 |
| *Summer* |
Még volt pár óra a landolásig, mikor Renée keltegetni kezdett, hiszen volt még néhány dolog, amit meg kellett beszélnünk a felvétellel kapcsolatban. És habár volt addig még majdnem egy teljes napunk, jobbnak látta, ha többször emlékeztet arra, hogyan is kell majd viselkednem Ellen és fél Amerika előtt. Mondjuk, mikor már negyedjére hagyta el ugyanaz a mondat a menedzserem száját, kedvem lett volna közbevágni, hogy ehelyett szívesebben tölteném alvással a még a levegőben töltött órákat. Azonban nem szerettem volna még inkább feszegetni a határaimat, hiszen pont a nő volt az, aki mindent megtett annak érdekében, hogy sikerüljön egyenesbe jönnöm. Néha, talán jobban is küzdött azért, mint én magam.
- Ne áruljatok el sokat, de mégis eleget, ahhoz, hogy néhány napig beszédtéma legyen a sajtóban az interjútok - ült le velem szemben, miközben le sem vette a szemét arról a néhány papírról, amit a felkeltésem óta szorongatott. - Próbáljatok meg úgy viselkedni, mint a fülig szerelmes párok. Fogjátok egymás kezét, mosolyogjatok egymásra, az sem baj, ha kicsit kacérkodtok - pillantott rám jelentőségteljesen, amitől még inkább elment a kedvem az egésztől, hiszen az "az sem baj" azt jelentette, hogy mindenképpen ejtsünk meg néhány intimebb viccet. Amivel amúgy nem is lenne akkora baj, ha a valós együttlétünk alatt is beszéltünk volna a magánéletünkről. De mivel akkor nem akartuk felhívni magunkra az összes létező ember figyelmét, nem is kellett ilyen eszközökhöz folyamodnunk. - Sokáig együtt voltatok, biztos van olyan, amit egy kicsit ki tudtok színezni és hihetően elő tudjátok adni.
- Persze, majd a lánykérés pillanatát egy kicsit átírjuk, és azt mondjuk, hogy már a felesége vagyok - vágtam rá szemtelenül, mire felkapta a tekintetét a papírokról, és olyan csúnyán nézett rám, mint még talán soha. - Ne nézz így, pont annyira hihető ez is, mint az egész "újra-együtt-boldogan" kapcsolat.
- Sokan elhiszik - felelte pár perccel később, miután sikerült lenyelnie azt, amit eredetileg mondani szeretett volna. - A lényeget pedig elértük, szinte minden pletykalapban, hírműsorban és a közösségi média minden platformján rólatok van szó - fordított felém egy papírt, amint egy diagramot ábrázoltak, azonban csak a nevem mellett hirtelen emelkedő vonal tűnt fel, a többi nem is igazán érdekelt. - Csak egy kicsit kell még kibírnod, és talán a végére még barátok is lesztek.
- Barátok? Ugyan - horkantottam fel, majd a biztonsági övemet kicsatolva felálltam, és az utastér másik felében levő szekrényhez sétáltam. Levettem egy poharat a polcról, majd a hűtőből elővettem a narancsot, illetve a vodkát is. Képtelen voltam tovább elviselni a folyamatosan zakatoló gondolataimat, és féltem, hogy netán olyan csúszik ki a számon, amit minden bizonnyal megbántam volna. - Mennyi ideig kell maradnom Los Angelesben? - kérdeztem, miközben mindkét italból töltöttem a pohárba, aztán bele is kortyoltam a kellemesen hűs italba, habár éreztem a hátamon a szőke hajú nő szúrós pillantásait.
- Kicsit korán van még az italozáshoz, nem? - tért ki a válaszadás elől egy kérdéssel, amire természetesen nekem nem volt kedvem feleltet adni, így miután megfordultam, hosszú perceken keresztül néztünk egymással farkasszemet.
