In memory of Jay

*Summer*

Úgy futottam keresztül a parkolón, mint egy őrült, miután majdnem tíz perc keresgélés után sikerült egy parkolóhelyet találnom. Lihegtem, az oldalam pedig szúrt, és nem egy embernek kiabáltam vissza, hogy "Sajnálom!", miután meglöktem őket. Azonban, mikor megláttam a fotocellás ajtót, nem érdekelt senki sem, csak az lebegett a szemeim előtt, hogy minél hamarabb megtaláljam a kedvenc pótmamámat és a legjobb barátomat.
  - Hol találom Johannah Deakin-t? - kérdeztem a pultnál, ahol a nővér szinte hosszú óráknak tűnő idő alatt rám emelte a tekintetét, majd felvont szemöldökkel méregetni kezdett. - Nemrég hozták be - tettem még hozzá, miközben idegesen jártattam az ujjaimat a márványlapon, jelezve, hogy sietek, és sürgős az információ.
A nővér egy aprót bólintott, majd visszafordult a monitorhoz és lenyomott néhány billentyűt a klaviatúrán. Párszor hümmögött is, ezzel engem még jobban idegesítve, majd mikor megköszörültem a torkomat, úgy nézett rám, mintha szívességet kértem volna tőle. Arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, mintha még lassabban keresné meg Jay hollétét. Ekkor pedig úgy éreztem, hogy megőrülök, hiszen nem tudtam semmit a szeretett nőről, csak annyit, amennyit Louis mondott, mikor felhívott. Ő pedig nem mondott sokat, hanem inkább csak a halk zokogását lehetett hallani, ami miatt egyből a legrosszabb futott át az agyamon, és azóta sem tudtam kiverni onnan. Éppen ezért, egy kicsit erőteljesebben csaptam a pultra, mire a nővér ismét rám nézett, szemeiből megvetés áradt.
  - Hölgyem, nagyon szépen kérem, mondja meg, hol találom Johannah Deakin-t - kértem ismét, habár már sokkal dühösebben, mint az előbb.
  - Harmadik emelet, a bal oldali folyosó. Ott majd útbaigazítják - bökte oda félvállról, azonban mire befejezte volna a mondandóját, otthagytam.
A liftig vezető néhány métert futva tettem meg, miközben igyekeztem előhalászni a farmerem zsebéből a telefonomat, ami éppen csörögni kezdett. Mikor ez sikerült rápillantottam a kijelzőre, ahol a menedzserem neve villogott, azonban a piros ikont húztam el balra. Ami persze nem Renée ellen irányult, de jobban szerettem volna már felérni a megfelelő szintre, majd Jay mellett lenni.
Amikor azonban kinyílt a harmadik emelten az ajtó Lou-val találtam szembe magam, akinek arcán végigfutottak a könnycseppek, miközben ott virított a rá jellemző mosolya. Ekkor pedig akkora megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, amekkora még sosem. Ő persze odalépett hozzám, szorosan a karjai köré zárt, majd a fejemre helyezte az állát.
  - Sum, megszülettek - mondta boldogan, majd éreztem, ahogy egy puszit nyomott a hajamba. - Megszülettek az ikrek - ismételte el, aztán néhány lépésnyire eltávolodott tőlem.
   - Te szerencsétlen barom - csaptam azzal a lendülettel mellkason, mire az említett testrészhez kapott és kérdőn nézett rám. - El sem hiszed, hogy mennyire aggódtam, komolyan képtelen voltál közölni azt az aprócska információt, hogy baj nem történt? - ütöttem meg ismét, ámbár már mosollyal az arcomon, hiszen az ikrek, a testvéreinek a születése volt hónapok óta a legjobb hír, amit hallottam.
   - Nem hittem volna, hogy egyből a rosszra gondolsz - emelte fel védekezően a kezeit, aztán lassan elindult a folyosón, mire egy szemforgatás után követni kezdtem. - Annyira édesek, komolyan - lelkendezett ezer wattos mosollyal az arcán, mire nekem is kiült a boldogság jelképe az arcomra. - Ernest egészen csendes, Doris pedig a vizsgálat óta alszik. Anya is fáradt, szóval most ő is pihen. A lányok és Dan pedig még úton vannak - mesélte teljesen felvillanyozódva, miközben egy újabb folyosóra kanyarodtunk, majd pár lépés múlva megtorpant egy hatalmas üveg előtt, ahonnan rá lehetett látni az újszülött babákra. A kislányokat rózsaszín míg a kisfiúkat kék rugdalózóba öltöztették, fejükön aprócska sapka pihent, és néhány csöppséget kivéve mind csendben kémlelődtek vagy aludtak. - A második sorban, pont középen vannak - bökött az üvegre Louis, mire én is abba az irányba kezdtem figyelni.
 - Ahw - sikkantottam fel halkan, miután elolvastam az inkubátoron levő neveket. Ernest és Doris Deakin. A két kis csöppség egy inkubátorban feküdt, és egymás felé fordulva aludtak. Doris néha rúgott egyet-egyet, de ezen kívül meg sem moccant. Ernest pedig kis angyalként szuszogott, szája apró O betűt formázott. - Annyira édesek - fordultam Tommo felé, majd a vállára hajtottam a fejemet, ő pedig bal karjával magház húzott. - Avery tudja már?
 - Mhm - hümmögött és éreztem, ahogy bólintott egy aprót, így tudtam, hogy szólt már a barátnőjének. - Már gépre szállt, Amerikában stúdiózott - mondta, miközben rezgő telefonját kotorta elő a zsebéből. - Dan az, biztos ideértek - magyarázta kérdő tekintetem láttán. - Anya a kétszáztízes szobában fekszik, ha gondolod menj be hozzá. Örülni fog neked.
  - Persze, majd ott találkozunk - feleltem, aztán elindultam Jay szobája felé.
A legkedvencebb pótmamám szobája egészen közel volt a kicsikhez, így szinte egyből megtaláltam a helyiséget. Jay egyedül birtokolta a szobát, amit színes függönyökkel és illatos virágokkal díszítettek fel, amiből tudtam, hogy a fia elintézte, hogy privát szobát kapjon. Ágyneműje sem a szokásos fehér volt, hanem apró virágmintákkal hímzett narancssárga, amik között csak úgy ragyogott az újdonsült kismama. Arca kicsit nyúzottnak tűnt, amit egyáltalán nem csodáltam, hiszen két ilyen kis tüneményt hozott néhány órája a világra. Mikor beléptem, felkapta a fejét a puha párnáról, majd miután felismert, széles mosolyra húzódtak az ajkai és kitárta a karjait.
  - Summer, drágám - köszöntött boldogan, miközben amennyire tudtam, magamhoz öleltem. - Örülök, hogy eljöttél - simított végig a hajamon, aztán elengedett, így le tudtam mellé ülni az ágyra, majd egyik kezét megfogva az ölembe helyeztem a sajátjaimat.
  - Jól érzed magad? - kérdeztem aggódva, habár szemeinek csillogásán látszott, hogy majd' kicsattan a boldogságtól. - Nincs szükséged semmire sem?
  - Drágám, ne fáradj - intett le egyből, mire egy mosoly futott át az arcomon. - Nagyon hiányoztál - vallotta be, minek következtében könnybe lábadt a szemem. Való igaz, az utóbbi években nem kerestem annyiszor, mint megérdemelte volna, ami miatt borzalmasan gyötört a lelkifurdalás.
  - Te is nekem - feleltem őszintén. - Sajnálom az elmúlt időszakban történteket. Tudom, hogy megbántottalak a viselkedésemmel, és nagyon bánt az is, hogy nem lehettem ott az esküvőn, hiába ígértem meg.
  - Kicsim, Louis mindent elmesélt - vallotta be szemlesütve, mire halvány pírba borult az arcom. - Nehéz időszakon mentél keresztül, ezzel tisztában vagyok, úgyhogy nem kell bocsánatot kérned. BooBear sem a jóságáról híres, ezt is tudom, úgyhogy kérlek, nagyon vigyázzatok egymásra - szorította meg egy kicsit a kezemet, amiből tudtam, hogy igen kényes számára a téma. Bár melyik anya számára ne lenne az, amikor a fiáról eléggé érdekes híreket lehet hallani? - Rettentően erős kapocs van közöttetek a műsor miatt, hiszen már akkor is hasonló problémákkal küzdöttetek, és éppen emiatt tudtok a másiknak segíteni. Csak Louis makacs, rettentően - rázta meg a fejét, miközben egy mosoly is átsuhant az arcán. - Avery pedig a lelkét feláldozva húzza ki a gödörből, ahogy téged is. Segítsetek egymásnak, és hagyjátok azt a lányt egy kicsit pihenni.
  - Oh, Jay - borultam a mellkasára, akárcsak egy kisgyerek, majd próbáltam visszafojtani a kitörni készülő zokogásomat. - Tudod, hogy anya is éppen ezt mondta? Csak ő valahogy nem fogalmazott ennyire szépen - húztam el a számat az emlékek hatására, ami az ágyon fekvő nőből egy halk kacagást hívott elő.
  - Az anyák már csak ilyenek - mondta, majd feljebb ülve egy puszit nyomott az arcomra. - Meg múltkor átjött hozzánk, és beszélgettünk egy kicsit.
  - Aha, szóval kipletykáltátok a gyerekeitek életét - egészítettem ki a mondatát, ami egy kicsit jobb hangulatot teremtett a szobában. - Egyébként, pedig imádlak, amiért én lehetek az ikrek keresztanyukája.
  - Senki nem mondta, hogy te leszel az ikrek keresztanyukája - ráncolta össze a homlokát, így pedig egészen hasonlított a fiára.
  - Komolyan, emlékszem, mikor megkértél rá - bizonygattam, habár mindketten tisztában voltunk azzal, hogy efféle beszélgetés és kérés nem hangzott el közöttünk. - Könyörögve kérlek.
  - Ahj, Summer, rosszabb vagy, mint Louis - sóhajtott drámaian, aztán a mosolyából tudtam, hogy nyert ügyem van. - Persze, hogy lehetsz a keresztanyjuk.
  - Uh - talán kicsit hangosra sikeredett az örömködésem, hiszen a szoba előtt elhaladó nővér eléggé csúnya pillantásokkal illetett, mikor az ágyról felpattanva lejtettem egy rögtönzött táncot. - Imádlak, Johannah - mondtam őszintén a nőnek, aki nevetve figyelte a műsoromat.
  - Én is, drágám - felelte aztán, majd alig néhány pillanattal később a lányok és Dan száguldottak be az ajtón, így én egy gyors köszönés után éppen idejét éreztem a távozásnak.
  - Holnap is bejövök, és kérlek, szólj ha bármire szükséged van - mondtam, aztán egy gyors puszit nyomtam mindegyikőjük arcára, majd elhagytam a szobát.
Louis ott ácsorgott a hatalmas üveg előtt, a testvéreit figyelte, majd néhány képet is készített az ikrekről. Mosolya ott virított az arcán, és egy-egy kósza, boldogságból fakadó könnycseppet is letörölt. Mikor hallotta a cipőm kopogását felém kapta a fejét.
  - Már mész is? - kérdezte felvont szemöldökkel, mire válaszként egy aprót bólintottam, majd hozzá hasonlóan Ernest és Doris irányába fordítottam a fejemet. - Még mindig olyan nyugodtak, és olyan szépek.
  - Pontosan, mint az anyukájuk - feleltem mosolyogva. - Ha bármi gondod van, ugye tudod, hogy szólhatsz?
  - Persze - kicsit furán nézett rám, de csupán csak percekkel később szólalt meg. - Veled is beszélt, igaz?
  - Mint még soha - sóhajtottam, aztán lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit borostás arcára. - Majd találkozunk, Lou.


