobb hír, amit hallottam.
   - Nem hittem volna, hogy egyből a rosszra gondolsz - emelte fel védekezően a kezeit, aztán lassan elindult a folyosón, mire egy szemforgatás után követni kezdtem. - Annyira édesek, komolyan - lelkendezett ezer wattos mosollyal az arcán, mire nekem is kiült a boldogság jelképe az arcomra. - Ernest egészen csendes, Doris pedig a vizsgálat óta alszik. Anya is fáradt, szóval most ő is pihen. A lányok és Dan pedig még úton vannak - mesélte teljesen felvillanyozódva, miközben egy újabb folyosóra kanyarodtunk, majd pár lépés múlva megtorpant egy hatalmas üveg előtt, ahonnan rá lehetett látni az újszülött babákra. A kislányokat rózsaszín míg a kisfiúkat kék rugdalózóba öltöztették, fejükön aprócska sapka pihent, és néhány csöppséget kivéve mind csendben kémlelődtek vagy aludtak. - A második sorban, pont középen vannak - bökött az üvegre Louis, mire én is abba az irányba kezdtem figyelni.
 - Ahw - sikkantottam fel halkan, miután elolvastam az inkubátoron levő neveket. Ernest és Doris Deakin. A két kis csöppség egy inkubátorban feküdt, és egymás felé fordulva aludtak. Doris néha rúgott egyet-egyet, de ezen kívül meg sem moccant. Ernest pedig kis angyalként szuszogott, szája apró O betűt formázott. - Annyira édesek - fordultam Tommo felé, majd a vállára hajtottam a fejemet, ő pedig bal karjával magház húzott. - Avery tudja már?
 - Mhm - hümmögött és éreztem, ahogy bólintott egy aprót, így tudtam, hogy szólt már a barátnőjének. - Már gépre szállt, Amerikában stúdiózott - mondta, miközben rezgő telefonját kotorta elő a zsebéből. - Dan az, biztos ideértek - magyarázta kérdő tekintetem láttán. - Anya a kétszáztízes szobában fekszik, ha gondolod menj be hozzá. Örülni fog neked.
  - Persze, majd ott találkozunk - feleltem, aztán elindultam Jay szobája felé.
A legkedvencebb pótmamám szobája egészen közel volt a kicsikhez, így szinte egyből megtaláltam a helyiséget. Jay egyedül birtokolta a szobát, amit színes függönyökkel és illatos virágokkal díszítettek fel, amiből tudtam, hogy a fia elintézte, hogy privát szobát kapjon. Ágyneműje sem a szokásos fehér volt, hanem apró virágmintákkal hímzett narancssárga, amik között csak úgy ragyogott az újdonsült kismama. Arca kicsit nyúzottnak tűnt, amit egyáltalán nem csodáltam, hiszen két ilyen kis tüneményt hozott néhány órája a világra. Mikor beléptem, felkapta a fejét a puha párnáról, majd miután felismert, széles mosolyra húzódtak az ajkai és kitárta a karjait.
  - Summer, drágám - köszöntött boldogan, miközben amennyire tudtam, magamhoz öleltem. - Örülök, hogy eljöttél - simított végig a hajamon, aztán elengedett, így le tudtam mellé ülni az ágyra, majd egyik kezét megfogva az ölembe helyeztem a sajátjaimat.
  - Jól érzed magad? - kérdeztem aggódva, habár szemeinek csillogásán látszott, hogy majd' kicsattan a boldogságtól. - Nincs szükséged semmire sem?
  - Drágám, ne fáradj - intett le egyből, mire egy mosoly futott át az arcomon. - Nagyon hiányoztál - vallotta be, minek következtében könnybe lábadt a szemem. Való igaz, az utóbbi években nem kerestem annyiszor, mint megérdemelte volna, ami miatt borzalmasan gyötört a lelkifurdalás.
  - Te is nekem - feleltem őszintén. - Sajnálom az elmúlt időszakban történteket. Tudom, hogy megbántottalak a viselkedésemmel, és nagyon bánt az is, hogy nem lehettem ott az esküvőn, hiába ígértem meg.