- Attól függ, melyik időzónát nézed - böktem ki aztán, bár cseppet sem volt kedvem a társalgáshoz, hiszen szükségem volt egy kis időre ahhoz, hogy feldolgozzam, ismét elő lett írva, hogy hogyan is kell viselkednem. Ez pedig érthető módon nem tetszett, hiába is hangoztatta azt szinte minden bennfentes, hogy ehhez hozzá lehet szokni. Renée pedig akármennyire is kedves volt, és akármennyire is szerettem őt, ő csak egy báb volt, aki történetesen engem irányított, viszont neki sem volt szabad akarata, hiszen egy kis porszem volt egy hatalmas gépezetben. Azonban jobb híján néha, sőt igazából egész gyakran, rajta töltöttem ki a dühömet, és a nem tetszésemet is mindig neki mondtam, vagy éppen fejeztem ki valamilyen módon, mint például a duzzogással és a korai alkoholizálással. Gyerekes volt, tudom. - Nem válaszoltál a kérdésemre.
- Csupán csak néhány nap, kedden már repülhetsz is vissza, ha szeretnél - sóhajtott beletörődően, nekem pedig kedvem lett volna szélesen mosolyogni, hiszen elértem azt, amit akartam. Egy kis időre megszabadultam a szerződésektől, még ha csak elméletben is. - Hamarosan leszállunk, öltözz át, és nézz ki egy kicsit szupersztárnak, ne úgy, mint, aki most ébredt - mosolyodott el a mondata végére, amiből tudtam, hogy nem bántónak szánta az előbbi megjegyzését. Mondjuk nem, mintha nem éreztem volna úgy magamat, mint akin átment egy úthenger és, ami még vissza is tolatott.
- Sokan elhiszik - felelte pár perccel később, miután sikerült lenyelnie azt, amit eredetileg mondani szeretett volna. - A lényeget pedig elértük, szinte minden pletykalapban, hírműsorban és a közösségi média minden platformján rólatok van szó - fordított felém egy papírt, amint egy diagramot ábrázoltak, azonban csak a nevem mellett hirtelen emelkedő vonal tűnt fel, a többi nem is igazán érdekelt. - Csak egy kicsit kell még kibírnod, és talán a végére még barátok is lesztek.
- Barátok? Ugyan - horkantottam fel, majd a biztonsági övemet kicsatolva felálltam, és az utastér másik felében levő szekrényhez sétáltam. Levettem egy poharat a polcról, majd a hűtőből elővettem a narancsot, illetve a vodkát is. Képtelen voltam tovább elviselni a folyamatosan zakatoló gondolataimat, és féltem, hogy netán olyan csúszik ki a számon, amit minden bizonnyal megbántam volna. - Mennyi ideig kell maradnom Los Angelesben? - kérdeztem, miközben mindkét italból töltöttem a pohárba, aztán bele is kortyoltam a kellemesen hűs italba, habár éreztem a hátamon a szőke hajú nő szúrós pillantásait.
- Kicsit korán van még az italozáshoz, nem? - tért ki a válaszadás elől egy kérdéssel, amire természetesen nekem nem volt kedvem feleltet adni, így miután megfordultam, hosszú perceken keresztül néztünk egymással farkasszemet.
- Attól függ, melyik időzónát nézed - böktem ki aztán, bár cseppet sem volt kedvem a társalgáshoz, hiszen szükségem volt egy kis időre ahhoz, hogy feldolgozzam, ismét elő lett írva, hogy hogyan is kell viselkednem. Ez pedig érthető módon nem tetszett, hiába is hangoztatta azt szinte minden bennfentes, hogy ehhez hozzá lehet szokni. Renée pedig akármennyire is kedves volt, és akármennyire is szerettem őt, ő csak egy báb volt, aki történetesen engem irányított, viszont neki sem volt szabad akarata, hiszen egy kis porszem volt egy hatalmas gépezetben. Azonban jobb híján néha, sőt igazából egész gyakran, rajta töltöttem ki a dühömet, és a nem tetszésemet is mindig neki mondtam, vagy éppen fejeztem ki valamilyen módon, mint például a duzzogással és a korai alkoholizálással. Gyerekes volt, tudom. - Nem válaszoltál a kérdésemre.
- Csupán csak néhány nap, kedden már repülhetsz is vissza, ha szeretnél - sóhajtott beletörődően, nekem pedig kedvem lett volna szélesen mosolyogni, hiszen elértem azt, amit akartam. Egy kis időre megszabadultam a szerződésektől, még ha csak elméletben is. - Hamarosan leszállunk, öltözz át, és nézz ki egy kicsit szupersztárnak, ne úgy, mint, aki most ébredt - mosolyodott el a mondata végére, amiből tudtam, hogy nem bántónak szánta az előbbi megjegyzését. Mondjuk nem, mintha nem éreztem volna úgy magamat, mint akin átment egy úthenger és, ami még vissza is tolatott.