Sziasztok Drágák! <3
Ezzel a kis szösszenettel szeretnék elköszönni Jay-től, más amennyire mondhatom ezt. Ő volt a világ egyik kedvenc anyukája, és hét csodálatos gyermek édesanyja, és egy kis csöppség nagymamája. Jay örökké a szívükben és a szívünkben él tovább! <3 

Nyugodj békében, Johannah! <3

HAMAROSAN

Friss részek érkezése:

In memory of Jay

Várható megjelenés: 2016.12.26. (Hétfő) 

Tizedik

Várható megjelenés: 2017.01.08. (Vasárnap)

Előre is kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok, illetve kellemes pihenést a szünetre! 

xx Lorette Tomlinson

Kilencedik

*Summer*

   Talán mióta csak Londonba költöztem a Funky Buddha volt a kedvenc szórakozóhelyem, és mikor megismerkedtem a fiúkkal még az X-faktorban, a hely a törzshelyünkké vált. Szerettük, mert nem juthatott be bárki, és a külön kis részünk volt már a helyen, amely a privát szekciók közül a legnagyobb volt. A felszolgálók kedvesek voltak, havonta egyszer élő zene volt, és ha tehettük, minden szabad hétvégénket ott töltöttük.
Mondjuk, mióta nincs olyan szoros kapcsolatom a fiúkkal, mint a szakítás előtt volt, egyre kevesebbszer jártam a klubban és annak a környékén is, hiszen tisztában voltam azzal, hogy ott találnám Zayn-t is. A felszínes társalgáshoz, vagy éppen a veszekedéshez pedig egyáltalán nem volt kedvem, és ez mondjuk nem változott, de a szerződés miatt rá lettünk kényszerítve a nyilvánosság előtti jó pofizásra, és erre tökéletes alkalom, hogy látnak bennünket együtt az újságírók.
Ezért, még mielőtt rendeztük volna a számlát az étteremben, kivettem a fekete laptáskámból a telefonomat, majd míg viszonylag bátornak éreztem magamat, írtam egy üzenetet Zayn-nek, habár egyáltalán nem vártam választ. Így, mikor alig egy perccel később csippent egyet a készülék, őrült módjára nyomtam le a telefon egyetlen gombját, ezáltal felfedve a választ. Azonban csupán csak három darab kérdőjellel találtam szembe magamat, ami még így is több volt, mint vártam tőle, az pedig, hogy néhány perccel később beleegyezett, valamilyen hülye oknál fogva boldoggá tett.
Az arcomra kiülő mosoly pedig Avery figyelmét sem kerülhette el, így mikor kilöktük magunk előtt az étterem ajtaját, majd a személyi testőreink is mellénk léptek, rögtön rákérdezett az okára:
  - Csak nem Zayn ottléte tesz boldoggá?
 - Ugyan, drágám - legyintettem nem törődöm stílusban, majd automatikusan lehajtottam a fejemet, amint észrevettek minket a fotósok. Szinte mindegyikőjük megindult felénk, és csak a minden pillanatban tettre kész embereinknek köszönhettük azt, hogy nem nyomtak minket agyon. Folyamatosan kérdésekkel bombáztak bennünket, miközben néhány kamera és fényképezőgép túlságosan is közel került hozzánk. A zűrzavart pedig tetézte, hogy lassan kinyílt a klub bejárata, és előbb két fekete ruhás biztonsági, majd Zayn is előbukkant. - Induljon a játék - súgtam oda legjobb barátnőmnek, aki csupán csak egy kuncogással, majd fejcsóválással jelezte, hogy hallotta, amit mondtam neki.
Malik ezzel egy időben vett minket észre, majd felvont szemöldökkel várta, hogy miért is hívtam ki a firkászok hadába. Azonban, mikor megszűnt a köztünk levő távolság, próbáltam jelentőségteljesen nézni csokoládé barna szemeibe, amennyire csak tudtam, ezzel elérve, hogy mikor megöleltem, majd egy puszit nyomtam enyhén borostás arcára, ne érje váratlanul. Ő pedig tökéletesen értve a jeleket és játszva a szerepét, a derekamra csúsztatta az egyik kezét, majd miután ajkait a homlokomhoz érintette, maga előtt terelve engedett át a saját embereinek a körébe.
Ezzel a kis színjátékkal persze óriási zűrzavart okoztunk a bejárat előtt, és abban is biztos voltam, hogy napokig ezen fog majd csámcsogni az összes internetes oldal, valamint az összes pletykamagazin és néhány hírműsorban is felmerül majd a nevünk. Arról nem is beszélve, hogy boldogságom levakarhatatlan volt az arcomról, hiszen pont ilyen hírverést vártak tőlünk a főnökeink, így sikerült néhány jó pontot szereznünk.
  - El is felejtettem, hogy nem szabad rád hallgatni, ha azt mondod, van egy ötleted - jegyezte meg kissé cinikusan, mire szinte elugrottam az érintése elől, miután becsukódott mögöttünk az ajtó.
  - Szívesen, hogy mentem a te bőrödet is - morogtam az orrom alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy meghallja. - Nem kell ennyire kedvesen megköszönnöd - pillantottam rá, majd elindultam a felső szintre, ahonnan már elég jól lehetett hallani a zenét. - Felőlem akár ki is rúghatnak, őszintén nem érdekel.
  - Akkor meg, miért is törődsz velem? - vonta fel a szemöldökét, miközben alsó ajkát a fogai közé szorította. - Ha jól emlékszem, egyikünket sem érdekel különösebben a másik - hajolt közelebb, mire megcsapott a tömény whisky és cigi keverékének az illata.
  - Engem nem is, de másokat annál inkább - céloztam a bandatársaira, akiknek kétségbeesett tekintete ott lebegett előttem, ami miatt összeszorult a szívem. - Volt idő, mikor érdekelt, hogy mi van veled, de tudod, már annak vége - vontam meg a vállamat, majd folytattam az utamat az emeletre, ahol már szinte otthonosan éreztem magamat.
Mosolyogva intettem oda a pultban serénykedő pincérlánynak, aki nagyjából azóta dolgozott ott, mint mióta mi is odajártunk, így eléggé jóban voltunk a velünk egyidős lánnyal. Ezt követően pedig a megszokott boksz felé fordítottam a fejemet, ahol a fiúk, néhány zenész ismerőssel és Avery-vel kiegészülve beszélgettek, és ittak. Töménytelen mennyiségű üres üveg és pohár hevert az asztalon, és a nevetésükből is meg lehetett állapítani, hogy nem éppen a legjózanabb társaság címet viselik; egyáltalán nem csalódtam bennük.
  - Summer, milyen rég toltad erre a képed - ugrott fel Troy, Avery hangmérnöke a kanapéról, majd szoros ölelésbe vont. Kellemes parfüm illata lengett körülöttünk. - Jól vagy, Kislány?
  - Persze - mosolyogtam rá kedvesen a srácra, aztán lassan kikerültem, majd Av mellé leültem a méretes ülőgarnitúrára. Louis érdeklődve pillantott rám, miközben a barátnője válla mögött átnyúlva megsimogatta a felkaromat. Erre pedig óvatosan megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem igazán szeretnék a bandatársáról beszélni, főleg nem ennyi ember előtt. - Na, mit iszunk? - hajoltam a mellettem ülő lányhoz, aki egy koktélt, illetve egy pohár whiskykólát nyújtott felém. - Huh, imádlak, Av - vettem el tőle a poharakat, aztán az utóbbit az asztalra helyeztem, míg a szivárvány színeiben pompázó, és eléggé vodka tartalmú italt a kezem között szorongatva dőltem hátra és hallgatni kezdtem a srácok beszélgetését.
