Negyedik

*Summer*

  Borzasztó volt az autóban honoló csend, amit Zayn testőre próbált néha megtörni. Kérdezgetett, hiszen évekkel azelőtt találkoztunk utoljára, de meglehetősen kellemetlenül éreztem magam a rögtönzött vallatás miatt. Mert bár nem volt indiszkrét, mégis kérdései olyan hatást értek el. Úgy éreztem, hogy a legféltettebb titkaim között kutat. Így kissé kelletlenül, szűkszavúan felelgettem, miközben próbáltam nem még kínosabbá tenni a szituációt.

  És sajnos a helyzeten nem segített túl sokat a mellettem ülő Zayn sem, hiszen kutakodó és kíváncsi pillantásai miatt legszívesebben kiugrottam volna az autóból, főleg úgy, hogy tudtam, a háta közepére sem kívánja a kialakult, menedzsment által előírt helyzetet. 

  Bár, hogy őszinte legyek, nekem sem volt túl sok kedvem a bájolgáshoz, miközben legszívesebben összegörnyedve feküdtem volna az ágyban, elmenekülve a külvilág problémáitól. De legfőképpen előle, hiszen a bulin való felbukkanásával egyértelműen kifejezte, szándékában áll tönkretenni az életemet. Az újabb csalódástól pedig szerettem volna megkímélni magamat, még úgy is, hogy a gödör szélén táncoltam.

  Még úgy is, hogy részben én tehettem a köztünk kialakult viszonyról.

  - Mi van? – kaptam ingerülten a fejem a fiú felé, aki már percek óta, minden válaszom után egy hangos sóhajt hallatott.  

  - Semmi, semmi. – rázta meg lassan a fejét, majd egyik kezével hátrasimította a szemébe hullott kósza hajtincseket. Meglepően Harry-s lett a haja. – Érdekes hallgatni benneteket. – vonta meg lezserül a vállait. – Tetszik, ahogy próbálod eltitkolni előlem az életed apró részleteit, amikre Alex rákérdez. – szegezte a tekintetét a mellettünk álló autókra.

  Ajkaim résnyire elnyíltak egymástól, miközben próbáltam nem a fejéhez vágni a legkézenfekvőbb szitokszavakat, bár teljesen biztos voltam abban, hogy arra játszott. Ki akarta próbálni, hogy meddig mehet el, látni akarta, hogy mennyit tűrök el Tőle. És még a világért sem akartam Neki megadni azt az örömöt, hogy elbukom. Hogy feladom a beteges játékát, aminek akaratlanul is a részese lettem.

  - Persze, hisz semmi közöd nincs az életemhez. – adtam a lehető legkézenfekvőbb választ, mire felvont szemöldökkel nézett rám. – Vagy nem így gondolod?

  - Ez most fájt. – emelte színpadiasan a kezét a szívére. – Pedig barátok vagyunk. – jelent meg arcán a jól ismert mosolya.

  Szívesen az arcába vágtam volna, hogy viszonyunk az ismerős szintet sem közelítette meg, legalábbis akkor nem, de Alex érdeklődő pillantásai miatt inkább nem firtattam a dolgot. Hiszen éreztem úgy, hogy nekem kellene beavatnom a dolgokba, főleg nem úgy, hogy még én sem voltam biztos semmiben sem.  Akármiről is legyen szó.

  Az autó szóváltásunkkal egy időben lassítani kezdett, majd az ismerős épületek menedékében meg is állt. Mire szinte kiugrottam a járműből, amiben fogolynak éreztem magamat, így történt, hogy az újságírók kereszttüzében majdnem a földön kötöttem ki.  

  - Nem fogsz tudni elmenekülni! – kapta el a karomat Zayn, majd miután visszanyertem az egyensúlyomat, a fülembe suttogott. Ami persze a külső szemlélők figyelmét azonnal felkeltette, bennem pedig egyre több félelem kezdett felgyülemleni. Főleg miután megéreztem a leheletéből áradó alkoholt.  

  - Ittál? – kérdeztem tőle halkan, mire amolyan „ezt komolyan kérdezed?” pillantással nézett rám. Hát persze, hogy ivott. – Te nem vagy normális. – rántottam ki a kezem a szorításából, miközben próbáltam a lehető legkevesebbet mutatni a fotósok felé. 

  - Te meg be vagy gyógyszerezve. – mutatott rá a lényegre. – Azt hiszem, kvittek vagyunk. – kacsintott, majd maga előtt tolva elindult a bejárat felé.

  A fotósok előtt elhaladva, kezeimmel próbáltam eltakarni az arcomat, miközben a minél előbbi épületbe jutás lebegett a szemeim előtt, hiszen a minket övező pillantások miatt kezdtem egyre frusztráltabb lenni.

  Úgy éreztem, hogy a fotósok, újságírók rájöttek a visszaesésemre, holott tudtam, semmi sem látszott rajtam. Hiszen nem kerültem olyan mélyre, mint az elvonó előtt, vagy éppen a bulin, de az érzés hasonló volt. Rettentően féltem a lebukástól, és a következményektől.

  Az épület védelmét élvezve löktem le magamról Zayn kezét, aki vigyorogva követett menedzserem irodájába, ami a negyedik emeleten volt, így még a közös liftezést is át kellett vészelnem. És bár a felvonó elég nagy mérettel rendelkezett, a testőröknek nevezett hústornyok miatt nem tudtam úgy elhúzódni tőle, mint amennyire szerettem volna.  Ez pedig láthatóan szórakoztatta őt. Élvezte, hogy nem tudtam ellökni magamtól.