***
A gép körülbelül délben landolt a Los Angeles-i repülőtéren, ezt követően pedig néhány biztonsági ember, akiket Tyler szervezett mellém, kinyitották a hatalmas ajtót, majd előre mentek, hiszen biztosítani kellett a környéket.
Szigorú szabályokhoz kötötték még azt is, hogy hogyan kell elhagynom a repülőgépet, illetve az adott repteret, ezért vagy még fél órán keresztül ücsörögtem nyugodtan a helyemen, miközben nyomkodtam a telefonomat. Küldtem egy üzenetet anyának és Avery-nek is, hogy épségben megérkeztem, majd átpörgettem a privát közösségi oldalaimat is, amiknek létezéséről szerencsére csak a barátaim és a régi ismerőseim tudtak.
Még az X-faktor után szükségét éreztem annak, hogy a használt közösségi oldalakon létrehozzak egy-egy új, de privát fiókot, hiszen amik publikusak voltak, nem én kezeltem. A menedzsment kijelölt néhány embert, akik szinte óránként posztoltak néhány képet vagy bejegyzést a nevemben, amire persze mindenki azonnal ugrott. És, habár eléggé sokszor éreztem azt, hogy ezzel becsapom a rajongóimat, örültem, hogy az ismertség előtti életemből is sikerült megőriznem egy darabot.
- Mehetünk - jött vissza személyi testőröm a kabinba, mire Renée-hez hasonlóan, én is megfogtam a táskámat és a kézipoggyászomat, majd a telefonommal a kezemben elindultam a szabad levegőre.
Eléggé hiányzott már Los Angeles, hiszen lassan három hónapja jártam utoljára az angyalok városában, akkor is csak a stúdió miatt, így mikor beszippantottam a friss levegőt, el is határoztam, hogy este lemegyek a partra. Akkor már viszonylag kevesen is szoktak lent lenni, és tekintve, hogy mindig ugyanabban a szállodában helyeztek el, tudtam, hogy a a hotelnek külön partszakasza is van. Ezt pedig semmiképpen nem szerettem volna elszalasztani, így miután már a repülőtér épületében jártunk, közöltem is a menedzseremmel, hogy az este folyamán nem igazán számíthat rám, kivéve, ha ő is szeretne csatlakozni.
- Szerintem korán lefekszem, vagy bejelentkezek egy masszázsra - mosolygott rám kedvesen a nő, majd rezgő telefonjának a képernyőjére szegezte a pillantását. - A liftnél várj meg - szólt még utánam, majd lemaradt néhány testőrrel, így tudtam, hogy fontos hívást kapott.
Habár bíztam abban, hogy nem munkával kapcsolatosat, hiszen az egyikünk számára sem jelentett volna jót, mert vagy berendelnek minket az irodába, vagy Renée-nek küldenek ki néhány papírkupacot, amit együtt kellett volna átrágnunk. Mondjuk, mikor hallottam halk nevetését, sejtettem, hogy annyira rossz nem lehetett a dolog.
De persze már az épületben nem is volt lehetőségem rákérdezni a dologra, hiszen miután kinyílt a lift ajtó, több száz emberrel találtam szembe magam. A vakuk megállás nélkül villogtak, és az őrült sikítozástól még a saját gondolataimat sem hallottam tisztán. Ekkor pedig néhány biztonsági ember került az oldalamra, majd elvettek tőlem minden olyan zavaró tényezőt, ami meggátolt abban, hogy fényképet készíthessek a rajongókkal, vagy éppen interjút adhassak néhány riporternek. Mondjuk az utóbbihoz természetesen egyáltalán nem volt kedvem, így sikerült elérnem Renée-nél, hogy csupán csak egyetlen újságnak nyilatkozzak, habár az ő kikötése az volt, hogy a legnagyobbnak. Emiatt pedig majdnem negyed órán keresztül kérdezgetett az alapvetően kedvesnek tűnő riporternő, habár legfőképpen az régi-új kapcsolatunk érdekelte igazán, ezért próbáltam tömören fogalmazni, hiszen nem voltam azzal tisztában, hogy Zayn mennyi mindent árult el, és milyen formában. A főnökeink pedig nem örültek volna, ha két különböző választ hallanak tőlünk ugyanarra a kérdésre, és tekintve, hogy Zayn már egyszer nyilatkozott, nekem kellett volna utánajárnom a válaszainak. Amit persze, nem tettem meg. Úgyhogy, mikor úgy éreztem, kezd elmenni egy egészen másik irányba a kérdezz-felelek játék, inkább elnézést kérve hagytam ott a nőt, hogy fényképet is készíthessek az érkezésemre odagyűlt emberekkel.