Persze, nem igazán kötött le egyikük aktuális barátnője sem, úgy, ahogy egyébként őket sem, de még mindig jobban élveztem, mint a szópárbajaimat Zayn-el, vagy éppen az ő lelkivilágának a kibeszélését a bandatársaival. Avery pedig begubózott a maga kis világába, tekintettel arra, hogy viszonylag nagyobb társaságba kerültünk alig néhány perc alatt, és eléggé sok ismeretlen arc is vett minket körül. Avery pedig ilyenkor jobb szeretett a háttérbe vonulni, és akár órákig is lehetett nyüstölni, ha ő egyszer úgy döntött, hogy nem beszél, akkor nem is szólalt meg.
És ilyenkor roppant aranyosnak találtam, hogy Louis-al úgy sugdolóztak, mint a tinédzserek, és ilyenkor meg is mutatkozott, hogy mennyire is privátan kezelik a kapcsolatukat, még a barátaik előtt is.
Persze, mikor még nagyon friss volt a kapcsolatunk Zayn-el, mi is hasonlóképpen viselkedtünk, olyannyira, hogy a közvetlen környezetünkön kívül, senki nem is tudta, hogy mi van köztünk. Szerettünk elbújni a kíváncsi tekintetek elől, és akár napokra elmenekültünk valamelyikünk menedéklakásába. Szerettem azt az időszakot, hiszen akkor még mindketten boldogok voltunk, és még nem készített ki minket teljesen a média, valamint az életünket kísérő felhajtás. Minden más volt akkor, és hiába teltek el azóta hosszú évek, azóta is gyakran kapaszkodtam a boldog emlékeinkbe, hiszen így valamennyire sikerült elérnem, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni.
De, ahogy most ránéztem a tőlem alig néhány méterrel ülő fiúra, aki szintén engem pásztázott a mélybarna tekintetével, valahogy eltűnt az együtt töltött idő, és csak szánalmat éreztem, na meg persze az elengedhetetlen bűntudatot, hiszen tisztában voltam azzal, hogy az én hibám is, amiért ilyenné vált, vagyis váltunk mindketten. És szépíthettem volna ezt a dolgot, de még a próbálkozás is felesleges volt, mert az, aki került már ilyen helyzetbe - és ez a szakmánk egyik velejárója volt - az át látott mindenen. Csupán csak a külvilág hihette azt, hogy valamit titkolunk, és mivel az emberek többsége nem is hitt abban, hogy a mi életünknek vannak árnyoldalai, naivan csak jót sejtett az egészben. Ami persze, egy nagy hazugság volt, és erre viszonylag hamar mi is rájöttünk.
  - Mindjárt jövök, szívok egy kis friss levegőt - hajoltam Avery-hez, miközben előhúztam a táskámból a cigis dobozomat.
  - Persze, menj csak - mosolyodott el halványan a lány, habár inkább tűnt fintornak a gesztus, hiszen még mindig feszélyezve érezte magát. - Ha jössz vissza, hoznál egy italt? Valami erőset - kérte, mire bólintottam, és miután lehúztam a poharam tartalmát, elindultam a hátsó udvar felé, ahol általában a cigizők szoktak összegyűlni.
Mikor sikerült kijutnom a privát helyünkről, úgy, hogy nem estem el egyetlen lábban sem, a szemem sarkából láttam, ahogy a személyi testőröm, Tyler elindult utánam. Azonban azt a néhány méter távolságot viszonylag gyorsan megszüntette, majd egy mosoly kíséretében kinyitotta előttem az ajtót, ami egy kisebb folyosóra nyílt. Itt már jóval hűvösebb volt, így gyorsan összegomboltam magamon a kabátomat, majd mikor észrevettem Alexet, Zayn testőrét, megtorpantam. Ő persze, kedvesen pillantott rám, hiszen fogalma se volt arról, hogy nem olyan viszonyban vagyok a főnökével, ahogy ő azt hiszi, így nem igazán akartam én felvilágosítani erről. Emiatt pedig próbáltam olyan természetesen elhaladni mellette, amennyire csak tudtam, főleg miután megjegyezte, hogy a barna szemű is kint van, ráadásul egyedül. De jó nekem. 
  - Áh, drágám - kiáltott fel erős éllel a hangjában, mikor megpillantott. - Néha úgy érzem, követsz - mormogta az orra alatt, aztán tekintetét végigfuttatta rajtam.
  - Inkább te vagy mindig ott, ahol én szeretnék - húztam ki egy szálat a dobozból, amit aztán ajkaim közé szorítottam, és alig pár pillanat múlva már meg is gyújtottam. - Lehet nem kellene ezt mondanom, de köszönöm, amiért nem köptél be Renée-nek. - pillantottam rá, miközben ő egy újabb szálat vett ki a fekete dobozból.
  - A mai húzásoddal azt hiszem kvittek vagyunk - vonta meg lezserül a vállait, aztán egy kicsit arrébb húzódott, helyet adva maga mellett. - Tudom, hogy megkerestek a fiúk - szólalt meg pár perccel később, mire kérdő tekintettel fordultam felé. - Nem vagyok hülye, Sum. Már nem ez volt az első eset, hogy beleavatkoztak az életembe, és kicsit fura volt, hogy folyton bennünket bámulnak.
  - És haragszol most rájuk, nem igaz? - kérdeztem, habár tisztában voltam a válasszal, hiszen hiába gyűlöltük akkor éppen egymást, nagyjából én voltam az egyetlen, aki úgy ismerte őt, mint a tenyerét.
  - Jelenleg mindenkire haragszom - nézett a szemembe, majd észrevettem, ahogy a barna íriszekben megcsillan valami. - Gondolkoztál az alkunkon?
  - Uhu - bólintottam, miközben az alsó ajkamat a fogaim közé szorítottam, homlokomon pedig apró ráncok jelentek meg. - Benne vagyok - egyeztem bele az ajánlatába, holott nem hagyott nyugodni az a kis vészcsengő, ami megállás nélkül jelezte, a vesztembe készülök sétálni.
  - Reméltem, hogy ezt mondod - villantotta meg fogait, majd alig néhány másodperc múlva megszüntette a közöttünk levő távolságát egy csókkal, amellyel nem csak azt érte el, hogy ne gondoljam meg magamat, hanem azt is, hogy az az énem a felszínre kerüljön, amelyet csak ő volt képes előhozni belőlem.

Sziasztok Drágák! <3 
Huh, el sem hiszem, hogy sikerült befejeznem a részt, ami szerintem az egyik leghosszabb lett, amit írtam itt, és őszintén remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. Valamint kíváncsi vagyok a véleményetekre a folytatással kapcsolatban, úgyhogy ha van kedvetek és időtök, akkor hagyjatok magatok után néhány sort. Nagyon boldoggá tennétek! :) <3
Valamint köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket, nagyon, nagyon sokat jelentettek és eszméletlenül örültem, mikor elolvastam a kedves szavakat! <3 Illetve cserét is kérhettek nyugodtan, örömmel teljesítem mindet! :)<3 
Kellemes hetet és kitartást kívánok! 
xx Lorette T.