  - Na, végre! – mondta René megkönnyebbülten miután kinyílt a liftajtó. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte a karórájára bökve, miszerint óriási késésben voltunk. 

  - Aludt mikor megérkeztünk hozzá, nehezen ébredt fel. – felelte Alex, aki még nem tudta, hogy menedzserem nem azért kérdez, hogy választ is kapjon rá.

  - Hagyd, nem érdekli. – intettem le, mielőtt elmesélte volna az egész utat, miközben próbáltam lépést tartani a menedzseremmel, aki egészen harapós kedvében volt. – Nyugodj meg, itt vagyok! – tettem a kezem a vállára, mire megtorpant és egy halvány mosolyt villantott.

  - Éppen ez a baj, már rég abban a szobában kellene készülődnöd. – bökött az irodája melletti ajtóra. – Sipirc! 

Örömmel tettem eleget René kérésének, így miután becsukódott mögöttem a világosbarna faajtó, sikerült egy kis időre megszabadulnom a legújabb barátomtól. Volt időm fellélegezni és energiát gyűjteni, mielőtt belevágtunk volna az előttünk álló, iszonyúan hosszú estébe.

  - Van valami elképzelésed? – kérdezte stylistom, miközben a fodrászszékben ültem és élveztem a hajmosással járó kényeztetést. 

  - Ne legyen túl sok. – motyogtam, és őszintén bíztam benne, hogy ennyi év közös munka után megértette, mit is takar az a néhány szó.

  Órákon keresztül ültem a kényelmes székben, miközben lehunyt szemekkel pihentem, és próbáltam nem tüsszögő rohamot kapni a körülöttem lengő illatfelhőtől. Úgy éreztem magam, mint egy teszt-csík, amit a drogériákban szoktak adni a parfümök kipróbálásához. 

  - Nagyon haragszol a szerződés miatt? – jött be René is a helyiségbe, így volt alkalmunk megvitatni a dolgokat még indulás előtt.

  - Áh, dehogyis. – böktem oda cinikusan. – Szerinted? – vontam fel a szemöldökömet, ezzel akadályozva a sminkes munkáját, amiért egy megrovó pillantást kaptam. – Bocs. – intéztem el gyorsan a lánnyal a dolgot, majd vártam, hogy menedzserem kicsikarjon magából bármiféle megnyilvánulást.

  - Próbáltam kiharcolni, hogy ne kelljen megtenned, de hajthatatlanok voltak. – mondta néhány perccel később. – Mindketten a szerződésbontás szélén álltok, a rajongóitok hite kezd elveszni. Egyre több a negatív vélemény. – dörzsölte meg a halántékát. – Mentik a menthetőt. 

  - Azzal, hogy még jobban tönkretesznek minket!? – hangsúlyoztam ki minden szót, így mondatom kissé drasztikusra sikeredett. – Már barátok sem vagyunk, évek óta nem is beszéltünk egymással. Így ne várják el, hogy a média előtt megjátsszam magam. – léptem oda a stylisthoz, aki egy mélyvörös, csillogós, teljes mértékben őrültségemhez passzoló ruhát nyomott a kezeimbe.

  - Kénytelen leszel. – tárta szét René a karjait, kifejezve, már nem tud semmit sem csinálni. – Hátha megbékéltek egymással ez alatt a néhány óra alatt.

  - Persze, semmi másra sem vágyom ennél jobban. – bújtam bele a ruhába, aminek alja a földet súrolta. – Azt se tudom, hogy miről beszéljek vele? – pillantottam tanácstalanul a nőre.

  - Csak van közös témátok, majdnem két évig együtt voltatok. – indult el az ajtó fele.

  Szemeimet megforgat követtem menedzseremet, miközben visszabújtam a maszk mögé, hiszen nem kockáztathattam meg a lebukásomat Zayn előtt. Már így is túl magabiztos volt, túl sok mindent tudott rólam. Nem engedhettem, hogy megismerje az új énemet is.

  - Éjfélre hazahozom. – jegyezte meg szórakozottan, miután René felhívta a figyelmünket az óvatosságra és a kimértségre, hiszen a díjátadón hiába lesz ott, nem tud helyettünk nyilatkozni.

  - Nem vagy vicces, Malik. – löktem meg a vállammal, miközben a lift felé haladtam. 

  - Régen odavoltál a humoromért, Oakley. – jött utánam, és hála gyorsaságának, az ajtó becsukódása előtt még be tudott lépni a felvonóba. – Vagy rosszul emlékszem?

  - Nagyon remélem. – sóhajtottam fájdalmasan, mire megjelent a szája sarkában a régen oly’ szeretett mosolya.   

  Az épület előtt egy limuzin várt bennünket, aminek a sofőrje a hátsó ajtó mellett állt, és amint megpillantott bennünket, ki is nyitotta azt, míg mi a testőrök által kialakított sávban haladtunk az újságírók és rajongók előtt.

  A vakutól kezdett megfájdulni a fejem, a sikítástól és a felénk kiabált kérdésektől pedig úgy éreztem, hogy a dobhártyám kiszakad. Legszívesebben elmenekültem volna, hiszen tudtam, hogy az arénához érve ez az állapot csak rosszabbodni fog. Emiatt pedig szervezetem elkezdett sóvárogni a nyugtatók után, ami kezeim remegéseként mutatkozott meg. Ezt pedig képtelen voltam elrejteni a menedzserem elől.