Azonban sajnos ez sem tartott sokáig, hiszen nem volt idő és lehetőség mindenkihez odamenni, és váltani velük néhány szót, habár úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit tehettem, azok után, hogy támogattak. Mert hangozzék bármennyire is unalmasnak, a rajongók nélkül nem tartanék ott, ahol, és ennek a tudatában igyekeztem minél többször kapcsolatba lépni velük, vagy éppen egy-egy képpel és aláírással boldoggá tenni őket, hiszen ők is azzá tettek engem. Na, meg persze, ha már egyszer órákon keresztül vártak rám, ez a legkevesebb, amit megtehetek értük.
- Minden rendben van? - kérdeztem már a sötétített üvegű autóban a menedzseremtől, aki felpillantott a telefonjának képernyőjéről, majd kedvesen elmosolyodott.
- Persze - felelte. - Sikerült dűlőre jutni a skóciai birtokkal kapcsolatban, és Simon azért hívott - mesélte boldogan, mire nekem is egy széles mosoly húzódott az arcomra. Renée és Simon már évek óta alkottak egy párt, mikor a nő felkarolt és beindította a karrieremet, így szerencsére régóta ismertem a férfit. Simon pedig eléggé apáskodó volt az évek alatt, így viszonylag sok időt is töltöttünk együtt, már amikor elkísérte egy-egy koncertre az élettársát. Emiatt pedig tudtam, hogy Simon szülei Skóciából származtak, és az édesapjának a halála után az édesanyja hozzájuk költözött, a birtokot pedig elözönlötték a vevők. Sokáig gondolkoztak azon, hogy végül ki is legyen az új tulajdonos, habár eléggé nehéz szívvel adtak túl rajta. - Az ügyvédek már elő is készítették a papírokat, szóval miután hazaértünk, aláírják. Szeretné ha ott lennék, úgyhogy ha netán mégsem kedden jönnél vissza, akkor néhány napig egyedül hagylak - tette még hozzá, habár hallani lehetett a hangján, hogy eléggé kételkedik abban, egyedül merjen e hagyni.
- Majd meggondolom, de túl sok okom nincs maradni - vontam meg a vállamat lezserül, aztán elfordítottam a fejemet, így rálátást nyertem a mellettünk elsuhanó belvárosra.
Szerettem azokat a hatalmas pálmafákat, amik az út mindkét oldalán az ég felé meredeztek. Szerettem azt a kellemesen meleg napsütést, ami szinte minden alkalommal cirógatta a bőrömet. És imádtam azt a nyüzsgést, ami a várossal járt, hiszen ez teljesen más volt, mint Londonban. Ott leginkább a turisták uralják az utcákat, és néha már megmozdulni sem lehet tőlük, mint például az Oxford Street-en. Azonban L.A-ben volt valami más, ami megfogta az embert, és a legtöbbször még a tengerparton levő tömeg sem zavart. Mondjuk lehet azért vélekedtem így, mert az angyalok városa volt számomra az új, és az ismeretlen, míg Londont szinte jobban ismertem, mint a szülővárosomat.
- Kérlek, viselkedj majd szépen! - zökkentett ki Renée hangja az autó lassításával egy időben. Azonban sajnos nem volt időm visszakérdezni, hiszen a szőke nő, mikor látta, hogy szólásra nyitom a számat, felemelte mutatóujját, és belém fojtotta a szavakat. - Szomszédos a lakosztályotok - bökte ki gyorsan, majd kinyitotta a Range Rover ajtaját, aztán el is hagyta a járművet.