Nyolcadik

*Summer*

  Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellett volna tennem, mikor a fiúk beállítottak abba a lakásba, aminek létezéséről elméletileg senki sem tudott, így talán húsz percig is bámultunk egymásra, mire kinyögtem, hogy megkínálhatom e őket valamivel. Ezzel sikerült néhány percig húznom a beszélgetést, azonban, miután kiosztottam nekik az üdítőket, kénytelen voltam helyet foglalni velük szemben, míg Niall, Louis és Harry tekintete is Liam-re siklott, habár ez náluk már afféle berögzült mozdulat volt.
Talán már a megismerkedésünk pillanatában is nyilvánvaló volt, hogy Liam a társaság szószólója, annak ellenére is, hogy akkor még csak pár hete ismerték egymást. És ez az évek alatt már természetessé vált.
  - Oké, szóval minek is köszönhetem a látogatásotokat? - kérdeztem ismét a fiúktól, bár már én is egyértelműen Liam-nek címeztem a szavaimat. - Mármint nem mintha nem élvezném a társaságotokat, csak nem igazán szeretek fél óráig farkasszemet nézni - egészítettem ki a mondandómat, majd egy halvány mosoly futott végig az arcomon.
  - Paul reggel egy szép kis fejmosással indított emiatt - lökött át a dohányzóasztalon Liam egy pletykalapot, melynek a címlapján a tegnap esti szettünkben virítottunk Zayn-el, a Palota előtt. Csodálkozva emeltem fel az újságot, aztán szinte őrült módjára lapoztam a megfelelő oldalra, majd végigolvastam a cikket. - Próbálták elintézni, hogy ne jelenjen meg sehol, de ennek a kiadatását már nem sikerült megakadályozni - tette még hozzá a srác, majd fáradtan megdörzsölte az orrnyergét. - Nem igazán tudom, hogy mi történt köztetek, vagy éppen mire volt jó ez a tegnapi közjáték, de ideje lenne rendeznetek a nézeteltéréseteket, mert ez már a környezetetekre is kihat. Egyikőtök sem képes sokáig csinálni ezt a színjátékot, főleg nem egymással szemben, úgyhogy éppen ideje lenne egy kiadós beszélgetésnek - szavai szinte bombaként robbantak a körülöttünk honoló csendben, és szinte pofonként csaptak arcon, így szinte tátott szájjal meredtem a velem egyidős fiúra. - Zayn nem ekkora paraszt, mint ahogy mutatja, ezt te tudod a legjobban, és éppen ezért kellene neked elérned azt, hogy újra a régi legyen.
  - Azt várjátok tőlem, hogy játsszam az őrangyal szerepét és térítsem vissza a helyes útra? - kérdeztem, majd egy hitetlenkedő nevetést hallattam. - Van fogalmatok arról, hogy mennyire nehéz egy légtérben tartózkodnunk? Ki nem állhatjuk egymást, viselkedjünk akár normálisan, akár seggfejként. Srácok, a lehetetlent kéritek tőlem - csóváltam meg a fejemet, majd egy utolsó pillantást vetettem a magazin címlapjára. - Nem vagyok jó tündér, se angyal, se jótevő, főleg nem Zayn-nek - álltam fel végül és idegesen járkálni kezdtem a tágas helyiségben.
  - Sum, nem jöttünk volna ide, ha nem te lennél az utolsó reményünk - lépett elém Niall, majd szomorúan csillogó íriszeit enyéimbe fúrta. - Nem akarjuk elveszíteni őt, de ha folytatja a leszarok mindent életstílusát, akkor kirakják a bandából. El sem hiszed, hogy mennyire közel áll hozzá - hajolt közelebb, így csupán csak néhány centiméter választott el minket egymástól. - Az utolsó utáni dobásánál tart és ezzel a címlappal azt is átlépte, csak az enyhít rajta, hogy te is ott vagy.
  - Miért olyan fontos, hogy én segítsek neki? - tettem a kezem a szőke srác mellkasára, majd egy aprót hátrébb léptem, hiszen feszélyezett a közelsége. - Miért nem segít neki Perrie vagy akármelyik volt barátnője? Miért nem küldik el egy pszichiáterhez? - pillantottam végig a bandatársakon, majd egy hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból. - Minden opció többet érne, mint én. Meg fogjuk ölni egymást, a szerződés miatt már így is ássuk a másik sírját. Miért nem képes senki belátni ezt? - kérdeztem egy kicsit hangosabban, miközben idegesen beletúrtam a hajamba.
  - Mert mindenki emlékszik arra az időszakra, amikor együtt voltatok - szólalt fel Louis, mire felé kaptam a tekintetemet. - Csak ti felejtették el rohadtul, hogy mennyire boldogok is voltatok. Kihúztátok egymást a gödörből, ahova a műsor alatt löktek benneteket. Zayn nekünk mai napig nem nyílt meg úgy, ahogy neked alig két hónap után - állt fel ő is, majd magára vette a bőrdzsekijét, kifejezve, hogy a részéről lezártnak tekinti a beszélgetést. - Csak gondold át - lépett elém, majd magához ölelt és kedvesen végigsimított a hátamon.
  - Persze - bólintottam, miután elengedtük egymást. - Hiányoztatok, srácok! - öleltem meg a többi fiút is búcsúzóul, majd alig pár perccel később be is csuktam mögöttük a bejárati ajtót, hiszen egy halaszthatatlan megbeszélésre hivatkozva távozniuk kellett.
Így persze megint egyedül maradtam a gondolataimmal, melyek a látogatásuknak köszönhetően még kuszábbak voltak, emiatt pedig úgy éreztem, szét robban a fejem.
Szükségem volt egy erős kávéra, aminek elkészítése alig pár percet vett csak igénybe, így végül az erkélyen kötöttem ki, miközben egyik kezemben a bögrém, másikban pedig egy szál cigaretta pihent.
Élveztem, ahogy a kávénak a különleges aromája körbeleng, miközben az epres cigaretta füst is elkeveredik a lehűlő levegővel. Ahogy ott ültem az erkélyen magam köré tekert pléddel és a kedvenc folyadékommal, na meg persze a káros szenvedélyemmel, úgy éreztem, nincsen semmi gondom. Nincsenek menedzserek, nincs menedzsment, nincsenek szerződések és kötött időbeosztás. Nincs semmi és senki, aki korlátozná az életemet, a tetteimet, az érzéseimet; addig feszegethetem a határaimat, ameddig csak szeretném. Normális huszonkét éves lánynak éreztem magam, és bele sem gondoltam abba, hogy ezeknek a szép pillanatoknak percek alatt vége szakadhat.
Naiv voltam.
Viszont mikor rápillantottam a telefonom kijelzőjére, és rájöttem, hogy ideje lenne készülődni a legjobb barátnőmmel való találkozóra, éreztem a jótékony hatását az álmodozásnak. A történtek után, viszonylag boldogan zuhanyoztam le, majd válogattam ki a ruháimat.
Fogalmam sem volt arról, hogy merre fogunk Avery-vel menni, így próbáltam olyan összeállítást választani, ami egy elegánsabb étteremben is megállja a helyét, de esetleg egy szórakozóhelyről sem lógok ki benne, merthogy nálunk elkerülhetetlen volt, hogy ne kössünk ki a kedvenc klubunkban.
Így mikor a szőke lány megérkezett, már egy fekete, csipkés ruhában, és a kedvenc magassarkúmban vártam rá, miközben igyekeztem a védjegyemmé vált lófarok helyére egy kontyot varázsolni.
  - Tetszik a hajad - ölelt magához Avery, majd egy-egy puszit nyomott mindkét arcfelemre. - Foglaltam vagyis foglaltattam asztalt az új Jamie Oliver étteremben, ami a Funky Buddha közelében nyílt - mondta vigyorogva, melyből tudtam, hogy vacsora után mi a következő állomásunk.
  - Köszönöm és oké - vágtam rá én is mosollyal az arcomon, majd miután magamhoz vettem a kabátomat és a táskámat, bezártam magunk mögött az ajtót. - Járt ma itt életed szerelme - fordultam a lift előtt a lányhoz, aki a megnevezés hallatán megforgatta a szemeit, ami engem nevetésre késztetett. - Van egy sejtésem, hogy honnan tudták meg a címet.
  - Nem tőlem - emelte fel védekezően a kezeit. - Louis szerint Renée és Paul az utóbbi időben eléggé összemelegedtek, mármint szakmai szempontból. Remélem, nem akarnak nagyon összemelegíteni titeket, mert annak nem lesz jó vége - pillantott rám jelentőségteljesen, miközben igyekeztem nem gutaütést kapni még az összemelegedés gondolatától sem. Viszont tisztában voltam azzal, hogy Avery meglehetősen jól átlátta az ilyen jellegű dolgokat, és ha ő egyszer valamit megérez, azt akár készpénznek is lehet venni. - De nem fogunk erről beszélgetni, legalábbis ma este biztos nem; bulizni megyünk.
Szerettem a szőke lánynak azt a tulajdonságát, hogy képes volt akár percek alatt is elterelni a figyelmemet, akár olyan dolgokról, amelyeken napokig emésztettem magam. Így mikor a fekete, sötétített üvegű autónak a hátsó ülésén ültünk, már nem is igazán foglalkoztatott Zayn vagy akár a szerződés, csakis az őrült lányra figyeltem.
  - És képzeld, Caroline végre rászánta magát arra, hogy velünk töltsön a jövő hónapban néhány napot - újságolta vigyorogva, miközben szerintem még ugrott is néhányat mellettem. - Már vagy ezer éve nem találkoztunk, és mivel te elkezdesz turnézni és a srácok is, összehozunk egy régi, sztárság előtti, csajos hétvégét - hangja néhány oktávval feljebb csúszott, és szemeinek csillogása is elárulta, hogy nagyon boldoggá tette a hír. - Mármint, nem veletek van a baj, csak tudod, hiányzik.
  - Ugyan, Av, nem értettem félre - mosolyogtam kedvesen a lányra, akiből egy megkönnyebbült sóhaj tört ki. - Örülök, hogy végre sikerült összehoznotok - mondtam őszintén, hiszen már tényleg nagyon régóta tervezték ezt a találkozót és sajnos a zűrös hónapok alatt nem egy kísérletük ment a süllyesztőbe. - Jól sikerült a tegnap estétek? - tettem fel egy újabb kérdést, mikor az autó lassítani kezdett, majd az étterem előtt meg is állt.
  - Aha, randiztunk a díjátadó után - mesélte a bejárathoz vezető úton. - Mármint nem úgy, mint az összeszokott párok, hanem úgy, mint régen. Mióta rendbe jöttek közöttünk a dolgok, sokkal boldogabb és romantikusabb. Sokat változott.
  - Komolyan? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mert bár ezer éve ismertem a srácot, az utóbbi időben nem is hasonlított a régi önmagára. - Egyébként te is sokat változtál. Sokkal nyíltabb vagy nem félsz az érzéseidről beszélni. Jó hatással vagytok a másikra.
Avery arca enyhe pirosas árnyalatot vett fel, mire egy széles mosoly terült el az arcomon, hiszen tudtam, hogy beletrafáltam. Mondjuk nem volt nehéz, mert olyan éles váltás mutatkozott meg a személyiségükben, hogy még annak is feltűnt a változás, aki amúgy nem folyik bele az ilyenekbe, mint mondjuk a szüleim, akik csupán csak kétszer találkoztak a lánnyal, de feltűnt nekik, hogy mennyivel boldogabb Louis társaságában. És őszintén csodáltam is őket emiatt, hiszen a mi világunkban, ahol percek alatt képesek szétszedni az egész életedet, hogy egy újat kreáljanak helyette, meg tudták tartani a kis szerelmi buborékukat és nem osztottak meg mindent a nagyérdeművel, mint ahogy sokan azt tették. Nem uralták a címlapokat, de ha mégis feltűntek egy-egy borítón, nem azért, mert akkora balhéba keveredtek. És éppen ezért is szorgalmazta Renée, hogy Avery-vel készítsek egy közös dalt, mert bízott abban, hogy jó hatással lesz rám a lány.
Ami mondjuk igaznak bizonyult, de nem olyan mértékben, mint ahogy a második anyámnak tekintett nő elvárta, hiszen sosem voltam az a könnyen befolyásolható típus, és mindig csak addig engedtem, ameddig jónak éreztem. Av pedig sosem volt az az ember, aki rám erőltette volna magát, vagy éppen a nézeteit, és talán ezért is értettük meg egymást annyira jól.
Na meg persze azért is, mert a saját bőrünkön éreztük a munkánknak a legmocskosabb árnyoldalát.
  - Van kedved átmenni a klubba? - zökkentett ki Avery hangja a gondolataim közül, mire mosolyogva néztem a szőke lányra. - Vagy keressünk mást? - mozdulatát követve én is kinéztem az előkelő étterem ablakán, így tökéletes rálátásunk nyílt a szemben levő törzshelyünkre. A bejárat előtt rengetegen álltak és talán, mintha a kelleténél több biztonsági embert is láttam volna, akik a gyülekező riportereket próbálták megfékezni. - Zayn is ott van.
  - Nem bujkálhatok örökké - nyögtem ki végül, majd egy hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasomból. - Elég nagy az a hely, és ha már úgyis barátként kell viselkednünk, itt a legjobb alkalom arra, hogy készüljön néhány kép és felkerüljön a közösségi oldalainkra néhány titokzatos bejegyzés.