  - Kezdenek visszajönni a tüneteid. – jegyezte meg halkan, miután sikerült beülnünk a méretes járműbe. - Végig tudod csinálni az estét? – kérdezte aggódva.

   Zayn velem szemben ült, kíváncsi tekintete vonzotta barna íriszeimet, így mielőtt válaszoltam volna menedzseremnek a fiúval néztem farkasszemet. És szégyen, nem szégyen, elvesztem csillogó, mélybarna szemeiben, ami felidézte bennem a megismerkedésünket, az együtt töltött boldog napokat. És talán akkor éreztem a legintenzívebben, hogy hibát követtem el évekkel azelőtt, mikor kisétáltam az ajtón, mikor kisétáltam az életünkből.  És talán akkor vágytam igazán arra, hogy a karjaiban lehessek ismét, akár csak néhány percre is.

  Fejemet megrázva próbáltam elhessegetni a gondolataimat, miközben még mindig egymást nézve ültünk, majd alig néhány perccel később alig észrevehetően bólintott egyet. Támogatott. 

  - Igen, végig tudom csinálni. – motyogtam halkan, de a közelségnek köszönhetően René hallotta a válaszomat. 

  És akkor, miután kinyögtem azt a néhány szót, bújt vissza az álarca mögé, de ennek ellenére nekem mégis mindennél többet jelentett, hogy kifejezte a támogatását. 

  Még nem veszett el minden.

Sziasztok Kedveseim! :) <3
Először is szeretnék elnézést kérni a késői posztolásért, remélem nem haragszotok érte! :) <3 
Másodszor pedig szeretném megköszönni az eddigi visszajelzéseket, az előző részhez érkezett hozzászólásokat és pipákat! <3 Rettentően hálás vagyok, és számomra hihetetlen, hogy már 25 olvasóval büszkélkedik a blog! <3 Köszönöm szépen nektek Drágáim! <3 
Illetve szeretnélek benneteket megkérni arra, hogy hagyjatok ismét magatok után valami nyomot, előre is köszönöm Drágák! :) <3 
Kellemes hetet, kitartást kívánok nektek a következő héthez! :) <3 Szép napokat! :) <3 
xx Lorette T.  

Harmadik

*Summer* 

  Napok teltek el a buli óta, bár még így sem sikerült teljesen kihevernem a másnaposság okozta fejfájást, ami miatt a lehető legkevesebbet mutatkoztam nyilvánosan, hiszen nem szerettem volna bajba kerülni a főnökeimnél. Főleg úgy, hogy tudtam, a szerződésbontás szélén álltam a néhány extrémebb húzásom miatt, amiket még a karrierem kezdetén követtem el, még az elvonó és René előtt, a szakítás után. 

  A hivatalos szakítás olyannyira a padlóra küldött, hogy nem ismertem akkor se Istent, se embert, csak a saját érdekeim számítottak. És talán a legtöbb ember nem az érzelemmentességet, a majdhogynem tudatlan állapotot választotta volna, de akkor az tűnt a legjobb megoldásnak. Szerettem azt az állapotot, mikor nem éreztem a fájdalmat, mikor nem éreztem az űrt, amit Zayn hagyott maga után. Semmi másra nem vágytam, csak nyugalomra.

  És ez, a nyugalom iránti vágyakozásom Zayn felbukkanása óta csak fokozódott, így minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne pattintsam fel a remegő kezeimben szorongatott üvegcse kupakját, és ne vegyek be egy néhány nyugtatót.

  Ennek érdekében pedig próbáltam elterelni a gondolataimat, ami nem volt könnyű feladat, hiszen a vállamon ülő kisördög folyton biztatott, hogy néhány pirulával senkinek sem okozok bajt. Viszont a még épeszű angyal ösztönzött arra, hogy elmenjek sétálni, hátha a friss levegő kitisztítja az elmémet. Ez a kettősség pedig ismét a gödör felé kezdett lökni, nem beszélve arról a fájdalomról, amit magamnak okoztam a közös fényképeink nézegetésével.

  Mazochista vagyok? Áh, dehogyis!

  És bár elmém ép része azt sugallta, hogy temessem vissza a gardróbom mélyére a képeket, nem tudtam megtenni. Az első fényképünk előkerülése után pedig a markomba potyogtattam néhány nyugtatót, amiket pillanatokon belül le is nyeltem, félve attól, hogy meggondolom magam. Ezzel egy időben pedig könnyeim patakként kezdtek végigfolyni az arcomon, hiszen ezzel a pár szem pirulával sikerült háromévnyi kemény munkát magam mögött hagynom.

  Bár bűntudatot még nem éreztem.  

  Lassan dőltem hátra a puha szőnyegen, majd a plafont kezdtem bámulni, ami valahogy megnyugtatott, a ventilátor körkörös mozgása pedig kezdett elálmosítani, így lassan lehunytam a szemeimet és vártam a régen érzett nyugalmat.

…

       - Summer, térj magadhoz! – ütögette meg valaki az arcomat, mire nyöszörögve nyitottam ki a szemeimet és néztem farkasszemet Zayn-el, aki miután látta, hogy élek, visszabújt maszkja mögé.

       - Mit keresel itt? – vontam rögtön kérdőre, bár hangom nem csengett túlságosan magabiztosan, sőt el is csuklott.

       - Jól vagy? – tért ki a válaszadás elől, mire dühösen megráztam a fejemet.

       - Hogy kerültél a lakásomba? – emeltem fel a hangomat, mire egy halvány vigyor futott végig az arcán.