Alig pár másodperc múlva pedig az én oldalamon is nyitódott az ajtó, majd Tyler benyújtotta a kezét, és kisegített. Egyik karját a derekamra helyezte, és úgy tolt maga előtt, miközben a másikkal igyekezett hátrébb taszítani a körülöttünk nyüzsgő embereket, akik könnyen ki tudták silabizálni, hogy hol is fogok megszállni. Habár igyekeztünk mindent teljes titokban megszervezni, így eléggé sok fejtörést okozott a körülöttem dolgozóknak az a tömeg, ami a reptéren is várt bennünket, illetve a szálloda előtt is hasonló embercsoport ácsorgott. Azonban itt már nem szerettem volna megállni, hiszen teljesen kikészített az a tudat, hogy szomszédok leszünk Zayn-el, ezért nem tudtam volna annyira jó képet vágni a rögtönzött interjúkhoz, mint amilyet elvártak volna tőlem.
Azért annyira jó színész nem voltam.
Azonban mikor kinyílt a dupla szárnyú ajtó, és beléphettem a hatalmas előcsarnokba, minden maszk lehullott rólam, és olyan utálattal meredtem a kanapéknál ücsörgő srácra, amennyire csak tudtam, főleg miután vigyorogva meglóbálta a telefonját, melyből tudtam, ő volt az a bizonyos, aki kiszivárogtatta az információkat. De persze, nem rendezhettem jelentet, hiszen így is szinte vágni lehetett a feszültséget a helyiségben, amit tetőzött még az is, hogy minden szempár bennünket figyelt. Meg mertem volna esküdni arra, hogy a londinerek és a recepciósok, valamint a néhány kósza vendég még levegőt sem mert venni, miközben mi farkasszemet néztünk. Azonban, mikor felállt és tett néhány lépést felém, Renée alig észrevehetően taszított rajtam egyet, ezzel visszazökkentve a brutális, hazug valóságba.
- Drágám - közeledett még jobban Malik, hangjába pedig igyekezett annyi kedvességet belesűríteni, amennyit csak tudott, ezzel kicsit oldva a hangulatot. Mondjuk nem tudom kiét, hiszen az övé, és az enyém is nyilvánvalóan nem a boldogabb irányba mozdult el. - Örülök, hogy végre megérkeztél - hajolt közel hozzám, majd egy apró puszit nyomott a szám sarkától alig pár milliméterre, így a külső szemlélők számára könnyen tűnt az üdvözlése egy szájra puszinak. Karjaival átfonta a derekamat, aztán egy kisebb rántással magához húzott, így szinte belepréselődtem a mellkasába, ami miatt szinte az én ruhám is beitta a parfüm és dohány illatnak a keverékét. - Ezt a múltkoriért - suttogta, aztán mintha csak egy bensőséges dolgot mondott volna, mosolyogva engedett el, és állt meg előttem zsebre tett kezekkel. - Úgy tűnik, mintha nem is örülnél, amiért láthatsz.
- Élvezed a helyzetet, igaz? - tettem fel szinte rögtön a kérdést, habár igyekeztem minimálisra csökkenteni a hangerőmet, hiszen nem szerettem volna, hogyha valaki meghallja.
- Nagyon - vigyorodott el, megvillantva tökéletes fogsorát. - Élvezem, ahogy látom az arcodon a fizikai fájdalmat, amit érzel, mikor hozzád érek - mormogta, majd az egyik kezét kiemelte a fekete farmerének zsebéből, aztán néhány ujjával végigsimított az arcomon, mire egy borzongás futott végig rajtam. - Kellemes, habár múltkor egészen másfajta okokból remegtél alattam - kacsintott, miközben az arcom egyre vörösebb árnyalatot vett fel, és legszívesebben pofon vágtam volna azt az önelégült arcát. - Sakk, matt, Drágám.
Kedves Olvasók! <3
Elnézéseteket kérem, amiért egy kisebb csúszással indultunk neki az újabb résznek, azonban sajnos nem igazán volt lehetőségem kiszakadni a tételek halma alól. Remélem, nem haragszotok nagyon, illetve azt is, hogy kárpótolt benneteket a fejezet. <3
Kíváncsian várom a véleményeteket a résszel kapcsolatban, amit akár a fejezet alatt vagy chaten is kifejezhettek, illetve ha gondoljátok írjatok e-mailt is nyugodtan. <3 A cserekérőknek nyitva állnak a kapujaim, szóval ne féljetek, azzal is kereshettek nyugodtan! <3
Köszönöm szépen az előző részekhez a visszajelzéseket, és remélem, a mostaninál sem maradtok el nagyon! <3
Kitartást! A következő rész előreláthatóan hétvégén érkezik!
xx Lorette T.