Kedves Olvasók! <3 
Mérhetetlenül nagy hálával tartozom nektek azért, hogy ennyi idő után is van olyan, aki nyomon követi a történetet, és még kommentekkel és pipákkal is megleptetek! <3 Imádlak benneteket, és hatalmas inspirációt adtatok az íráshoz, melynek gyümölcsét el is olvashattátok! Remélem, hogy a nyolcadik fejezet elnyerte a tetszéseteket! :) 
Ha időtök és kedvetek engedi, írjatok pár sort, pipáljatok vagy kérjetek nyugodtan cserét. :) 
Kellemes hetet babes! <3 
xx Lorette T. 

Hetedik

*Summer*

   Reggel, mikor a függönyön át beszűrődő napfény felébresztett, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. A gyomrom liftezett, éles fájdalom nyilallt a fejembe, torkom pedig kapart, az orrom bedugulásáról már nem is beszélve. Így, mikor ülő helyzetbe tornáztam magam, meg sem lepődtem azon, hogy ízületeim segítségért kiáltoznak. Ekkor pedig rájöttem, hogy az éjjeli, erkélyen való álldogálás és az ott elszívott, közel egy doboz cigaretta alig néhány óra alatt megtette a hatását.

  - Gratulálok Summer, sikerült jól elintézned magad. - dorgáltam meg magamat morcosan, majd őrületes erővel köhögni kezdtem, ezzel még jobban fájdalmat okozva a torkomnak. 

  Bár ezen az állapoton már meg sem kellett volna lepődnöm, hiszen pontosan tudtam, hogy ez fog történni, mert már nem ez volt az első eset.

  A szakításunk után, és még azóta is néhány alkalommal, mikor nem tudtam magam feldolgozni az érzelmeimet, gyakran töltöttem az estéimet az erkélyen, miközben a könnyeim a csípős, hideg szélben az arcomra fagytak, amiket aztán a tüdőmből kiáramló dohányfüst melegített fel újra. Ezt követően pedig akár a Nap első sugaraiig bámultam a nem messze levő belvárost, míg visszapörgettem magamban azt, amiért a rejtekhelyemen kötöttem ki. 

  Ez az éjszakai kint lét, pedig megnyugtatott. Valahogy utána mindig könnyebben át tudtam látni a dolgaimat, jobban ki tudtam igazodni az érzéseimen. Emiatt pedig a borzalmas rosszulléteket, a torokfájást és a menedzserem dühös kis monológjait is képes voltam elviselni, hiszen ezekkel a kis akciókkal hátráltattam a körülöttem dolgozók munkáját. 

  Bár akkor sosem érdekel, hogy másnak mekkora problémát okozok, csak a saját jóllétem számít. 

  Kár tagadni, önző egy alak vagyok.

  Végül nagy szenvedések közepette másztam ki a puha paplan alól, majd indultam el a konyha felé, ahol csupán csak a reggeli kávém elkészítéséig tartózkodtam. A fekete bútorok között feszélyezve éreztem magamat, habár jobb napjaimon imádtam a lakás legnagyobb helyiségében tevékenykedni. Imádtam főzni, amit még a közvetlen baráti körömből is csak kevesen tudtak rólam, hiszen ezt a fajta privátságot jobb szerettem volna megőrizni magamnak. 

  Ezt követően pedig a nappaliban kötöttem ki, ahol a kanapé egyik sarkába húzódva terítettem magamra az egyik plédet, majd a bögrémet a kezeim közé fogva figyelni kezdtem a tévét. A műsor valamennyire kikapcsolt, nem gondolkoztam annyit a történteken, így nagyjából egy óra elteltével, mikor már kezdtem magam komfortosabban érezni, mosolyogni is tudtam egy-egy rajzfilmen. Mert mi mást nézne egy lelkileg összetört huszonéves, mint rajzfilmet?

  Ez az állapotom azonban nem tartott sokáig, hiszen a híradóban az első riportok között tüntették fel a díjátadót, ahol a legnagyobb szenzációt mi nyújtottuk Zayn-el. Bár nem is tudom, hogy miért lepődtem meg ezen, hiszen tisztában voltam a menedzseri utasítás következményeivel. Együtt jártunk majdnem másfél évig, majd szakítottunk, ami elég csúnyára sikeredett, mint minden ilyen a szakmánkban. Aztán egyszer csak újra felbukkantunk közösen, mintha mi sem történt volna évekkel ezelőtt, és olyan mosoly virított mindkettőnk arcán, hogy ha nem én lettem volna az egyik szereplő, el is hittem volna, hogy igazi. És mindez szenzációnak számított, óriási hírnek, olyannak, ami hosszú hónapokig témát biztosít a pletykalapoknak és sztárműsoroknak. Arról nem is beszélve, hogy tökéletes színésszé varázsolt bennünket, így ahogy váltották egymást a képkockák, kezdtem én is meggyőződni arról, hogy ez a helyes.

