Kilencedik

*Summer*

   Talán mióta csak Londonba költöztem a Funky Buddha volt a kedvenc szórakozóhelyem, és mikor megismerkedtem a fiúkkal még az X-faktorban, a hely a törzshelyünkké vált. Szerettük, mert nem juthatott be bárki, és a külön kis részünk volt már a helyen, amely a privát szekciók közül a legnagyobb volt. A felszolgálók kedvesek voltak, havonta egyszer élő zene volt, és ha tehettük, minden szabad hétvégénket ott töltöttük.
Mondjuk, mióta nincs olyan szoros kapcsolatom a fiúkkal, mint a szakítás előtt volt, egyre kevesebbszer jártam a klubban és annak a környékén is, hiszen tisztában voltam azzal, hogy ott találnám Zayn-t is. A felszínes társalgáshoz, vagy éppen a veszekedéshez pedig egyáltalán nem volt kedvem, és ez mondjuk nem változott, de a szerződés miatt rá lettünk kényszerítve a nyilvánosság előtti jó pofizásra, és erre tökéletes alkalom, hogy látnak bennünket együtt az újságírók.
Ezért, még mielőtt rendeztük volna a számlát az étteremben, kivettem a fekete laptáskámból a telefonomat, majd míg viszonylag bátornak éreztem magamat, írtam egy üzenetet Zayn-nek, habár egyáltalán nem vártam választ. Így, mikor alig egy perccel később csippent egyet a készülék, őrült módjára nyomtam le a telefon egyetlen gombját, ezáltal felfedve a választ. Azonban csupán csak három darab kérdőjellel találtam szembe magamat, ami még így is több volt, mint vártam tőle, az pedig, hogy néhány perccel később beleegyezett, valamilyen hülye oknál fogva boldoggá tett.
Az arcomra kiülő mosoly pedig Avery figyelmét sem kerülhette el, így mikor kilöktük magunk előtt az étterem ajtaját, majd a személyi testőreink is mellénk léptek, rögtön rákérdezett az okára:
  - Csak nem Zayn ottléte tesz boldoggá?
 - Ugyan, drágám - legyintettem nem törődöm stílusban, majd automatikusan lehajtottam a fejemet, amint észrevettek minket a fotósok. Szinte mindegyikőjük megindult felénk, és csak a minden pillanatban tettre kész embereinknek köszönhettük azt, hogy nem nyomtak minket agyon. Folyamatosan kérdésekkel bombáztak bennünket, miközben néhány kamera és fényképezőgép túlságosan is közel került hozzánk. A zűrzavart pedig tetézte, hogy lassan kinyílt a klub bejárata, és előbb két fekete ruhás biztonsági, majd Zayn is előbukkant. - Induljon a játék - súgtam oda legjobb barátnőmnek, aki csupán csak egy kuncogással, majd fejcsóválással jelezte, hogy hallotta, amit mondtam neki.
Malik ezzel egy időben vett minket észre, majd felvont szemöldökkel várta, hogy miért is hívtam ki a firkászok hadába. Azonban, mikor megszűnt a köztünk levő távolság, próbáltam jelentőségteljesen nézni csokoládé barna szemeibe, amennyire csak tudtam, ezzel elérve, hogy mikor megöleltem, majd egy puszit nyomtam enyhén borostás arcára, ne érje váratlanul. Ő pedig tökéletesen értve a jeleket és játszva a szerepét, a derekamra csúsztatta az egyik kezét, majd miután ajkait a homlokomhoz érintette, maga előtt terelve engedett át a saját embereinek a körébe.
Ezzel a kis színjátékkal persze óriási zűrzavart okoztunk a bejárat előtt, és abban is biztos voltam, hogy napokig ezen fog majd csámcsogni az összes internetes oldal, valamint az összes pletykamagazin és néhány hírműsorban is felmerül majd a nevünk. Arról nem is beszélve, hogy boldogságom levakarhatatlan volt az arcomról, hiszen pont ilyen hírverést vártak tőlünk a főnökeink, így sikerült néhány jó pontot szereznünk.
  - El is felejtettem, hogy nem szabad rád hallgatni, ha azt mondod, van egy ötleted - jegyezte meg kissé cinikusan, mire szinte elugrottam az érintése elől, miután becsukódott mögöttünk az ajtó.
  - Szívesen, hogy mentem a te bőrödet is - morogtam az orrom alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy meghallja. - Nem kell ennyire kedvesen megköszönnöd - pillantottam rá, majd elindultam a felső szintre, ahonnan már elég jól lehetett hallani a zenét. - Felőlem akár ki is rúghatnak, őszintén nem érdekel.