  - Kicsim, Louis mindent elmesélt - vallotta be szemlesütve, mire halvány pírba borult az arcom. - Nehéz időszakon mentél keresztül, ezzel tisztában vagyok, úgyhogy nem kell bocsánatot kérned. BooBear sem a jóságáról híres, ezt is tudom, úgyhogy kérlek, nagyon vigyázzatok egymásra - szorította meg egy kicsit a kezemet, amiből tudtam, hogy igen kényes számára a téma. Bár melyik anya számára ne lenne az, amikor a fiáról eléggé érdekes híreket lehet hallani? - Rettentően erős kapocs van közöttetek a műsor miatt, hiszen már akkor is hasonló problémákkal küzdöttetek, és éppen emiatt tudtok a másiknak segíteni. Csak Louis makacs, rettentően - rázta meg a fejét, miközben egy mosoly is átsuhant az arcán. - Avery pedig a lelkét feláldozva húzza ki a gödörből, ahogy téged is. Segítsetek egymásnak, és hagyjátok azt a lányt egy kicsit pihenni.
  - Oh, Jay - borultam a mellkasára, akárcsak egy kisgyerek, majd próbáltam visszafojtani a kitörni készülő zokogásomat. - Tudod, hogy anya is éppen ezt mondta? Csak ő valahogy nem fogalmazott ennyire szépen - húztam el a számat az emlékek hatására, ami az ágyon fekvő nőből egy halk kacagást hívott elő.
  - Az anyák már csak ilyenek - mondta, majd feljebb ülve egy puszit nyomott az arcomra. - Meg múltkor átjött hozzánk, és beszélgettünk egy kicsit.
  - Aha, szóval kipletykáltátok a gyerekeitek életét - egészítettem ki a mondatát, ami egy kicsit jobb hangulatot teremtett a szobában. - Egyébként, pedig imádlak, amiért én lehetek az ikrek keresztanyukája.
  - Senki nem mondta, hogy te leszel az ikrek keresztanyukája - ráncolta össze a homlokát, így pedig egészen hasonlított a fiára.
  - Komolyan, emlékszem, mikor megkértél rá - bizonygattam, habár mindketten tisztában voltunk azzal, hogy efféle beszélgetés és kérés nem hangzott el közöttünk. - Könyörögve kérlek.
  - Ahj, Summer, rosszabb vagy, mint Louis - sóhajtott drámaian, aztán a mosolyából tudtam, hogy nyert ügyem van. - Persze, hogy lehetsz a keresztanyjuk.
  - Uh - talán kicsit hangosra sikeredett az örömködésem, hiszen a szoba előtt elhaladó nővér eléggé csúnya pillantásokkal illetett, mikor az ágyról felpattanva lejtettem egy rögtönzött táncot. - Imádlak, Johannah - mondtam őszintén a nőnek, aki nevetve figyelte a műsoromat.
  - Én is, drágám - felelte aztán, majd alig néhány pillanattal később a lányok és Dan száguldottak be az ajtón, így én egy gyors köszönés után éppen idejét éreztem a távozásnak.
  - Holnap is bejövök, és kérlek, szólj ha bármire szükséged van - mondtam, aztán egy gyors puszit nyomtam mindegyikőjük arcára, majd elhagytam a szobát.
Louis ott ácsorgott a hatalmas üveg előtt, a testvéreit figyelte, majd néhány képet is készített az ikrekről. Mosolya ott virított az arcán, és egy-egy kósza, boldogságból fakadó könnycseppet is letörölt. Mikor hallotta a cipőm kopogását felém kapta a fejét.
  - Már mész is? - kérdezte felvont szemöldökkel, mire válaszként egy aprót bólintottam, majd hozzá hasonlóan Ernest és Doris irányába fordítottam a fejemet. - Még mindig olyan nyugodtak, és olyan szépek.
  - Pontosan, mint az anyukájuk - feleltem mosolyogva. - Ha bármi gondod van, ugye tudod, hogy szólhatsz?
  - Persze - kicsit furán nézett rám, de csupán csak percekkel később szólalt meg. - Veled is beszélt, igaz?
  - Mint még soha - sóhajtottam, aztán lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit borostás arcára. - Majd találkozunk, Lou.


