In memory of Jay

*Summer*

Úgy futottam keresztül a parkolón, mint egy őrült, miután majdnem tíz perc keresgélés után sikerült egy parkolóhelyet találnom. Lihegtem, az oldalam pedig szúrt, és nem egy embernek kiabáltam vissza, hogy "Sajnálom!", miután meglöktem őket. Azonban, mikor megláttam a fotocellás ajtót, nem érdekelt senki sem, csak az lebegett a szemeim előtt, hogy minél hamarabb megtaláljam a kedvenc pótmamámat és a legjobb barátomat.
  - Hol találom Johannah Deakin-t? - kérdeztem a pultnál, ahol a nővér szinte hosszú óráknak tűnő idő alatt rám emelte a tekintetét, majd felvont szemöldökkel méregetni kezdett. - Nemrég hozták be - tettem még hozzá, miközben idegesen jártattam az ujjaimat a márványlapon, jelezve, hogy sietek, és sürgős az információ.
A nővér egy aprót bólintott, majd visszafordult a monitorhoz és lenyomott néhány billentyűt a klaviatúrán. Párszor hümmögött is, ezzel engem még jobban idegesítve, majd mikor megköszörültem a torkomat, úgy nézett rám, mintha szívességet kértem volna tőle. Arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, mintha még lassabban keresné meg Jay hollétét. Ekkor pedig úgy éreztem, hogy megőrülök, hiszen nem tudtam semmit a szeretett nőről, csak annyit, amennyit Louis mondott, mikor felhívott. Ő pedig nem mondott sokat, hanem inkább csak a halk zokogását lehetett hallani, ami miatt egyből a legrosszabb futott át az agyamon, és azóta sem tudtam kiverni onnan. Éppen ezért, egy kicsit erőteljesebben csaptam a pultra, mire a nővér ismét rám nézett, szemeiből megvetés áradt.
  - Hölgyem, nagyon szépen kérem, mondja meg, hol találom Johannah Deakin-t - kértem ismét, habár már sokkal dühösebben, mint az előbb.
  - Harmadik emelet, a bal oldali folyosó. Ott majd útbaigazítják - bökte oda félvállról, azonban mire befejezte volna a mondandóját, otthagytam.
A liftig vezető néhány métert futva tettem meg, miközben igyekeztem előhalászni a farmerem zsebéből a telefonomat, ami éppen csörögni kezdett. Mikor ez sikerült rápillantottam a kijelzőre, ahol a menedzserem neve villogott, azonban a piros ikont húztam el balra. Ami persze nem Renée ellen irányult, de jobban szerettem volna már felérni a megfelelő szintre, majd Jay mellett lenni.
Amikor azonban kinyílt a harmadik emelten az ajtó Lou-val találtam szembe magam, akinek arcán végigfutottak a könnycseppek, miközben ott virított a rá jellemző mosolya. Ekkor pedig akkora megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, amekkora még sosem. Ő persze odalépett hozzám, szorosan a karjai köré zárt, majd a fejemre helyezte az állát.
  - Sum, megszülettek - mondta boldogan, majd éreztem, ahogy egy puszit nyomott a hajamba. - Megszülettek az ikrek - ismételte el, aztán néhány lépésnyire eltávolodott tőlem.
   - Te szerencsétlen barom - csaptam azzal a lendülettel mellkason, mire az említett testrészhez kapott és kérdőn nézett rám. - El sem hiszed, hogy mennyire aggódtam, komolyan képtelen voltál közölni azt az aprócska információt, hogy baj nem történt? - ütöttem meg ismét, ámbár már mosollyal az arcomon, hiszen az ikrek, a testvéreinek a születése volt hónapok óta a legjobb hír, amit hallottam.