  Holott, tudtam, ez nagyon messze van a helyestől.

  Tudtam azt, hogy ez és a menedzsment további eszement ötletei szépen lassan felőrölnek belülről, és elvesztem azt az emberséget, ami még az elvonó után megmaradt bennem. És hát abból már szinte semmi nem maradt akkor sem.

  Úgyhogy végül kénytelen voltam belátni, hogy bármennyire is szeretném, nem fogom tudni egyedül átvészelni ezt az egészet, így mikor az asztalon heverő telefonért nyújtózkodtam, már tudtam is, hogy ki lesz az az ember. Avery.

  - Sajnálom, hogy este annyira bunkón viselkedtem! - mondtam köszönés nélkül, miután legjobb barátnőm felvette a telefont. - A legrosszabb barát vagyok.

  - Ebben egyet értünk. - hallottam meg mosolygós, ámde sértett hangját, így tudtam, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel nem megyek sokra, hiszen Avery éppen annyira volt makacs, mint én is.

  - Szóval akkor még mindig haragszol, igaz? - kérdésemre azonban egyáltalán nem vártam választ, így miután Avery sóhajtott egy hatalmasat, folytattam a mondandómat. - Tulajdonképpen azért hívtalak, hogy van e kedved elmenni vacsorázni, afféle "Summer mindent bán" alkalom lenne.

  - Már megint egy olyan este. - tette még hozzá, majd meghallottam, hogy a távolban levő barátjához beszél, lemondva az esti randijukat. - Benne vagyok. - felelte végül, miközben Louis már éppen a haverjaival kezdett el szervezkedni, így tudtam, nem bánta túlságosan, hogy elcsalom a barátnőjét. - Nyolcra átmegyek hozzád.

  - Köszönöm, Av. - mondtam hálásan, majd bontottuk is a vonalat, így ismét egyedül maradtam a gondolataimmal.

  Mérhetetlenül hálás voltam Avery-nek, hiszen tisztában voltam azzal, hogy nem a legegyszerűbb természettel áldott meg a sors, és erre még képes voltam egy hatalmas lapáttal rápakolni a bunkósságommal is, amivel persze nem egyszer bántottam már meg a lányt, még ha akaratlanul is tettem. De ez persze akkor nem számított semmit sem, emiatt pedig gyakran napokig nem is beszéltünk egymással, hiszen neki le kellett nyelnie azt a bizonyos békát, míg nekem be kellett látnom azt, hogy nem tiporhatok büntetlenül az emberek lelkébe. Legalábbis a szeretteimébe biztosan nem. Úgyhogy hiába is utáltam elnézést kérni, legjobb barátnőmtől mégis gyakran megtettem, hiszen Av még messze állt attól, hogy a bántó megjegyzéseimen túl tudjon lépni, vagy esetleg visszaszólni. 

  - Mégis mi a jó büdös francot műveltél már megint? - ripakodott rám Renée, miután felvettem neki a telefont. - Nagyon örülj annak, hogy este nem értelek el, mert esküszöm neked, nem érted volna meg a reggelt. Van fogalmad róla, hogy hány riporterrel és szerkesztővel kellett beszélnem, hogy ne kerüljön nyilvánosságra, hogy a Palota előtt cigiztél Zayn-el? Summer, normálisak vagytok? - tette fel a jelképes kérdést, majd egy hatalmasat sóhajtott, miközben én is kifújtam az addig bent tartott levegőt. - Hol vagy? - kérdezte aztán valamivel nyugodtabban, így már nem visszhangzott a hangjától az egész lakás. 

 - A menedék lakásban - feleltem végül, miközben próbáltam palástolni a félelmemet, amit a kirohanásával kiváltott belőlem, hiszen talán menedzserem volt az egyetlen ember, aki elérte, hogy meghunyászkodjak. - Egyedüllétre volt szükségem - tettem még hozzá, habár teljesen feleslegesen. 

  - Azért szólhattál volna - hangja már jóval nyugodtabbnak tűnt, de még így sem mertem teljes mértékben felengedni. - Édesanyád is keresett, a lelkemre kötötte, hogy adjam át, nagyon haragszik rád. 

  - Na, már csak ez hiányzott - túrtam idegesen a hajamba, majd mielőtt Renée válaszolhatott volna, egy hangos csengőszó hallatszott. Lassan a bejárati ajtóhoz sétáltam, majd miután elfordítottam a kulcsot a zárban, kinyitottam a nyílászárót, melynek túloldalán négy fiú nézett velem farkasszemet. - Később visszahívlak - motyogtam menedzseremnek a telefonba, majd miután bontottam a vonalat, arrébb léptem, helyet adva a bejutáshoz. Ennyit arról, hogy nem tud senki a lakásról. 

  - Minek köszönhetem a látogatásotokat? - kérdeztem majdnem tíz perccel később, miután sikerült felocsúdnom a döbbenetből, melyet a jelenlétük okozott. 

  - Muszáj beszélnünk - felelte végül Liam, aki magára vállalta a szószóló szerepét, mint eddig minden kényes helyzetben. - Fontos. 

Kedves Olvasók! 

Huh, sajnos idejét sem tudom már, hogy mikor tettem fel ide friss részt, viszont ennek ellenére, nem szeretném, ha félbe maradottan árválkodna a történet, így sikerült befejeznem még hetekkel ezelőtt a hetedik részt, melyet most már ti is olvashattok. Nem tudom, hogy még van e erre a történetre igény, viszont ahogy tudom, írom, hiszen annyira a szívemhez nőttek a karakterek, hogy képtelen lennék bezárni a blog kapuit. Rendszerességet nem ígérhetek, mert már a nyakamon van az érettségire való felkészülés, de mindenképpen folytatni fogom! 

Amennyiben valaki elolvassa, kérem őt, hogy hagyjon maga után valami nyomot, így tudom, hogy még ő is itt van! :) <3 

Köszönöm! <3 

xx Lorette T. 

Hatodik

*Summer*

  Legszívesebben szorosan magamhoz öleltem volna az előttem néhány méterrel álló fiú, hiszen szívem majd' megszakadt ahogy végignéztem az emlékek által meggyötört arcán. Szemei nedvesek voltak a felgyülemlett könnycseppektől, szája pedig meg-megrándult a túlságosan intenzív érzelmektől. Kezei remegtek, mellkasa egyre gyorsabb ütemben emelkedett fel s le, hiszen kapkodva vette a levegőt.

  Meggyötört volt, és a hirtelen jött érzelmi hullám nem csak őt, hanem engem is elsodort, a bűntudatról már nem is beszélve, ami belülről, szépen lassan mardosta a szívemet. És bár teljesen tisztában voltam azzal, hogy szenvedésének fő okozója én voltam, mégis fájt látnom, ahogy alig öt perc alatt darabokra hullt előttem. Nyoma sem volt annak a magabiztos, lapjait ügyesen forgató játékosnak.

  Ez a hirtelen jött váltás, pedig mindkettőnket megrémisztett. Hiszen a tudat, hogy a lelkünk mélyén igenis éreztünk valamit a másik iránt, még ennyi év után is, hideg zuhanyként ért bennünket.

  Ezek után pedig fogalmam sem volt arról, hogy mi is a helyes lépés a további kapcsolatunkat illetően. Hiszen az, hogy valamilyen beteg oknál fogva ragaszkodtam hozzá, és láthatóan ő sem tudott rendesen tovább lépni, távol állt attól, amit esetleg barátságnak lehet nevezni.

  Már ha a kapcsolatunkat lehetett volna jobb szóval jellemezni, mint ismerősök. 

 - Jobb lesz ha megyek. - hangom halk volt, és lehetetlen volt nem kihallani belőle a remegést, amit a könnyeim visszafojtása okozott. Gyenge voltam. - Szia, Zayn! - pillantottam utoljára fájdalommal teli arcán, majd, úgy mint évekkel korábban, elsétáltam mellette.

  Habár a lelkifurdalás egy egészen új érzés volt vele kapcsolatban.

  Egészen a park bejáratáig futólépésben szedtem a lábaimat, hiszen tudtam, nem sokáig bírom ki zokogás nélkül. Ezt pedig nem szerettem volna nyilvánosan, tekintettel a főnökeimre, akik még az érzelmeimet is szabályozták. Így mikor megpillantottam a testőrömet az autónak támaszkodva, szó nélkül ugrottam be a sötétített ablakú kocsiba.

  - Hova vigyelek? - kérdezte, miközben próbált tudomást sem venni az érzelemkitörésemről.

  - A külvárosi lakásba. - vágtam rá gondolkodás nélkül, hiszen a három londoni ház közül erről senki sem tudott, így el tudtam rejtőzni.