       - Ugyanott tartod a pótkulcsot, ahol régen. – lóbálta meg előttem az apró fémet. – Nem volt nehéz bejutni. – vonta meg lezserül a vállait, majd nekidőlt a szekrénynek.

       - És minek köszönhetem látogatásodat? – kaptam ki hosszú ujjai közül a pótkulcsot, ami meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult ingatag állapotom miatt.

       - Jelenésünk van egy díjátadón, te leszel a kísérőm! – vigyorodott el, mire éreztem, ahogy ajkaim elnyíltak a döbbenettől.

  A döbbenetemet felváltotta a hisztérikus nevetés, bár komoly arcát látva rá kellett jönnöm, hogy nem viccelt. Vagy ha igen, akkor nagyon jól csinálta, elegáns öltözéke azonban őt igazolta.

       - Ez nem lehet komoly! – ráztam meg hevesen a fejemet. – Nem fogok veled sehova se menni. – jelentettem ki határozottan.

       - Azért ennyire ne szeress! – tette a szívére kezét. – Gondolhatod, hogy nekem mennyi kedvem van a színjátékhoz, de menedzsmenti utasítás. – nyúlt zakójának a zsebébe, majd a kezembe nyomta a szerződésének a másolatát. – Elméletileg neked is van egy ilyened.

  Hát persze, a szerződés!

       - Bassza meg! – káromkodtam, majd miután visszanyertem az egyensúlyomat a szobámba rohantam és szinte feltéptem a szerződést tartalmazó borítékot. Szemeim rekordsebességgel futottak át a sorokon, míg meg nem találtam a számunkra érdekes pontot, amely kimondta a nyilvánosság előtti, baráti kapcsolatunkat. – Ezt nem hiszem el. – ingattam a fejemet, akár egy idegbeteg, majd erős késztetést éreztem arra, hogy ismét a nyugtatókhoz nyúljak. – Beszélnem kell René-vel. – tárcsáztam szinte rögtön.

  Menedzserem a második kicsengés után már fel is vette, mire köszönés nélkül kezdtem hozzá a beszédhez, amit inkább kiabálásnak lehetne nevezni.

  Nem szégyelltem visszafogni a hangerőmet és a szitokszavak használatát sem, ami normál körülmények között biztos nem fordult volna elő, hiszen anyukámként szerettem a harmincas éveiben járó nőt, de valahogy ettől eltekintettem.

        - De René, nincs rajta az aláírásom a papíron! – szakítottam félbe, miután egy hangos sóhaj hagyta el ajkaimat. – Így nem vagyok köteles megtenni!

        - Ez csak egy kiegészítés, ami nálad van. – magyarázta a helyzethez képest nyugodt hangon. – Viszont kénytelen vagy eleget tenni a menedzsment kérésének, hiszen a fő szerződésed kimondja, hogy a kapcsolataid úgy alakíthatóak a nyilvánosság előtt, ahogy azt jónak látják. – mutatott rá egy lényeges pontra, így kénytelen voltam belátni, hogy veszítettem.  

  A beszélgetésnek végül menedzserem vetett véget, miután kijelentette, hogy a díjátadó előtt találkozunk az irodájában, ahol a csapat már várt ránk.

  Csalódottan mentem vissza a gardróbba, ahol Zayn még mindig a földön ült, azonban kezei közt az egyik fényképalbum pihent, arcán megannyi érzelem tükröződött. És talán akkor éreztem azt, hogy nem veszett el teljesen, hogy maradt még a régi, boldog srácból, akit feltétel nélkül szerettem.

  Bár miután rám emelte mélybarna szemeit, mintha ismét egy fal állt volna kettőnk között, ami meggátolta, hogy lássam az érzéseit, a régi énjét.

        -  Indulhatunk? – kérdezte semlegesen hangon, mire azt kívántam, bárcsak inkább azt mutatná, hogy gyűlöl.

  Az egész alakos tükör előtt állva gyorsan végignéztem magamon, ürügyet keresve a minél későbbi indulásra, majd miután utcára valónak nyilvánítottam az öltözékemet, elindultam a bejárati ajtó felé. 

  Hosszú este elébe nézünk! 

Sziasztok Kedves Olvasók! :) 

Először is szeretném megköszönni az előző részhez érkezett visszajelzéseket, köszönöm mindazoknak, akik szántak néhány percet a visszajelzésre! :) Rettentően örültem nekik, és bízom benne, hogy a mostani rész is elnyerte a tetszéseteket! :) 

Illetve szeretnék kitartást kívánni az előttünk álló héthez!  :)

Valamint örülnék néhány visszajelzésnek, hiszen így tudom, hogy kell-e valamin javítanom, és természetesen kíváncsi vagyok a véleményetekre! :) Valamint ne feledjetek el cserét kérni, és pipálni! :) 

Legyen kellemes hetetek Kedveseim! :)

Hétvégén találkozunk! :) 

xx Lorette T. 

Második

*Summer*

  Szerettem volna sikítani és sírni, de a rám szegeződött tekinteteket kereszttüzében esélytelen volt bármiféle reakciót is mutatnom a külvilág felé, amit a jelenléte okozott, így inkább a másik opciót választottam. Vagyis az évek alatt szinte tökéletesre fejlesztett maszk mögé bújtam, bár ez is csak részben volt jó megoldás, hiszen előle még így sem tudtam elrejteni a döbbenetemet és a félelmemet. Ez a tény pedig valamilyen beteges oknál fogva szórakoztatta, engem pedig kiborított.  És ő ezzel teljesen tisztában volt.