   - Nem hittem volna, hogy egyből a rosszra gondolsz - emelte fel védekezően a kezeit, aztán lassan elindult a folyosón, mire egy szemforgatás után követni kezdtem. - Annyira édesek, komolyan - lelkendezett ezer wattos mosollyal az arcán, mire nekem is kiült a boldogság jelképe az arcomra. - Ernest egészen csendes, Doris pedig a vizsgálat óta alszik. Anya is fáradt, szóval most ő is pihen. A lányok és Dan pedig még úton vannak - mesélte teljesen felvillanyozódva, miközben egy újabb folyosóra kanyarodtunk, majd pár lépés múlva megtorpant egy hatalmas üveg előtt, ahonnan rá lehetett látni az újszülött babákra. A kislányokat rózsaszín míg a kisfiúkat kék rugdalózóba öltöztették, fejükön aprócska sapka pihent, és néhány csöppséget kivéve mind csendben kémlelődtek vagy aludtak. - A második sorban, pont középen vannak - bökött az üvegre Louis, mire én is abba az irányba kezdtem figyelni.
 - Ahw - sikkantottam fel halkan, miután elolvastam az inkubátoron levő neveket. Ernest és Doris Deakin. A két kis csöppség egy inkubátorban feküdt, és egymás felé fordulva aludtak. Doris néha rúgott egyet-egyet, de ezen kívül meg sem moccant. Ernest pedig kis angyalként szuszogott, szája apró O betűt formázott. - Annyira édesek - fordultam Tommo felé, majd a vállára hajtottam a fejemet, ő pedig bal karjával magház húzott. - Avery tudja már?
 - Mhm - hümmögött és éreztem, ahogy bólintott egy aprót, így tudtam, hogy szólt már a barátnőjének. - Már gépre szállt, Amerikában stúdiózott - mondta, miközben rezgő telefonját kotorta elő a zsebéből. - Dan az, biztos ideértek - magyarázta kérdő tekintetem láttán. - Anya a kétszáztízes szobában fekszik, ha gondolod menj be hozzá. Örülni fog neked.
  - Persze, majd ott találkozunk - feleltem, aztán elindultam Jay szobája felé.
A legkedvencebb pótmamám szobája egészen közel volt a kicsikhez, így szinte egyből megtaláltam a helyiséget. Jay egyedül birtokolta a szobát, amit színes függönyökkel és illatos virágokkal díszítettek fel, amiből tudtam, hogy a fia elintézte, hogy privát szobát kapjon. Ágyneműje sem a szokásos fehér volt, hanem apró virágmintákkal hímzett narancssárga, amik között csak úgy ragyogott az újdonsült kismama. Arca kicsit nyúzottnak tűnt, amit egyáltalán nem csodáltam, hiszen két ilyen kis tüneményt hozott néhány órája a világra. Mikor beléptem, felkapta a fejét a puha párnáról, majd miután felismert, széles mosolyra húzódtak az ajkai és kitárta a karjait.
  - Summer, drágám - köszöntött boldogan, miközben amennyire tudtam, magamhoz öleltem. - Örülök, hogy eljöttél - simított végig a hajamon, aztán elengedett, így le tudtam mellé ülni az ágyra, majd egyik kezét megfogva az ölembe helyeztem a sajátjaimat.
  - Jól érzed magad? - kérdeztem aggódva, habár szemeinek csillogásán látszott, hogy majd' kicsattan a boldogságtól. - Nincs szükséged semmire sem?
  - Drágám, ne fáradj - intett le egyből, mire egy mosoly futott át az arcomon. - Nagyon hiányoztál - vallotta be, minek következtében könnybe lábadt a szemem. Való igaz, az utóbbi években nem kerestem annyiszor, mint megérdemelte volna, ami miatt borzalmasan gyötört a lelkifurdalás.
  - Te is nekem - feleltem őszintén. - Sajnálom az elmúlt időszakban történteket. Tudom, hogy megbántottalak a viselkedésemmel, és nagyon bánt az is, hogy nem lehettem ott az esküvőn, hiába ígértem meg.