  - Akkor meg, miért is törődsz velem? - vonta fel a szemöldökét, miközben alsó ajkát a fogai közé szorította. - Ha jól emlékszem, egyikünket sem érdekel különösebben a másik - hajolt közelebb, mire megcsapott a tömény whisky és cigi keverékének az illata.
  - Engem nem is, de másokat annál inkább - céloztam a bandatársaira, akiknek kétségbeesett tekintete ott lebegett előttem, ami miatt összeszorult a szívem. - Volt idő, mikor érdekelt, hogy mi van veled, de tudod, már annak vége - vontam meg a vállamat, majd folytattam az utamat az emeletre, ahol már szinte otthonosan éreztem magamat.
Mosolyogva intettem oda a pultban serénykedő pincérlánynak, aki nagyjából azóta dolgozott ott, mint mióta mi is odajártunk, így eléggé jóban voltunk a velünk egyidős lánnyal. Ezt követően pedig a megszokott boksz felé fordítottam a fejemet, ahol a fiúk, néhány zenész ismerőssel és Avery-vel kiegészülve beszélgettek, és ittak. Töménytelen mennyiségű üres üveg és pohár hevert az asztalon, és a nevetésükből is meg lehetett állapítani, hogy nem éppen a legjózanabb társaság címet viselik; egyáltalán nem csalódtam bennük.
  - Summer, milyen rég toltad erre a képed - ugrott fel Troy, Avery hangmérnöke a kanapéról, majd szoros ölelésbe vont. Kellemes parfüm illata lengett körülöttünk. - Jól vagy, Kislány?
  - Persze - mosolyogtam rá kedvesen a srácra, aztán lassan kikerültem, majd Av mellé leültem a méretes ülőgarnitúrára. Louis érdeklődve pillantott rám, miközben a barátnője válla mögött átnyúlva megsimogatta a felkaromat. Erre pedig óvatosan megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem igazán szeretnék a bandatársáról beszélni, főleg nem ennyi ember előtt. - Na, mit iszunk? - hajoltam a mellettem ülő lányhoz, aki egy koktélt, illetve egy pohár whiskykólát nyújtott felém. - Huh, imádlak, Av - vettem el tőle a poharakat, aztán az utóbbit az asztalra helyeztem, míg a szivárvány színeiben pompázó, és eléggé vodka tartalmú italt a kezem között szorongatva dőltem hátra és hallgatni kezdtem a srácok beszélgetését.
Persze, nem igazán kötött le egyikük aktuális barátnője sem, úgy, ahogy egyébként őket sem, de még mindig jobban élveztem, mint a szópárbajaimat Zayn-el, vagy éppen az ő lelkivilágának a kibeszélését a bandatársaival. Avery pedig begubózott a maga kis világába, tekintettel arra, hogy viszonylag nagyobb társaságba kerültünk alig néhány perc alatt, és eléggé sok ismeretlen arc is vett minket körül. Avery pedig ilyenkor jobb szeretett a háttérbe vonulni, és akár órákig is lehetett nyüstölni, ha ő egyszer úgy döntött, hogy nem beszél, akkor nem is szólalt meg.
És ilyenkor roppant aranyosnak találtam, hogy Louis-al úgy sugdolóztak, mint a tinédzserek, és ilyenkor meg is mutatkozott, hogy mennyire is privátan kezelik a kapcsolatukat, még a barátaik előtt is.
Persze, mikor még nagyon friss volt a kapcsolatunk Zayn-el, mi is hasonlóképpen viselkedtünk, olyannyira, hogy a közvetlen környezetünkön kívül, senki nem is tudta, hogy mi van köztünk. Szerettünk elbújni a kíváncsi tekintetek elől, és akár napokra elmenekültünk valamelyikünk menedéklakásába. Szerettem azt az időszakot, hiszen akkor még mindketten boldogok voltunk, és még nem készített ki minket teljesen a média, valamint az életünket kísérő felhajtás. Minden más volt akkor, és hiába teltek el azóta hosszú évek, azóta is gyakran kapaszkodtam a boldog emlékeinkbe, hiszen így valamennyire sikerült elérnem, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni.
De, ahogy most ránéztem a tőlem alig néhány méterrel ülő fiúra, aki szintén engem pásztázott a mélybarna tekintetével, valahogy eltűnt az együtt töltött idő, és csak szánalmat éreztem, na meg persze az elengedhetetlen bűntudatot, hiszen tisztában voltam azzal, hogy az én hibám is, amiért ilyenné vált, vagyis váltunk mindketten. És szépíthettem volna ezt a dolgot, de még a próbálkozás is felesleges volt, mert az, aki került már ilyen helyzetbe - és ez a szakmánk egyik velejárója volt - az át látott mindenen. Csupán csak a külvilág hihette azt, hogy valamit titkolunk, és mivel az emberek többsége nem is hitt abban, hogy a mi életünknek vannak árnyoldalai, naivan csak jót sejtett az egészben. Ami persze, egy nagy hazugság volt, és erre viszonylag hamar mi is rájöttünk.
  - Mindjárt jövök, szívok egy kis friss levegőt - hajoltam Avery-hez, miközben előhúztam a táskámból a cigis dobozomat.
  - Persze, menj csak - mosolyodott el halványan a lány, habár inkább tűnt fintornak a gesztus, hiszen még mindig feszélyezve érezte magát. - Ha jössz vissza, hoznál egy italt? Valami erőset - kérte, mire bólintottam, és miután lehúztam a poharam tartalmát, elindultam a hátsó udvar felé, ahol általában a cigizők szoktak összegyűlni.
Mikor sikerült kijutnom a privát helyünkről, úgy, hogy nem estem el egyetlen lábban sem, a szemem sarkából láttam, ahogy a személyi testőröm, Tyler elindult utánam. Azonban azt a néhány méter távolságot viszonylag gyorsan megszüntette, majd egy mosoly kíséretében kinyitotta előttem az ajtót, ami egy kisebb folyosóra nyílt. Itt már jóval hűvösebb volt, így gyorsan összegomboltam magamon a kabátomat, majd mikor észrevettem Alexet, Zayn testőrét, megtorpantam. Ő persze, kedvesen pillantott rám, hiszen fogalma se volt arról, hogy nem olyan viszonyban vagyok a főnökével, ahogy ő azt hiszi, így nem igazán akartam én felvilágosítani erről. Emiatt pedig próbáltam olyan természetesen elhaladni mellette, amennyire csak tudtam, főleg miután megjegyezte, hogy a barna szemű is kint van, ráadásul egyedül. De jó nekem. 
  - Áh, drágám - kiáltott fel erős éllel a hangjában, mikor megpillantott. - Néha úgy érzem, követsz - mormogta az orra alatt, aztán tekintetét végigfuttatta rajtam.
  - Inkább te vagy mindig ott, ahol én szeretnék - húztam ki egy szálat a dobozból, amit aztán ajkaim közé szorítottam, és alig pár pillanat múlva már meg is gyújtottam. - Lehet nem kellene ezt mondanom, de köszönöm, amiért nem köptél be Renée-nek. - pillantottam rá, miközben ő egy újabb szálat vett ki a fekete dobozból.
  - A mai húzásoddal azt hiszem kvittek vagyunk - vonta meg lezserül a vállait, aztán egy kicsit arrébb húzódott, helyet adva maga mellett. - Tudom, hogy megkerestek a fiúk - szólalt meg pár perccel később, mire kérdő tekintettel fordultam felé. - Nem vagyok hülye, Sum. Már nem ez volt az első eset, hogy beleavatkoztak az életembe, és kicsit fura volt, hogy folyton bennünket bámulnak.
  - És haragszol most rájuk, nem igaz? - kérdeztem, habár tisztában voltam a válasszal, hiszen hiába gyűlöltük akkor éppen egymást, nagyjából én voltam az egyetlen, aki úgy ismerte őt, mint a tenyerét.
  - Jelenleg mindenkire haragszom - nézett a szemembe, majd észrevettem, ahogy a barna íriszekben megcsillan valami. - Gondolkoztál az alkunkon?
  - Uhu - bólintottam, miközben az alsó ajkamat a fogaim közé szorítottam, homlokomon pedig apró ráncok jelentek meg. - Benne vagyok - egyeztem bele az ajánlatába, holott nem hagyott nyugodni az a kis vészcsengő, ami megállás nélkül jelezte, a vesztembe készülök sétálni.
  - Reméltem, hogy ezt mondod - villantotta meg fogait, majd alig néhány másodperc múlva megszüntette a közöttünk levő távolságát egy csókkal, amellyel nem csak azt érte el, hogy ne gondoljam meg magamat, hanem azt is, hogy az az énem a felszínre kerüljön, amelyet csak ő volt képes előhozni belőlem.

Sziasztok Drágák! <3 
Huh, el sem hiszem, hogy sikerült befejeznem a részt, ami szerintem az egyik leghosszabb lett, amit írtam itt, és őszintén remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. Valamint kíváncsi vagyok a véleményetekre a folytatással kapcsolatban, úgyhogy ha van kedvetek és időtök, akkor hagyjatok magatok után néhány sort. Nagyon boldoggá tennétek! :) <3
Valamint köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket, nagyon, nagyon sokat jelentettek és eszméletlenül örültem, mikor elolvastam a kedves szavakat! <3 Illetve cserét is kérhettek nyugodtan, örömmel teljesítem mindet! :)<3 
Kellemes hetet és kitartást kívánok! 
xx Lorette T.