Sziasztok Drágák! <3
Ezzel a kis szösszenettel szeretnék elköszönni Jay-től, más amennyire mondhatom ezt. Ő volt a világ egyik kedvenc anyukája, és hét csodálatos gyermek édesanyja, és egy kis csöppség nagymamája. Jay örökké a szívükben és a szívünkben él tovább! <3 
Nyugodj békében, Johannah! <3

2016. december 20., kedd

HAMAROSAN

Friss részek érkezése:


In memory of Jay

Várható megjelenés: 2016.12.26. (Hétfő) 


Tizedik

Várható megjelenés: 2017.01.08. (Vasárnap)


Előre is kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok, illetve kellemes pihenést a szünetre! 

xx Lorette Tomlinson

2016. november 13., vasárnap

Kilencedik

*Summer*
   Talán mióta csak Londonba költöztem a Funky Buddha volt a kedvenc szórakozóhelyem, és mikor megismerkedtem a fiúkkal még az X-faktorban, a hely a törzshelyünkké vált. Szerettük, mert nem juthatott be bárki, és a külön kis részünk volt már a helyen, amely a privát szekciók közül a legnagyobb volt. A felszolgálók kedvesek voltak, havonta egyszer élő zene volt, és ha tehettük, minden szabad hétvégénket ott töltöttük.
Mondjuk, mióta nincs olyan szoros kapcsolatom a fiúkkal, mint a szakítás előtt volt, egyre kevesebbszer jártam a klubban és annak a környékén is, hiszen tisztában voltam azzal, hogy ott találnám Zayn-t is. A felszínes társalgáshoz, vagy éppen a veszekedéshez pedig egyáltalán nem volt kedvem, és ez mondjuk nem változott, de a szerződés miatt rá lettünk kényszerítve a nyilvánosság előtti jó pofizásra, és erre tökéletes alkalom, hogy látnak bennünket együtt az újságírók.
Ezért, még mielőtt rendeztük volna a számlát az étteremben, kivettem a fekete laptáskámból a telefonomat, majd míg viszonylag bátornak éreztem magamat, írtam egy üzenetet Zayn-nek, habár egyáltalán nem vártam választ. Így, mikor alig egy perccel később csippent egyet a készülék, őrült módjára nyomtam le a telefon egyetlen gombját, ezáltal felfedve a választ. Azonban csupán csak három darab kérdőjellel találtam szembe magamat, ami még így is több volt, mint vártam tőle, az pedig, hogy néhány perccel később beleegyezett, valamilyen hülye oknál fogva boldoggá tett.
Az arcomra kiülő mosoly pedig Avery figyelmét sem kerülhette el, így mikor kilöktük magunk előtt az étterem ajtaját, majd a személyi testőreink is mellénk léptek, rögtön rákérdezett az okára:
  - Csak nem Zayn ottléte tesz boldoggá?
 - Ugyan, drágám - legyintettem nem törődöm stílusban, majd automatikusan lehajtottam a fejemet, amint észrevettek minket a fotósok. Szinte mindegyikőjük megindult felénk, és csak a minden pillanatban tettre kész embereinknek köszönhettük azt, hogy nem nyomtak minket agyon. Folyamatosan kérdésekkel bombáztak bennünket, miközben néhány kamera és fényképezőgép túlságosan is közel került hozzánk. A zűrzavart pedig tetézte, hogy lassan kinyílt a klub bejárata, és előbb két fekete ruhás biztonsági, majd Zayn is előbukkant. - Induljon a játék - súgtam oda legjobb barátnőmnek, aki csupán csak egy kuncogással, majd fejcsóválással jelezte, hogy hallotta, amit mondtam neki.