Szigorú szabályokhoz kötötték még azt is, hogy hogyan kell elhagynom a repülőgépet, illetve az adott repteret, ezért vagy még fél órán keresztül ücsörögtem nyugodtan a helyemen, miközben nyomkodtam a telefonomat. Küldtem egy üzenetet anyának és Avery-nek is, hogy épségben megérkeztem, majd átpörgettem a privát közösségi oldalaimat is, amiknek létezéséről szerencsére csak a barátaim és a régi ismerőseim tudtak.
Még az X-faktor után szükségét éreztem annak, hogy a használt közösségi oldalakon létrehozzak egy-egy új, de privát fiókot, hiszen amik publikusak voltak, nem én kezeltem. A menedzsment kijelölt néhány embert, akik szinte óránként posztoltak néhány képet vagy bejegyzést a nevemben, amire persze mindenki azonnal ugrott. És, habár eléggé sokszor éreztem azt, hogy ezzel becsapom a rajongóimat, örültem, hogy az ismertség előtti életemből is sikerült megőriznem egy darabot.- Mehetünk - jött vissza személyi testőröm a kabinba, mire Renée-hez hasonlóan, én is megfogtam a táskámat és a kézipoggyászomat, majd a telefonommal a kezemben elindultam a szabad levegőre.
Eléggé hiányzott már Los Angeles, hiszen lassan három hónapja jártam utoljára az angyalok városában, akkor is csak a stúdió miatt, így mikor beszippantottam a friss levegőt, el is határoztam, hogy este lemegyek a partra. Akkor már viszonylag kevesen is szoktak lent lenni, és tekintve, hogy mindig ugyanabban a szállodában helyeztek el, tudtam, hogy a a hotelnek külön partszakasza is van. Ezt pedig semmiképpen nem szerettem volna elszalasztani, így miután már a repülőtér épületében jártunk, közöltem is a menedzseremmel, hogy az este folyamán nem igazán számíthat rám, kivéve, ha ő is szeretne csatlakozni.
- Szerintem korán lefekszem, vagy bejelentkezek egy masszázsra - mosolygott rám kedvesen a nő, majd rezgő telefonjának a képernyőjére szegezte a pillantását. - A liftnél várj meg - szólt még utánam, majd lemaradt néhány testőrrel, így tudtam, hogy fontos hívást kapott.
Habár bíztam abban, hogy nem munkával kapcsolatosat, hiszen az egyikünk számára sem jelentett volna jót, mert vagy berendelnek minket az irodába, vagy Renée-nek küldenek ki néhány papírkupacot, amit együtt kellett volna átrágnunk. Mondjuk, mikor hallottam halk nevetését, sejtettem, hogy annyira rossz nem lehetett a dolog.
De persze már az épületben nem is volt lehetőségem rákérdezni a dologra, hiszen miután kinyílt a lift ajtó, több száz emberrel találtam szembe magam. A vakuk megállás nélkül villogtak, és az őrült sikítozástól még a saját gondolataimat sem hallottam tisztán. Ekkor pedig néhány biztonsági ember került az oldalamra, majd elvettek tőlem minden olyan zavaró tényezőt, ami meggátolt abban, hogy fényképet készíthessek a rajongókkal, vagy éppen interjút adhassak néhány riporternek. Mondjuk az utóbbihoz természetesen egyáltalán nem volt kedvem, így sikerült elérnem Renée-nél, hogy csupán csak egyetlen újságnak nyilatkozzak, habár az ő kikötése az volt, hogy a legnagyobbnak. Emiatt pedig majdnem negyed órán keresztül kérdezgetett az alapvetően kedvesnek tűnő riporternő, habár legfőképpen az régi-új kapcsolatunk érdekelte igazán, ezért próbáltam tömören fogalmazni, hiszen nem voltam azzal tisztában, hogy Zayn mennyi mindent árult el, és milyen formában. A főnökeink pedig nem örültek volna, ha két különböző választ hallanak tőlünk ugyanarra a kérdésre, és tekintve, hogy Zayn már egyszer nyilatkozott, nekem kellett volna utánajárnom a válaszainak. Amit persze, nem tettem meg. Úgyhogy, mikor úgy éreztem, kezd elmenni egy egészen másik irányba a kérdezz-felelek játék, inkább elnézést kérve hagytam ott a nőt, hogy fényképet is készíthessek az érkezésemre odagyűlt emberekkel.