  Az út alatt az autóra kínos csend telepedett, hiszen Tyler arcán látszott, hogy kíváncsi volt a történtekre. Bár ezt nem róhattam fel neki, hiszen a karrierem kezdete óta bátyként tekintettem az alig hat évvel idősebb férfira, így mindent elmondtam neki. Renée-hez hasonlóan tisztában volt mindennel, ami történt az életemben, de ebbe most őt sem szándékoztam beavatni.

  Addig senkinek sem akartam említést tenni erről az estéről, míg én magam sem voltam biztos abban, hogy mi történt és történik kettőnk között. Zavaros volt minden, és az, hogy már nem ismertem ki úgy, mint régen, megőrjített. Nem tudtam, hogy mit várjak tőle. Nem tudtam, hogy a következő lépésével mit akar elérni. Nem tudtam, hogy örüljek annak, hogy tisztázni szeretné a múltban történteket, vagy inkább rettegjek a rám váró dolgoktól. Nem tudtam már semmit sem.

  - Ha bárki keresne, nem tudod, hol vagyok. - mondtam még gyorsan Tyler-re pillantva, mielőtt elhagytam volna a járművet.

  - Biztos vagy ebben, Summer? - kérdezett vissza aggodalommal a tekintetében.

  - Igen! - bólintottam olyan határozottam, ahogy csak tudtam. - Szia! - köszöntem el tőle, majd becsaptam az ajtót.

  A lépcsőház ajtaját belökve magam előtt, kedves mosolyt az arcomra erőltetve köszöntem a ház idős portásának, aki a szokott helyén ült és rejtvényt fejtett. Így érkezésemre boldogan kapta fel a fejét, hiszen egy potenciális beszélgetőtársat jelentettem az amúgy kedves bácsinak. Emiatt pedig nem szerettem volna megbántani, így míg a liftet vártam, váltottam vele néhány szót. Bár mikor rákérdezett szomorúságom okára, hálát adtam a felvonó gyorsaságának, így egy gyors elköszönés után, szinte idegbeteg módjára nyomtam meg a megfelelő emelet gombját.

  A felvonó egészen a legfelső emeletig vitt, és bár nem szerettem túlságosan a fényűzést, akkor kifejezetten élveztem, hogy az egész szintet a sajátomnak tudhattam. Így miután becsaptam magam mögött a fehérre mázolt lakásajtót, cipőimet lerúgva magamról a hálószoba felé igyekeztem, ahol a ruhámat hanyag módon a fotelba dobtam, majd a köntösömet felkapva magamra, beburkolóztam a takarómba.

  Az egyedülléttel karöltve járó csend már-már nyugtatóan hatott rám, bár agytekervényeim folytonos zakatolását nem tudtam megállítani. Emiatt pedig az utolsó néhány óra történéseit lehunyt szemeim elé képzelve végigfutottam minden egyes olyan pillanaton, ami segített dűlőre jutni. Vagyis, segített volna meghozni egy olyan döntést, ami már évek óta emésztett, amit egy épelméjű ember már régen lezárt volna magában.

  Ebből pedig látszott, hogy épelméjűségem már régen magamra hagyott.

  Így végül a hátamra fordulva a plafonra szegeztem a tekintetemet, majd ujjaimat idegesen végigszántottam hosszú, barna hajtincseim között, miközben képtelen gondolataimat megpróbáltam figyelmen kívül hagyni. Ezáltal próbálkozva a mellkasomban levő, szorító érzés megszüntetésével.

  - Mondjad, Avery! - vettem fel a már percek óta rezgő telefonomat, hiszen jelen helyzetben Av volt az egyetlen ember, aki megértette a menekülésem okát, még ha nem is akartam az orrára kötni a parkban történteket.

  - Hála Istennek, hogy felvetted a telefont. - mondta, miután egy megkönnyebbült sóhajt hallatott. - Hülye kérdés, de jól érzed magad?

  - Nem tudom. - feleltem a lehető legőszintébben, hiszen még mindig nem sikerült elrendeznem magamban az órák óta tomboló érzelmi vihart. - Miért hívtál? - kérdeztem kissé fáradtan, miközben egyik kezemmel megmasszíroztam a halántékomat.

  - Csak megakartam arról győződni, hogy nem csináltál semmi hülyeséget. - felelte, majd hallottam, ahogy magassarkúja ütemesen kopogni kezd, aztán becsap maga mögött egy ajtót. - Renée, már vagy négyszer keresett, azt hitte velem vagy. Elmondta, hogy kezdenek visszatérni a tüneteid.

  - Av, ne aggódj, nincsen semmi bajom. - vágtam közbe, miközben igyekeztem a lehető legmeggyőzőbb hangsúlyt megtalálni.

  - Biztos vagy ebben, Sum?

  - Te most megkérdőjelezel? - kérdeztem vissza kissé hisztérikusan, ami nemhogy igazolta volna az állításomat, hanem egyenesen szembe fordított azzal. - Ne haragudj, Avery, de ehhez most rohadtul nincs humorérzékem. - tettem még hozzá a helyzet enyhítése miatt, bár az előbbi kirohanásommal elértem, hogy legjobb barátnőm is kételkedjen bennem. - Majd hívlak, rendben?

  - Ahogy gondolod, Summer. - hangja pillanatok alatt vált aggódóból semlegessé, ezzel a tudtomra adva, hogy nem szándékozik az őrangyal szerepét betölteni. Legalábbis jelen esetben nem.

  Alig pár pillanat múlva már csak a vonal megszakadását jelző pittyegést hallottam, így sóhajtva hajítottam errébb a telefonomat, nem törődve azzal, hogy a parkettára való érkezés esetleg kárt tett a készülékben.

  Akkor csak az számított, hogy néhány óra alatt sikerült elüldöznöm magam mellől azokat az embereket, akik fontosak voltak számomra. És mindezt annak köszönhettem, hogy egyedül akartam lenni, amit bár sikerült elérnem, nem erre számítottam.

Kedves Olvasók!
Őszintén bízom abban, hogy van, aki még várta a rész érkezését, a hosszú kihagyás és az ismételt ígéret megszegés ellenére is. Rettentően sajnálom, hogy ismét ennyit kellett várni, és az okok részletezésébe sem szeretnék nagyon belefolyni, viszont tényleg röstellem a dolgot. 
A pozitív része pedig, hogy bár konkrét dátumot nem tudok, de a következő rész is érkezni fog, hiszen nem áll szándékomban lezáratlanul hagyni Summer és Zayn kesze-kusza történetét. Igyekszem vele elkészülni, és a nyár közelségére való tekintettel egy rendszert is ki fogok találni a részek érkezésére. 
Még egyszer, sajnálom, de azért remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket a rész. 
Köszönöm szépen az előzőhöz érkezett visszajelzéseket, a díjat és a cseréket is, igyekszem mindenre reagálni és kitenni! :) <3 

xx Lorette T. 

Ötödik

*Summer*

  - Sikerült meglepned, Sum! - jegyezte meg szórakozottan a mellettem sétáló fiú, aki hosszú hallgatását törte meg ezzel a néhány szóval. - Már nem az a jó kislány vagy, akinek megismertelek. Megváltoztál! - pillantott futólag rám, majd tekintetét ismét a palotára szegezte, aminek megvilágított látképe szebb volt, mint emlékeimben.

  - Most ezt úgy mondod, mintha te ugyanaz a személy lennél, aki voltál. - vágtam rá kissé cinikusan, erőteljes nyomatékot adva az ugyanaz szónak, ez pedig neki is feltűnt.

  - Tévedsz. - rázta meg a fejét, majd miután megigazította szemébe hulló tincseit, visszacsúsztatta a zsebébe a kezeit. - Én alkalmazkodtam, te viszont gyökeres ellentéte vagy annak, aki voltál. - torpant meg az egyik padnál, ami mellett gyönyörűen megmunkált lámpaoszlop magasodott. - A kettő pedig nem ugyanaz.

  - Oh, szóval két találkozás, és harminc perc beszélgetés után tudod, hogy én nem én vagyok. - vontam fel hitetlenkedve a szemöldökeimet. - A mikrofont a lelkekre cserélted, vagy csak engem tisztelsz meg az analizálásoddal?

  - A humorod a régi, ugyanolyan cinikus, mint régen. - döntötte a hátát a pad támlájának, majd lehunyta a szemeit, amiket hosszú szempillái kereteztek. - Egyébként, ha analizálnálak vagy manipulálnálak, vagy nevezzük akárhogy, azt észrevennéd. - hangja halk volt, kísértetiesen hangzott a kihalt parkban, ami miatt ösztönösen arrébb húzódtam. - Nyíltan játszom, Sum!

  - Oké, szóval akkor játszunk tisztán. - fordultam félig felé, miközben az ölemben levő kezeimet fixíroztam. - Mit értettél azon, hogy alkalmazkodtál?

  Szemei alig egy másodperc alatt felpattantak, majd mélybarna szemeit összekapcsolta az enyémekkel. Megannyi érzelem tükröződött bennük, emiatt pedig különlegesen csillogtak a gyér fényben. Így néhány pillanatig teljesen megfeledkeztem a külvilágról, úgy éreztem magam, mint évekkel azelőtt, a megismerkedésünk pillanatában.