  - Kicsim, Louis mindent elmesélt - vallotta be szemlesütve, mire halvány pírba borult az arcom. - Nehéz időszakon mentél keresztül, ezzel tisztában vagyok, úgyhogy nem kell bocsánatot kérned. BooBear sem a jóságáról híres, ezt is tudom, úgyhogy kérlek, nagyon vigyázzatok egymásra - szorította meg egy kicsit a kezemet, amiből tudtam, hogy igen kényes számára a téma. Bár melyik anya számára ne lenne az, amikor a fiáról eléggé érdekes híreket lehet hallani? - Rettentően erős kapocs van közöttetek a műsor miatt, hiszen már akkor is hasonló problémákkal küzdöttetek, és éppen emiatt tudtok a másiknak segíteni. Csak Louis makacs, rettentően - rázta meg a fejét, miközben egy mosoly is átsuhant az arcán. - Avery pedig a lelkét feláldozva húzza ki a gödörből, ahogy téged is. Segítsetek egymásnak, és hagyjátok azt a lányt egy kicsit pihenni.
  - Oh, Jay - borultam a mellkasára, akárcsak egy kisgyerek, majd próbáltam visszafojtani a kitörni készülő zokogásomat. - Tudod, hogy anya is éppen ezt mondta? Csak ő valahogy nem fogalmazott ennyire szépen - húztam el a számat az emlékek hatására, ami az ágyon fekvő nőből egy halk kacagást hívott elő.
  - Az anyák már csak ilyenek - mondta, majd feljebb ülve egy puszit nyomott az arcomra. - Meg múltkor átjött hozzánk, és beszélgettünk egy kicsit.
  - Aha, szóval kipletykáltátok a gyerekeitek életét - egészítettem ki a mondatát, ami egy kicsit jobb hangulatot teremtett a szobában. - Egyébként, pedig imádlak, amiért én lehetek az ikrek keresztanyukája.
  - Senki nem mondta, hogy te leszel az ikrek keresztanyukája - ráncolta össze a homlokát, így pedig egészen hasonlított a fiára.
  - Komolyan, emlékszem, mikor megkértél rá - bizonygattam, habár mindketten tisztában voltunk azzal, hogy efféle beszélgetés és kérés nem hangzott el közöttünk. - Könyörögve kérlek.
  - Ahj, Summer, rosszabb vagy, mint Louis - sóhajtott drámaian, aztán a mosolyából tudtam, hogy nyert ügyem van. - Persze, hogy lehetsz a keresztanyjuk.
  - Uh - talán kicsit hangosra sikeredett az örömködésem, hiszen a szoba előtt elhaladó nővér eléggé csúnya pillantásokkal illetett, mikor az ágyról felpattanva lejtettem egy rögtönzött táncot. - Imádlak, Johannah - mondtam őszintén a nőnek, aki nevetve figyelte a műsoromat.
  - Én is, drágám - felelte aztán, majd alig néhány pillanattal később a lányok és Dan száguldottak be az ajtón, így én egy gyors köszönés után éppen idejét éreztem a távozásnak.
  - Holnap is bejövök, és kérlek, szólj ha bármire szükséged van - mondtam, aztán egy gyors puszit nyomtam mindegyikőjük arcára, majd elhagytam a szobát.
Louis ott ácsorgott a hatalmas üveg előtt, a testvéreit figyelte, majd néhány képet is készített az ikrekről. Mosolya ott virított az arcán, és egy-egy kósza, boldogságból fakadó könnycseppet is letörölt. Mikor hallotta a cipőm kopogását felém kapta a fejét.
  - Már mész is? - kérdezte felvont szemöldökkel, mire válaszként egy aprót bólintottam, majd hozzá hasonlóan Ernest és Doris irányába fordítottam a fejemet. - Még mindig olyan nyugodtak, és olyan szépek.
  - Pontosan, mint az anyukájuk - feleltem mosolyogva. - Ha bármi gondod van, ugye tudod, hogy szólhatsz?
  - Persze - kicsit furán nézett rám, de csupán csak percekkel később szólalt meg. - Veled is beszélt, igaz?
  - Mint még soha - sóhajtottam, aztán lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit borostás arcára. - Majd találkozunk, Lou.


Sziasztok Drágák! <3
Ezzel a kis szösszenettel szeretnék elköszönni Jay-től, más amennyire mondhatom ezt. Ő volt a világ egyik kedvenc anyukája, és hét csodálatos gyermek édesanyja, és egy kis csöppség nagymamája. Jay örökké a szívükben és a szívünkben él tovább! <3 

Nyugodj békében, Johannah! <3