  A hideg futkosott a hátamon átható barna íriszeitől, miközben lassan megemelte a kezében tartott poharat, üdvözlésként, majd nagyot kortyolt a barnás színű folyadékból. Whisky, a kedvence.  

  Segélykérően néztem Avery-re, aki tudta, hogy milyen hatással volt rám Zayn jelenléte, de egy bocsánatkérő pillantásnál többre tőle sem számíthattam. Hiszen nem küldhette el Louis legjobb barátját, még úgy sem, hogy nem voltak kimondottan jóban, sőt a kelleténél többet sosem beszéltek egymással.

  Így viszont kénytelen voltam jópofával állni az egészhez, bár túlságosan nem könnyítette meg a helyzetemet, hiszen folyamatosan éreztem, ahogy figyelte a mozdulataimat. 

  Tekintete égette a hátamat, túlzott kíváncsiságom pedig hajtott, így alig öt percen belül sikerült ismét belenéznem a szemeibe, ezáltal pedig el is vesztem a tekintetében. 

  Gyenge voltam, ő pedig túlságosan is erős. 

 - Boldog születésnapot, Summer! - suttogta a fülembe, miután lassan elém lépett, majd egy puszit nyomott az arcomra, tudva azt, hogy sikerült kikészítenie. Még ha kívülről nem is látszott. 

 - Mit keresel itt, Zayn? - tettem a mellkasára a tenyereimet, majd próbáltam eltolni magamtól, de ujjait felsőkarom köré fonta, így esélytelen volt az eltávolodás. 

 - Komolyan kérdőre vonsz? - nevette el magát, bár a zene miatt alig lehetett hallani. Szerencsére. - Nem látogathatlak meg? - lépett közelebb, így hátrálnom kellett, végül pedig a fal állított meg minket. 

  Magas alakja fölém tornyosult, finom parfümjének illata dohány és alkohol aromával keveredett, szemei pedig elhomályosodtak az elfogyasztott alkoholtól és még ki tudja mitől. Megijesztett. 

  Ahogy ujjai körbefonták a karomat, olyan volt, mintha fel akarna nyomni a falra, a gyér fény miatt pedig egészen ijesztőnek tűnt az arca. Talán akkor féltem tőle először.

 - Csak egy ártatlan kérdés volt. - mondtam, talán a kelleténél kicsit hangosabban, mire néhány körülöttünk álló ismerős felénk pillantott. - Nem hittem volna, hogy valaha, önszántadból meglátogatsz. 

 - Nem értem, hogy miért nézel hülyének, Sum? - hajolt közelebb, ajkai már-már súrolták az enyémeket. - Mindketten tudjuk, hogy többször is kerestelek. Szóval? - vonta fel a szemöldökét. 

 - Kizártál az életedből, és most azt várod, hogy táncoljak az örömtől, amiért felbukkantál? - kérdeztem tartva a szemkontaktust, így láttam, amikor valami furcsa fény megcsillant a szemeiben. 

 - Mintha te nem tehetnél erről az egészről... - túrt bele idegesen a hajába, így meg tudtam masszírozni zsibbadó végtagjaimat.  

 - Elvártad, hogy alig 18 évesen a feleséged legyek, és még csodálkozol, amiért megijedtem és elmenekültem? - hangom remegett, ujjaimat pedig ropogtatni kezdtem, hogy a bennem tomboló feszültséget enyhítsem. - De te vetettél véget a kapcsolatunknak, te löktél el magadtól, Zayn. 

Szavaim elgondoltathatták, hiszen hosszú perceken keresztül némán állt előttem. Majd karjait leejtette maga mellé, így volt esélyem elmenni mellette. És bár lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, de mégis ott hagytam, hiszen nem álltunk már olyan közel egymáshoz, hogy egy veszekedés után összebújva bocsánatot kérjek tőle. És, hogy őszinte legyek, nem éreztem azt, hogy nekem kellene elnézést kérnem. Mekkora egy szemét vagyok?! 

A konyhában talált rám Avery, miközben egy pohár bort kortyolgattam, ami alig tíz perc alatt már a sokadik pohár volt, így kezdett megártani az alkohol, bár túlságosan nem izgatott a dolog. Avery pedig volt annyira kedves, hogy nem vette ki a kezemből a poharat, hiszen tapasztalatból tudta, ilyenkor egy kicsit megkönnyebbül az ember lelke. Vagy éppen nem érez semmit, bár ez már lényegtelen.  

 - Beszéltél vele? - ült le mellém a padlóra, majd hozzám hasonlóan a hátát a szekrénynek támasztotta. 

 - Av, engem állított be hibásnak, ő pedig játssza a mártírt. - kortyoltam a vörös folyadékból. - És hiába tudom, hogy mi történt, megsajnáltam. - nevettem el magam, cselekedetem kissé hisztérikusra sikeredett. 

 - Szereted még, igaz? - kérdezte, mire megdermedtem, és pislogás nélkül meredtem a szőke lányra. - Szóval igen. 

 - Én nem... - akadt el a szavam. - Szóval én nem szeretem, nem szabad szeretnem! 

Kedves Olvasók! 
Elnézést kérek a csúszásért, illetve a késői posztolásért, de a hétvégém eléggé rohanósra sikeredett. Remélem nem haragszotok a késésért, illetve remélem elnyerte a rész a tetszéseteket. Ha ez így van, kérlek hagyjatok magatok után jelet, rettentően hálás lennék érte. :) <3 Illetve köszönöm szépen Eva-nak a díjat, amint időm engedi ki is fogom tenni! És szeretném köszönteni az új olvasókat is, el sem hiszem, hogy már 25-en vagytok. Huh, köszönöm szépen! :) <3 
Legyen kellemes hetetek, kitartást az iskolához! :) <3 
Hamarosan találkozunk! :) 
xx Lorette T.  

Első

*Summer*

  Fáradtam dőltem hanyatt a színpadon a próba után, majd oldalra fordítottam a fejemet, miután egy adag szőke hajzuhatag az arcomon landolt. Prüszkölve söpörtem le Avery haját magamról, majd dühösen néztem barátnőmre, aki felettébb nevetségesnek találta a hajától való szenvedésemet, így egyik kezével visszalökte előbbi helyére, így kénytelen voltam arrébb húzódni egy kicsit, egészen addig, amíg ki nem kerültem őrült énekes társam hatósugarából, aki még hosszú perceken keresztül nevetett a szenvedésemen. Boldog hangja visszhangzott a még üres arénában hála a bekapcsolt mikrofonjának.

  Avery-t már évek óta ismertem, de ez a felszínes, szakmánkkal járó ismeretség csak az utóbbi hónapokban kezdett mélyülni, miután a menedzsereink a tudtunk nélkül összehoztak egy duettet. Emiatt pedig rettentően sok időt töltöttünk együtt, jobban megismertük egymást és alig három hónap alatt majdhogynem legjobb barátokká váltunk. És talán a köztünk kialakult kapocs létrejöttében sokat segített az, hogy belső tulajdonságainkat nézve, ikrek is lehettünk volna. Szavak nélkül is megértett, ami rajta kívül csak egyetlen embernek sikerült.

  - Szép volt, lányok! – zökkentett ki a gondolataim közül menedzserem, René hangja. – Mára befejeztük. – állt meg a színpad előtt, majd csípőre tette a kezeit és mosolyogva figyelte, ahogy Avery felrángat a földről.

  - Hagyjál már békén! – löktem arrébb nevetve a kezeit, hiszen szinte már feltörölte velem a színpadot. – Fel tudok állni magamtól is. – morogtam, mire a lány elkapta a kezét és felvont szemöldökkel várta, hogy bebizonyítsam.

  Minden erőmet összeszedve, sikerült felkaparnom magam a kissé poros színpadról, majd miután megigazítottam a ruhámat, afféle „én megmondtam” pillantásokkal illettem barátnőmet, aki a karomba csimpaszkodva húzni kezdett az öltöző felé.

  Avery mióta rendezte a dolgait a barátjával, maga volt a boldogság, szomorúnak nem is láttam hosszú idő óta, így pörgésén és túlzott siettetésén már meg sem lepődtem, bár egy kicsit túlzásnak éreztem a fél percenkénti noszogatást.

  - Av, át sem öltöztél, de szekálsz. – csóváltam meg a fejem, miután megpillantottam a még mindig táncruhában levő lányt.  

  - Kikérem magamnak, én, nem szekállak, hanem bátorítalak. – öltötte ki a nyelvét, akár egy óvodás. De szeretem, mikor így viselkedik.  

  - Persze, a „kapkodd magad, mert megütlek” igazán bátorító. – bújtattam bele a lábaimat a cipőmbe, majd felálltam a túlságosan kényelmes és hívogató kanapéról. – Viszont nem értem, hova sietsz ennyire. 

  - Louis tegnap éjjel ért haza L.A.-ből, így nem tudtunk találkozni, szóval hozzá. – hadarta gyorsan, miközben a ruháit beledobálta a táskájába, majd sürgetően toporogni kezdett az ajtóban. 

  - Figyelj, én elhiszem, hogy nagy a szerelem, de Louis-ról beszélünk, szerinted a nap folyamán kimászott az ágyból? – csuktam be magam mögött az ajtót, majd mire megfordultam Avery méterekkel előttem járt. 

  A lányt nem igazán hatotta meg a kérdésem, sőt szerintem meg sem hallotta a köztünk lévő távolság miatt, hiszen röpke fél perc alatt kiért a hatalmas épületből.

  Halvány mosollyal az arcomon indultam el én is a kijárat felé, ahol René várt rám egy barna borítékot lóbálva.  

  - A következő megbeszélésre ezt olvasd el. – nyomta a kezembe, majd elkezdtem kibontani, de megállított. – Csak ne ma! – kérte, mire bólintottam és egy puszit nyomtam második anyukám arcára.

  - Rendben. – indultam el az autóm felé, aminél Avery sürgetően mutogatott a kezeivel, jelezvén, hogy sietni szeretne. – Majd találkozunk! – intettem René-nek. 

  - Vigyázzatok magatokra! – figyelmeztetett, majd becsukta a hatalmas ajtót

. A kíváncsiság nem igazán hagyott nyugodni, így megszegve az ígéretemet, elkezdtem kibontani a borítékot, amiben több lap pihent.  Kihúztam a legfelsőt, amin méretes, fekete betűkkel a Szerződés felirat szerepelt, így hangos sóhaj hagyta el ajkaimat.

  René nem hiába hagyott haladékot a következő megbeszélésig, hiszen tudta, hogy bár kíváncsi természetem hajtott, a szerződéseket szerettem az utolsó utáni pillanatig halogatni.  

  - Az mi? – bökött Av a kezemben tartott papírkötegre. 

  - Csak a szokásos. – legyintettem, majd a hátsó ülésre bedobáltam a holmimat. – René most nyomta a kezembe. 

   - Én egy hete kaptam meg az enyémet, de nem vitt rá a lélek, hogy elolvassam. – mondtam már, hogy ikrek is lehetnénk?

  Avery külvárosi otthonáig hosszú volt az út, így volt alkalmunk nyugodtan beszélgetni, ami az életritmusunkból kifolyólag ritkán adatott meg. Emiatt pedig jól is jött a péntek esti dugó a városban, bár miután utastársam kapott egy üzenetet, nem igazán tudott nyugton maradni. Folyton vigyorgott és énekelt, ami az este tíz órához közeledve kezdett fárasztó lenni.   

   - Ugye bejössz egy kicsit? – kérdezte csillogó szemekkel, mire halvány mosoly ült az arcomra.  

  - Azt hittem Louis-al akarsz lenni. – céloztam a romantikus estéjükre.  

   - Azt írta csak később jön, és amúgy is régen találkoztatok már. – mondta, miközben kipakolta a holmiját hátulról. 

A bejárati ajtóhoz vezető kis ösvényen ütemesen kopogtak a cipőink, így nem tűnt már annyira csendesnek a környék. Hiányoltam a szokásos nyüzsgést, ami még éjszaka is állandó eleme a kertvárosnak.  Túl nagy volt a csend.  

   - Meglepetés! – kiáltották, a belépésünkkel egy időben, mire csodálkozva fordultam a vigyorgó és reakciómat váró barátnőm felé.

  - Boldog szülinapot! – ölelt szorosan magához, majd miután elengedett a barátjához sietett. 

  Louis vigyorogva kacsintott, így nyilvánvalóvá vált, hogy a munka oroszlánrészét ő végezte, amiért rettentően hálás voltam a srácnak.

  Avery arcán pedig átfutott a sajnálat, amit először nem értettem, de alig néhány másodperc múlva rájöttem miért nézett rám úgy barátnőm.  

  Ott állt, néhány lépésre tőlem, miközben mélybarna szemeivel mozdulataimat figyelte. Ajkaira pedig győztes mosoly ült, miután megdermedve néztem vele farkasszemet.  

  Kell ennél jobb születésnap?

Sziasztok Kedves Olvasók! :)
Elnézéseteket kérem a késői posztolásért, de őszintén bízom benne, hogy nem haragszotok érte! Illetve szeretném megköszönni a visszajelzéseket, amik minden formában boldoggá tettek! Illetve köszönöm szépen a csere kéréseket is, ki is tettem őket! :) 
Remélem elnyerte a rész a tetszéseteket, amennyiben így van kérlek hagyjatok magatok után valami jelet, rettentően boldoggá tennétek vele. Illetve cserét is kérhettek nyugodtan! :) <3 
A következő rész - ha minden jól megy - szombaton érkezik! :) <3 
Kellemes hetet és kitartást! :) <3 
xx Lorette T.  

Prológus

*Summer*

 Gyomrom görcsbe rándult, a meglepődöttség és a félelem érzésének különleges keveréke járta át a testemet, miközben éreztem, ahogy őrületes sebességgel dobogott a szívem, nekiütődve a szegycsontomnak. Tenyereim izzadtak, minek következtében el kellett engednem a bőröndöm fogantyúját, majd végigsimítottam a farmerom anyagán, próbálkozva a nedves érzés megszüntetésével. Ami nem hogy sikerült volna, de még a fülem is zúgni kezdett, így inkább nekidőltem a nappaliban elhelyezett komódnak, megmentve magamat a padlón kikötéstől. 

  Pedig még csak rá sem pillantottam a kezeiben tartott, apró dobozra!  

 Mélyeket lélegezve próbáltam az előttem fél térdre ereszkedett fiúval tartani a szemkontaktust, de csillogó, mélybarna szemei láttán el kellett kapnom a tekintetemet, hiszen ő feleletet várt a kérdésére, én pedig nem tudtam kinyögni azt a néhány betűs szót, így szemei aggodalmat kezdtek tükrözni. Azt pedig nem tudtam végignézni, ahogy feleletemre várakozva összetörik. Túlságosan is gyáva voltam ahhoz.

 - Summer… - hangja remegett, nevem halk kiejtése után pedig el is csuklott, szemeiben könny csillogott. – Nem akarod, igaz? – kérdezte olyan hanglejtéssel, hogy idegennek éreztem magamat a kapcsolatunkban, amiben több mint egy éve éltünk.

 Lassan megráztam a fejemet, kifejezve, hogy nem álltam készen a nagy lépésre, mire egyre hevesebben süllyedő és emelkedő mellkassal ült rá a sarkaira, miközben csalódott és kissé ideges mozdulattal törölte le az arcán végigfolyt könnycseppeket.

 - Nem… megy. – nyögtem ki nagy nehezen, miközben küszködve próbáltam elfojtani az egyre erősödő lelkiismeret-furdalást.  – Szeretlek, de nem tudom megtenni. Még nem.

 Mélybarna, könnytől csillogó szemeit lassan rám emelte, majd lassan megrázta a fejét, de nem mondott semmit. De nem is kellett. Láttam rajta, hogy nem hitt nekem.  

 - Persze. – motyogta, miközben arca érzelemmentes maszkot öltött magára, amin az együtt töltött hónapok után is csak nehezen láttam át, így nyilvánvalóvá vált, hogy kizárt az életéből.

Kizárt az életéből, eltolt magától, semmissé vált az együtt töltött idő, így nem tudtam mást tenni, mint még egyszer, utoljára belenéztem a szemeibe, majd lehajoltam egy utolsó csókot leheltem az ajkaira, de viszonzást már nem kaptam. 

Már nem ugyanaz a fiú volt, akibe 2010-ben beleszerettem. Már nem az a fiú volt, aki néhány perccel azelőtt.

 - Viszlát Zayn! – mondtam halkan, majd a bőröndömet magam után húzva kisétáltam a közös életünkből, bele sem gondolva, hogy még nem ért véget a történetünk.   

Kedves Olvasók! 
Őszintén bízom benne, hogy elnyerte tetszéseteket a prológus! Amennyiben így van, hagyjatok magatok után valamilyen jelet. :) Rettentően hálás lennék érte! :) 
Illetve cserét is kérhettek nyugodtan! :)
Kellemes hétvégét és őszi szünetet! :) <3

xx Lorette T.   

Kedves Olvasók!

Egy kis bejelenteni valóval jöttem el hozzátok hosszú hetekkel az utolsó rész érkezése után, amit természetesen rettentően röstellek, és bízom benne, hogy a kis szösszenet után is az olvasóimnak tudhatlak benneteket! :)
Szóval az utóbbi hetekben rettentően sokat gondolkoztam a történet folytatását illetően, és végül - mint az eddigi részek eltűnéséből is láthatjátok - arra a döntésre jutottam, hogy újrakezdem a történet megírását! Megpróbálok hosszabb részekkel érkezni, illetve igyekszem több eseményt és izgalmat is belecsempészni majd a sorok közé! Ezen felül pedig javítottam a szereplők jellemén, amik ezután jobban tükrözni fogják a valóságot, bár szeretném előre leszögezni, hogy ez nem jelenti azt, hogy nem fogok saját elemekhez folyamodni!
Őszintén remélem, hogy ti is visszatértek, és, hogy sikerül egy kis örömöt csempésznem majd az iskolai gondokkal átszőtt hetekbe! :) Illetve bízom benne, hogy több visszajelzést fogok kapni, hiszen így látom azt, hogy tetszik-e vagy sem a történet, hogy kell-e valamin javítanom vagy sem!

Prológus érkezése:

2015. október 24 (szombat)

 

Az elfeledett bloggerekért - Mozgalom

Sziasztok! :)
Már nagyon, de nagyon régóta ígérgetem, hogy kiteszem a díjakat, amiket az utóbbi hetekben kapott a blog, és végre sikerült eljutnom idáig. :)
Köszönöm szépen, amiért én is részese lehetek ennek a csodálatos mozgalomnak, amiről bővebben ide kattintva olvashattok! :)

Szabályok: 

 - Megköszönöd annak, akitől ezt a "díjat" kaptad, hiszen ennyi mindenkinek jár, és az alapműveltség része.

 - Beleolvasol annak a blogjába, akitől kaptad. 

 - Ha tetszik, hagyj nyomot magad után, hiszen ennyit megérdemel, főleg ha a tetszésedet is elnyerte! Ha nem, akkor ezt kihagyhatod. 

 - Írj 3 dolgot, ami tetszett a történetben, vagy az íróban. 

 - Írj 2 dolgot, amin viszont még javíthatna! Ennél a lépésnél figyelj, hogy ne legyél bántó, és a tanácsaid építő jellegűek legyenek! 

 - Írj egy kis ajánlót, hogy mit gondolsz összességében a blogról, kinek ajánlod, stb.

 - Küld tovább embereknek, de figyelj, hogy legyenek köztük olyanok, akik szerinted jól írnak, de nem kapnak elég figyelmet! Küldheted híresebb blogoknak is, így többen megtudják, hogy van ez a mozgalom, és persze az ő történeteiket sem ismeri mindenki, egy kis plusz, mindenkinek jár! Csak kérlek figyeljetek arra, hogy annak már ne küldjétek, aki 40-szer megkapta! 

 - Rakjátok majd ki a blogotok modulsávjába ezt a képet, de úgy, hogy erre a bejegyzésre mutasson! 

Köszönöm szépen drága Sophie V.-nek a díjat, az ő blogja pedig a Poison: 

 Ami tetszik Sophie blogjában: 

Igazság szerint élek-halok Sophie történeteiért, így a Poison-ért is, így nem volt nehéz olyat találnom, ami tetszik a történetben és az írónő stílusában. 

Imádom, ahogy fogalmazol, drága, és azt is, hogy mindig találsz egy olyan témát, ami nem mindennapi, amit kevesen mernének boncolgatni, ráadásul ennyire profi szinten. Illetve rettentően szeretem, ahogy felépíted a történetet, a szereplőid jellemét! És külön köszönet, amiért Zayn a főszereplő a jelenlegi blogodban, hiszen a távozása óta egyre kevesebb ilyen történetet találok! :) <3 

 Ami nem tetszik Sophie blogjában: 

Hát ilyet nem is találok, hiszen tényleg imádom. Csupán csak fanatikus olvasódként a részek hosszába tudnék belekötni, de azt hiszem, ez egy olyan téma, ami nem ide tartozik. Szóval nincs olyan, ami kifogásolható lenne a történetben! :) <3

 Ajánlom: 

...mindenkinek, aki egy igényes, szépen megfogalmazott, izgalmas és természetesen nem mindennapi történetre vágyik, olyan témával, amit kevesen boncolgatnak. Illetve mindazoknak, akik szeretik rágni a körmeiket és kaparni a falat egy-egy rész érkezése között! 

 Küldöm: 

Queen B. - Distance

Eva Hunter - Kis Dolgok

Catalina Sánchez - Kívánságok éjszakája