Azonban sajnos ez sem tartott sokáig, hiszen nem volt idő és lehetőség mindenkihez odamenni, és váltani velük néhány szót, habár úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit tehettem, azok után, hogy támogattak. Mert hangozzék bármennyire is unalmasnak, a rajongók nélkül nem tartanék ott, ahol, és ennek a tudatában igyekeztem minél többször kapcsolatba lépni velük, vagy éppen egy-egy képpel és aláírással boldoggá tenni őket, hiszen ők is azzá tettek engem. Na, meg persze, ha már egyszer órákon keresztül vártak rám, ez a legkevesebb, amit megtehetek értük.
- Minden rendben van? - kérdeztem már a sötétített üvegű autóban a menedzseremtől, aki felpillantott a telefonjának képernyőjéről, majd kedvesen elmosolyodott.
- Persze - felelte. - Sikerült dűlőre jutni a skóciai birtokkal kapcsolatban, és Simon azért hívott - mesélte boldogan, mire nekem is egy széles mosoly húzódott az arcomra. Renée és Simon már évek óta alkottak egy párt, mikor a nő felkarolt és beindította a karrieremet, így szerencsére régóta ismertem a férfit. Simon pedig eléggé apáskodó volt az évek alatt, így viszonylag sok időt is töltöttünk együtt, már amikor elkísérte egy-egy koncertre az élettársát. Emiatt pedig tudtam, hogy Simon szülei Skóciából származtak, és az édesapjának a halála után az édesanyja hozzájuk költözött, a birtokot pedig elözönlötték a vevők. Sokáig gondolkoztak azon, hogy végül ki is legyen az új tulajdonos, habár eléggé nehéz szívvel adtak túl rajta. - Az ügyvédek már elő is készítették a papírokat, szóval miután hazaértünk, aláírják. Szeretné ha ott lennék, úgyhogy ha netán mégsem kedden jönnél vissza, akkor néhány napig egyedül hagylak - tette még hozzá, habár hallani lehetett a hangján, hogy eléggé kételkedik abban, egyedül merjen e hagyni.
- Majd meggondolom, de túl sok okom nincs maradni - vontam meg a vállamat lezserül, aztán elfordítottam a fejemet, így rálátást nyertem a mellettünk elsuhanó belvárosra.
Szerettem azokat a hatalmas pálmafákat, amik az út mindkét oldalán az ég felé meredeztek. Szerettem azt a kellemesen meleg napsütést, ami szinte minden alkalommal cirógatta a bőrömet. És imádtam azt a nyüzsgést, ami a várossal járt, hiszen ez teljesen más volt, mint Londonban. Ott leginkább a turisták uralják az utcákat, és néha már megmozdulni sem lehet tőlük, mint például az Oxford Street-en. Azonban L.A-ben volt valami más, ami megfogta az embert, és a legtöbbször még a tengerparton levő tömeg sem zavart. Mondjuk lehet azért vélekedtem így, mert az angyalok városa volt számomra az új, és az ismeretlen, míg Londont szinte jobban ismertem, mint a szülővárosomat.
- Kérlek, viselkedj majd szépen! - zökkentett ki Renée hangja az autó lassításával egy időben. Azonban sajnos nem volt időm visszakérdezni, hiszen a szőke nő, mikor látta, hogy szólásra nyitom a számat, felemelte mutatóujját, és belém fojtotta a szavakat. - Szomszédos a lakosztályotok - bökte ki gyorsan, majd kinyitotta a Range Rover ajtaját, aztán el is hagyta a járművet.