  Vonzott a tekintete, képtelen voltam elszakadni gyönyörű íriszeitől, pillantásának hatására pedig pírba borult az arcom. És akár szégyen, akár nem élveztem azt a pár pillanatot, hiszen tudtam, hogy rám figyelt.

  Még ha csak a túlságosan nyílt és lényegre törő kérdésemnek köszönhettem a figyelmét.

  - Vagy annyira nem játszol nyíltan? - dőltem egy kicsit előre, így arcunk között a távolság minimálisra csökkent.

  - Nem, annyira nem. - rázta meg nevetve a fejét, majd tekintetét körbevezette a kihalt parkon. - De, hamarosan te is rá fogsz jönni mindenre.

  - Hogy érted ezt? - kérdeztem értetlenül, mire szája sarkában egy alig észrevehető mosoly jelent meg.

  - Nem mindenki az, akinek látszik. - felelte készségesen, ezzel egy időben pedig több száz kérdés fogalmazódott meg bennem. - Bár azt hittem ez nem újdonság számodra, hiszen valamilyen szinten te is közéjük való vagy.

  - Rajtad kívül más is így gondolja, vagy unalmas estéiden gondolkozol az életemen? - reagáltam kissé ingerülten, hiszen alaptalannak gondoltam a kijelentését.

  - Elég nagy befolyással bírok az emberekre, szóval nem, nem csak én gondolom így. - dőlt ismét hátra, majd a kabátja zsebéből elővette a cigarettás dobozát. Ujjaival rutinosan pattintotta fel a dobozt, majd az egyik szálat kijjebb húzva felém nyújtotta azt. - És egyáltalán nem unalmasak az estéim.

  - Kösz. - fogadtam el a lassan ölő mérget, majd ajkaim közé emelve hagytam, hogy a fekete öngyújtóval meggyújtsa. - Viszont az, ha manipulálod az emberek véleményét, gondolkodását, elég aljas emberré tesz téged is, Zayn!

  - Mondtam, hogy alkalmazkodtam. - kacsintott, majd egy nagyobb slukk után a tüdejéből kiáramló füst felhőként lebegett körülöttünk. - Egészen hízelgő, hogy aljasnak titulálsz. Hm, kellemes!

  Egoizmusa felettébb idegesítő volt, ami magabiztosságával karöltve a sarokba szorított. Nem tudtam kellőképpen kiállni ellene, hiszen sokkal jobban ismert, mint én őt. Bármennyire is fájt ezt beismernem! 

  A teljes megsemmisülés határán állva követtem példáját, így hátamat a pad kemény támlájának döntöttem, majd ráérősen elszívtam a cigit. A tüdőmből távozó füstfelhőket alaposan megfigyeltem, különféle mintákat láttam bennük, amik percekre lefoglaltak.

  Legalábbis kívülről az látszott.

  Belül azonban majd' felemésztett a kíváncsiság, hiszen mindennél jobban érdekelt, hogy mit takartak súlyos és komoly szavai. Érdekelt, hogy miért lett olyan ember, amilyen. És akkor úgy éreztem, hogy az információkért bármit képes lettem volna megtenni.

  Ugyanakkor a düh is jelen volt, amit képtelen voltam elnyomni, elzárni egy kis rejtekhelyre a lelkem mélyén. Dühös voltam rá, hiszen olyan világba invitált, amiről eddig tudomást sem akartam venni. És dühös voltam önmagamra is, amiért akarva akaratlanul is részese lettem a játékának, és még élveztem is. 

  Ez a fajta élvezet, szikra, fellobbanó láng, gyerekes rajongás, bármi, ami köztünk kialakult az új világnak köszönhetően egyre jobban átvette a hatalmat az életem felett. Nem tudtam racionálisan átgondolni a szabályokat, a szabályait. Csupán csak fejvesztve rohantam bele a jól előkészített csapdájába.

  - Nem is érdekel, hogy miért jöttünk ide? - kérdezte percekkel később, a sokadik szál után. - Vagy annyira aljas vagyok, hogy már szóba sem állsz velem? - hangsúlyozta ki az aljas szót.

  - Nem is tudom. - ráztam meg a fejemet. - Talán a második kérdésre kellene igenlő választ adnom. - gondolkoztam el, miközben egy kis vészcsengő a visszatáncolásra figyelmeztetett. - De sajnos a kíváncsiságom erősebb, mint az ellenszenvem. - árultam el magam, ami szerencsétlenségemre nem kerülte el a figyelmét.

  - Látod, mégiscsak érzel irántam valamit. - nevetett fel, én pedig sóhajtva vettem tudomásul, hogy a kapcsolatunk a szavaim kiforgatásáról fog szólni. Legalábbis a részéről.

  - Elárulnád végre? - emeltem meg egy kicsit a hangom, ezzel megszakítva az egyébként aranyos nevetését. - Nincs kedvem egész éjjel itt fagyoskodni. - dunnyogtam az orrom alatt.

  - Túl nagy dologra ne számíts. - húzta továbbra is az időt, mire nemes egyszerűséggel tarkón csaptam a srácot, kifejezve, hogy nem vicces a játéka. - Oké, szóval arra gondoltam, hogy tisztázhatnánk a dolgokat, ha már ismét összehozott bennünket a sors. - szinte levegővétel nélkül hadarta el, majd pár másodperc szünet után rám emelte tekintetét.

  - Csodálom, hogy vannak normális gondolataid. - böktem ki, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni a csillogást a szemeiben, így inkább tűntem bunkónak, mintsem eláruljam magam.

  - Ha nem, hát nem. - vonta meg lezserül a vállait, majd miután rápillantott a sokadszorra villogó telefonjára, lassan felállt. - Majd találkozunk! - intett, majd elindult a hatalmas vaskapu irányába.

  Szívem hevesen vert, agyam szüntelenül zakatolt, egy kis hang pedig azt skandálta, hogy ne hagyjam elmenni. Hiszen, teljesen tisztában voltam azzal, hogy az egyetlen lehetőséget játszottam el, azzal, hogy nem adtam egyértelmű választ a kérdésére.

  És, hogy őszinte legyek, még a világért sem hagytam volna azt, hogy elsétáljon, hiszen így elbuktam volna azt a lehetőséget, hogy olyan információkat tudjak meg róla, amik megfordíthatják a köztünk levő rangsort. Mert, hát rohadtul vesztésre álltam. 

  - Várj! - szóltam utána, mire alig néhány másodperc alatt megtorpant, és félig visszafordulva, felvont szemöldökkel várta a folytatást. - Nem úgy értettem! - ráztam meg a fejem. - Jó ötletnek tartom ezt a beszélgetést, csak nem hittem volna, hogy felmerül benned akár a gondolat is. - magyarázkodtam, miközben próbáltam titokban tartani valódi szándékomat a társalgással kapcsolatban.

  - Tudod Sum, a mai napig én sem hittem volna, de nem élhetünk a múltban, igaz? - kérdése emlékképek sorozatát indította el bennem, és ennek hatására éreztem, ahogy könnybe lábadt a szemem. Túlságosan gyenge voltam, hiszen a kapcsolatunk befejezése, vagyis annak módja még ennyi idő után is érzékenyen tekintett, mert tudtam, hogy fájdalmat okoztam annak az embernek, akit teljes szívemből szerettem.

  - Igaz. - bólintottam, miközben a torkomban keletkezett gombóccal viaskodva vártam, hogy mondjon valamit.

  De ő csak némán állt, arcáról pedig egyértelműen leolvasható volt, hogy ő is ugyanarra a borzalmas napra gondolt, mint én.

Drágáim! <3 
Mérhetetlenül röstellem, amiért hónapokat csúsztam, és nem is jelentkeztem, mentségemül pedig csak az iskola tud szolgálni. És elismerem, ez igen gyatra kifogás, de sajnos sokáig tartott mire sikeresen össze tudtam egyeztetni a dolgaimat! Ezt a kiesett időt pedig rettentően sajnálom, a jövőben igyekszem rendszeresen, nagy kimaradások nélkül érkezni a részekkel! Remélem nem tűntetek el, és számíthatok továbbra is rátok, a türelmetekre és a támogatásotokra, amikért mérhetetlenül hálás vagyok! <3 
A részről pedig csak annyit szeretnék mondani, hogy, rettentően kíváncsi vagyok a véleményetekre! Sokat jelentene, ha néhány szóban kifejtenétek azt, hiszen a visszajelzésetek mindig is fontos számomra, hiszen abból látom, hogy tetszik e a történet vagy nem, és így tudok javítani a hibáimon! :) Köszönöm! :) 
Kellemes hétvégét, illetve kitartást a következő körökhöz a suliban! :) <3 Igyekszem hamarosan elkészülni az új résszel, és sajnálom a hatalmas csúszást! :) <3 
Megértéseteket köszönöm! <3 

xx Lorette T.