Malik ezzel egy időben vett minket észre, majd felvont szemöldökkel várta, hogy miért is hívtam ki a firkászok hadába. Azonban, mikor megszűnt a köztünk levő távolság, próbáltam jelentőségteljesen nézni csokoládé barna szemeibe, amennyire csak tudtam, ezzel elérve, hogy mikor megöleltem, majd egy puszit nyomtam enyhén borostás arcára, ne érje váratlanul. Ő pedig tökéletesen értve a jeleket és játszva a szerepét, a derekamra csúsztatta az egyik kezét, majd miután ajkait a homlokomhoz érintette, maga előtt terelve engedett át a saját embereinek a körébe.
Ezzel a kis színjátékkal persze óriási zűrzavart okoztunk a bejárat előtt, és abban is biztos voltam, hogy napokig ezen fog majd csámcsogni az összes internetes oldal, valamint az összes pletykamagazin és néhány hírműsorban is felmerül majd a nevünk. Arról nem is beszélve, hogy boldogságom levakarhatatlan volt az arcomról, hiszen pont ilyen hírverést vártak tőlünk a főnökeink, így sikerült néhány jó pontot szereznünk.
  - El is felejtettem, hogy nem szabad rád hallgatni, ha azt mondod, van egy ötleted - jegyezte meg kissé cinikusan, mire szinte elugrottam az érintése elől, miután becsukódott mögöttünk az ajtó.
  - Szívesen, hogy mentem a te bőrödet is - morogtam az orrom alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy meghallja. - Nem kell ennyire kedvesen megköszönnöd - pillantottam rá, majd elindultam a felső szintre, ahonnan már elég jól lehetett hallani a zenét. - Felőlem akár ki is rúghatnak, őszintén nem érdekel.
  - Akkor meg, miért is törődsz velem? - vonta fel a szemöldökét, miközben alsó ajkát a fogai közé szorította. - Ha jól emlékszem, egyikünket sem érdekel különösebben a másik - hajolt közelebb, mire megcsapott a tömény whisky és cigi keverékének az illata.
  - Engem nem is, de másokat annál inkább - céloztam a bandatársaira, akiknek kétségbeesett tekintete ott lebegett előttem, ami miatt összeszorult a szívem. - Volt idő, mikor érdekelt, hogy mi van veled, de tudod, már annak vége - vontam meg a vállamat, majd folytattam az utamat az emeletre, ahol már szinte otthonosan éreztem magamat.
Mosolyogva intettem oda a pultban serénykedő pincérlánynak, aki nagyjából azóta dolgozott ott, mint mióta mi is odajártunk, így eléggé jóban voltunk a velünk egyidős lánnyal. Ezt követően pedig a megszokott boksz felé fordítottam a fejemet, ahol a fiúk, néhány zenész ismerőssel és Avery-vel kiegészülve beszélgettek, és ittak. Töménytelen mennyiségű üres üveg és pohár hevert az asztalon, és a nevetésükből is meg lehetett állapítani, hogy nem éppen a legjózanabb társaság címet viselik; egyáltalán nem csalódtam bennük.
  - Summer, milyen rég toltad erre a képed - ugrott fel Troy, Avery hangmérnöke a kanapéról, majd szoros ölelésbe vont. Kellemes parfüm illata lengett körülöttünk. - Jól vagy, Kislány?
  - Persze - mosolyogtam rá kedvesen a srácra, aztán lassan kikerültem, majd Av mellé leültem a méretes ülőgarnitúrára. Louis érdeklődve pillantott rám, miközben a barátnője válla mögött átnyúlva megsimogatta a felkaromat. Erre pedig óvatosan megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem igazán szeretnék a bandatársáról beszélni, főleg nem ennyi ember előtt. - Na, mit iszunk? - hajoltam a mellettem ülő lányhoz, aki egy koktélt, illetve egy pohár whiskykólát nyújtott felém. - Huh, imádlak, Av - vettem el tőle a poharakat, aztán az utóbbit az asztalra helyeztem, míg a szivárvány színeiben pompázó, és eléggé vodka tartalmú italt a kezem között szorongatva dőltem hátra és hallgatni kezdtem a srácok beszélgetését.
Persze, nem igazán kötött le egyikük aktuális barátnője sem, úgy, ahogy egyébként őket sem, de még mindig jobban élveztem, mint a szópárbajaimat Zayn-el, vagy éppen az ő lelkivilágának a kibeszélését a bandatársaival. Avery pedig begubózott a maga kis világába, tekintettel arra, hogy viszonylag nagyobb társaságba kerültünk alig néhány perc alatt, és eléggé sok ismeretlen arc is vett minket körül. Avery pedig ilyenkor jobb szeretett a háttérbe vonulni, és akár órákig is lehetett nyüstölni, ha ő egyszer úgy döntött, hogy nem beszél, akkor nem is szólalt meg.
És ilyenkor roppant aranyosnak találtam, hogy Louis-al úgy sugdolóztak, mint a tinédzserek, és ilyenkor meg is mutatkozott, hogy mennyire is privátan kezelik a kapcsolatukat, még a barátaik előtt is.
Persze, mikor még nagyon friss volt a kapcsolatunk Zayn-el, mi is hasonlóképpen viselkedtünk, olyannyira, hogy a közvetlen környezetünkön kívül, senki nem is tudta, hogy mi van köztünk. Szerettünk elbújni a kíváncsi tekintetek elől, és akár napokra elmenekültünk valamelyikünk menedéklakásába. Szerettem azt az időszakot, hiszen akkor még mindketten boldogok voltunk, és még nem készített ki minket teljesen a média, valamint az életünket kísérő felhajtás. Minden más volt akkor, és hiába teltek el azóta hosszú évek, azóta is gyakran kapaszkodtam a boldog emlékeinkbe, hiszen így valamennyire sikerült elérnem, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni.
De, ahogy most ránéztem a tőlem alig néhány méterrel ülő fiúra, aki szintén engem pásztázott a mélybarna tekintetével, valahogy eltűnt az együtt töltött idő, és csak szánalmat éreztem, na meg persze az elengedhetetlen bűntudatot, hiszen tisztában voltam azzal, hogy az én hibám is, amiért ilyenné vált, vagyis váltunk mindketten. És szépíthettem volna ezt a dolgot, de még a próbálkozás is felesleges volt, mert az, aki került már ilyen helyzetbe - és ez a szakmánk egyik velejárója volt - az át látott mindenen. Csupán csak a külvilág hihette azt, hogy valamit titkolunk, és mivel az emberek többsége nem is hitt abban, hogy a mi életünknek vannak árnyoldalai, naivan csak jót sejtett az egészben. Ami persze, egy nagy hazugság volt, és erre viszonylag hamar mi is rájöttünk.
  - Mindjárt jövök, szívok egy kis friss levegőt - hajoltam Avery-hez, miközben előhúztam a táskámból a cigis dobozomat.
  - Persze, menj csak - mosolyodott el halványan a lány, habár inkább tűnt fintornak a gesztus, hiszen még mindig feszélyezve érezte magát. - Ha jössz vissza, hoznál egy italt? Valami erőset - kérte, mire bólintottam, és miután lehúztam a poharam tartalmát, elindultam a hátsó udvar felé, ahol általában a cigizők szoktak összegyűlni.
Mikor sikerült kijutnom a privát helyünkről, úgy, hogy nem estem el egyetlen lábban sem, a szemem sarkából láttam, ahogy a személyi testőröm, Tyler elindult utánam. Azonban azt a néhány méter távolságot viszonylag gyorsan megszüntette, majd egy mosoly kíséretében kinyitotta előttem az ajtót, ami egy kisebb folyosóra nyílt. Itt már jóval hűvösebb volt, így gyorsan összegomboltam magamon a kabátomat, majd mikor észrevettem Alexet, Zayn testőrét, megtorpantam. Ő persze, kedvesen pillantott rám, hiszen fogalma se volt arról, hogy nem olyan viszonyban vagyok a főnökével, ahogy ő azt hiszi, így nem igazán akartam én felvilágosítani erről. Emiatt pedig próbáltam olyan természetesen elhaladni mellette, amennyire csak tudtam, főleg miután megjegyezte, hogy a barna szemű is kint van, ráadásul egyedül. De jó nekem. 
  - Áh, drágám - kiáltott fel erős éllel a hangjában, mikor megpillantott. - Néha úgy érzem, követsz - mormogta az orra alatt, aztán tekintetét végigfuttatta rajtam.
  - Inkább te vagy mindig ott, ahol én szeretnék - húztam ki egy szálat a dobozból, amit aztán ajkaim közé szorítottam, és alig pár pillanat múlva már meg is gyújtottam. - Lehet nem kellene ezt mondanom, de köszönöm, amiért nem köptél be Renée-nek. - pillantottam rá, miközben ő egy újabb szálat vett ki a fekete dobozból.
  - A mai húzásoddal azt hiszem kvittek vagyunk - vonta meg lezserül a vállait, aztán egy kicsit arrébb húzódott, helyet adva maga mellett. - Tudom, hogy megkerestek a fiúk - szólalt meg pár perccel később, mire kérdő tekintettel fordultam felé. - Nem vagyok hülye, Sum. Már nem ez volt az első eset, hogy beleavatkoztak az életembe, és kicsit fura volt, hogy folyton bennünket bámulnak.
  - És haragszol most rájuk, nem igaz? - kérdeztem, habár tisztában voltam a válasszal, hiszen hiába gyűlöltük akkor éppen egymást, nagyjából én voltam az egyetlen, aki úgy ismerte őt, mint a tenyerét.
  - Jelenleg mindenkire haragszom - nézett a szemembe, majd észrevettem, ahogy a barna íriszekben megcsillan valami. - Gondolkoztál az alkunkon?
  - Uhu - bólintottam, miközben az alsó ajkamat a fogaim közé szorítottam, homlokomon pedig apró ráncok jelentek meg. - Benne vagyok - egyeztem bele az ajánlatába, holott nem hagyott nyugodni az a kis vészcsengő, ami megállás nélkül jelezte, a vesztembe készülök sétálni.
  - Reméltem, hogy ezt mondod - villantotta meg fogait, majd alig néhány másodperc múlva megszüntette a közöttünk levő távolságát egy csókkal, amellyel nem csak azt érte el, hogy ne gondoljam meg magamat, hanem azt is, hogy az az énem a felszínre kerüljön, amelyet csak ő volt képes előhozni belőlem.

Sziasztok Drágák! <3 
Huh, el sem hiszem, hogy sikerült befejeznem a részt, ami szerintem az egyik leghosszabb lett, amit írtam itt, és őszintén remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. Valamint kíváncsi vagyok a véleményetekre a folytatással kapcsolatban, úgyhogy ha van kedvetek és időtök, akkor hagyjatok magatok után néhány sort. Nagyon boldoggá tennétek! :) <3
Valamint köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket, nagyon, nagyon sokat jelentettek és eszméletlenül örültem, mikor elolvastam a kedves szavakat! <3 Illetve cserét is kérhettek nyugodtan, örömmel teljesítem mindet! :)<3 
Kellemes hetet és kitartást kívánok! 
xx Lorette T.