Alig pár másodperc múlva pedig az én oldalamon is nyitódott az ajtó, majd Tyler benyújtotta a kezét, és kisegített. Egyik karját a derekamra helyezte, és úgy tolt maga előtt, miközben a másikkal igyekezett hátrébb taszítani a körülöttünk nyüzsgő embereket, akik könnyen ki tudták silabizálni, hogy hol is fogok megszállni. Habár igyekeztünk mindent teljes titokban megszervezni, így eléggé sok fejtörést okozott a körülöttem dolgozóknak az a tömeg, ami a reptéren is várt bennünket, illetve a szálloda előtt is hasonló embercsoport ácsorgott. Azonban itt már nem szerettem volna megállni, hiszen teljesen kikészített az a tudat, hogy szomszédok leszünk Zayn-el, ezért nem tudtam volna annyira jó képet vágni a rögtönzött interjúkhoz, mint amilyet elvártak volna tőlem.
Azért annyira jó színész nem voltam.
Azonban mikor kinyílt a dupla szárnyú ajtó, és beléphettem a hatalmas előcsarnokba, minden maszk lehullott rólam, és olyan utálattal meredtem a kanapéknál ücsörgő srácra, amennyire csak tudtam, főleg miután vigyorogva meglóbálta a telefonját, melyből tudtam, ő volt az a bizonyos, aki kiszivárogtatta az információkat. De persze, nem rendezhettem jelentet, hiszen így is szinte vágni lehetett a feszültséget a helyiségben, amit tetőzött még az is, hogy minden szempár bennünket figyelt. Meg mertem volna esküdni arra, hogy a londinerek és a recepciósok, valamint a néhány kósza vendég még levegőt sem mert venni, miközben mi farkasszemet néztünk. Azonban, mikor felállt és tett néhány lépést felém, Renée alig észrevehetően taszított rajtam egyet, ezzel visszazökkentve a brutális, hazug valóságba.
- Drágám - közeledett még jobban Malik, hangjába pedig igyekezett annyi kedvességet belesűríteni, amennyit csak tudott, ezzel kicsit oldva a hangulatot. Mondjuk nem tudom kiét, hiszen az övé, és az enyém is nyilvánvalóan nem a boldogabb irányba mozdult el. - Örülök, hogy végre megérkeztél - hajolt közel hozzám, majd egy apró puszit nyomott a szám sarkától alig pár milliméterre, így a külső szemlélők számára könnyen tűnt az üdvözlése egy szájra puszinak. Karjaival átfonta a derekamat, aztán egy kisebb rántással magához húzott, így szinte belepréselődtem a mellkasába, ami miatt szinte az én ruhám is beitta a parfüm és dohány illatnak a keverékét. - Ezt a múltkoriért - suttogta, aztán mintha csak egy bensőséges dolgot mondott volna, mosolyogva engedett el, és állt meg előttem zsebre tett kezekkel. - Úgy tűnik, mintha nem is örülnél, amiért láthatsz.
- Élvezed a helyzetet, igaz? - tettem fel szinte rögtön a kérdést, habár igyekeztem minimálisra csökkenteni a hangerőmet, hiszen nem szerettem volna, hogyha valaki meghallja.
- Nagyon - vigyorodott el, megvillantva tökéletes fogsorát. - Élvezem, ahogy látom az arcodon a fizikai fájdalmat, amit érzel, mikor hozzád érek - mormogta, majd az egyik kezét kiemelte a fekete farmerének zsebéből, aztán néhány ujjával végigsimított az arcomon, mire egy borzongás futott végig rajtam. - Kellemes, habár múltkor egészen másfajta okokból remegtél alattam - kacsintott, miközben az arcom egyre vörösebb árnyalatot vett fel, és legszívesebben pofon vágtam volna azt az önelégült arcát. - Sakk, matt, Drágám.
Kedves Olvasók! <3
Elnézéseteket kérem, amiért egy kisebb csúszással indultunk neki az újabb résznek, azonban sajnos nem igazán volt lehetőségem kiszakadni a tételek halma alól. Remélem, nem haragszotok nagyon, illetve azt is, hogy kárpótolt benneteket a fejezet. <3
Kíváncsian várom a véleményeteket a résszel kapcsolatban, amit akár a fejezet alatt vagy chaten is kifejezhettek, illetve ha gondoljátok írjatok e-mailt is nyugodtan. <3 A cserekérőknek nyitva állnak a kapujaim, szóval ne féljetek, azzal is kereshettek nyugodtan! <3
Köszönöm szépen az előző részekhez a visszajelzéseket, és remélem, a mostaninál sem maradtok el nagyon! <3
Kitartást! A következő rész előreláthatóan hétvégén érkezik!
xx Lorette T.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése