Negyedik

*Summer*

  Borzasztó volt az autóban honoló csend, amit Zayn testőre próbált néha megtörni. Kérdezgetett, hiszen évekkel azelőtt találkoztunk utoljára, de meglehetősen kellemetlenül éreztem magam a rögtönzött vallatás miatt. Mert bár nem volt indiszkrét, mégis kérdései olyan hatást értek el. Úgy éreztem, hogy a legféltettebb titkaim között kutat. Így kissé kelletlenül, szűkszavúan felelgettem, miközben próbáltam nem még kínosabbá tenni a szituációt.

  És sajnos a helyzeten nem segített túl sokat a mellettem ülő Zayn sem, hiszen kutakodó és kíváncsi pillantásai miatt legszívesebben kiugrottam volna az autóból, főleg úgy, hogy tudtam, a háta közepére sem kívánja a kialakult, menedzsment által előírt helyzetet. 

  Bár, hogy őszinte legyek, nekem sem volt túl sok kedvem a bájolgáshoz, miközben legszívesebben összegörnyedve feküdtem volna az ágyban, elmenekülve a külvilág problémáitól. De legfőképpen előle, hiszen a bulin való felbukkanásával egyértelműen kifejezte, szándékában áll tönkretenni az életemet. Az újabb csalódástól pedig szerettem volna megkímélni magamat, még úgy is, hogy a gödör szélén táncoltam.

  Még úgy is, hogy részben én tehettem a köztünk kialakult viszonyról.

  - Mi van? – kaptam ingerülten a fejem a fiú felé, aki már percek óta, minden válaszom után egy hangos sóhajt hallatott.  

  - Semmi, semmi. – rázta meg lassan a fejét, majd egyik kezével hátrasimította a szemébe hullott kósza hajtincseket. Meglepően Harry-s lett a haja. – Érdekes hallgatni benneteket. – vonta meg lezserül a vállait. – Tetszik, ahogy próbálod eltitkolni előlem az életed apró részleteit, amikre Alex rákérdez. – szegezte a tekintetét a mellettünk álló autókra.

  Ajkaim résnyire elnyíltak egymástól, miközben próbáltam nem a fejéhez vágni a legkézenfekvőbb szitokszavakat, bár teljesen biztos voltam abban, hogy arra játszott. Ki akarta próbálni, hogy meddig mehet el, látni akarta, hogy mennyit tűrök el Tőle. És még a világért sem akartam Neki megadni azt az örömöt, hogy elbukom. Hogy feladom a beteges játékát, aminek akaratlanul is a részese lettem.

  - Persze, hisz semmi közöd nincs az életemhez. – adtam a lehető legkézenfekvőbb választ, mire felvont szemöldökkel nézett rám. – Vagy nem így gondolod?

  - Ez most fájt. – emelte színpadiasan a kezét a szívére. – Pedig barátok vagyunk. – jelent meg arcán a jól ismert mosolya.

  Szívesen az arcába vágtam volna, hogy viszonyunk az ismerős szintet sem közelítette meg, legalábbis akkor nem, de Alex érdeklődő pillantásai miatt inkább nem firtattam a dolgot. Hiszen éreztem úgy, hogy nekem kellene beavatnom a dolgokba, főleg nem úgy, hogy még én sem voltam biztos semmiben sem.  Akármiről is legyen szó.

  Az autó szóváltásunkkal egy időben lassítani kezdett, majd az ismerős épületek menedékében meg is állt. Mire szinte kiugrottam a járműből, amiben fogolynak éreztem magamat, így történt, hogy az újságírók kereszttüzében majdnem a földön kötöttem ki.  

  - Nem fogsz tudni elmenekülni! – kapta el a karomat Zayn, majd miután visszanyertem az egyensúlyomat, a fülembe suttogott. Ami persze a külső szemlélők figyelmét azonnal felkeltette, bennem pedig egyre több félelem kezdett felgyülemleni. Főleg miután megéreztem a leheletéből áradó alkoholt.  

  - Ittál? – kérdeztem tőle halkan, mire amolyan „ezt komolyan kérdezed?” pillantással nézett rám. Hát persze, hogy ivott. – Te nem vagy normális. – rántottam ki a kezem a szorításából, miközben próbáltam a lehető legkevesebbet mutatni a fotósok felé. 

  - Te meg be vagy gyógyszerezve. – mutatott rá a lényegre. – Azt hiszem, kvittek vagyunk. – kacsintott, majd maga előtt tolva elindult a bejárat felé.

  A fotósok előtt elhaladva, kezeimmel próbáltam eltakarni az arcomat, miközben a minél előbbi épületbe jutás lebegett a szemeim előtt, hiszen a minket övező pillantások miatt kezdtem egyre frusztráltabb lenni.

  Úgy éreztem, hogy a fotósok, újságírók rájöttek a visszaesésemre, holott tudtam, semmi sem látszott rajtam. Hiszen nem kerültem olyan mélyre, mint az elvonó előtt, vagy éppen a bulin, de az érzés hasonló volt. Rettentően féltem a lebukástól, és a következményektől.

  Az épület védelmét élvezve löktem le magamról Zayn kezét, aki vigyorogva követett menedzserem irodájába, ami a negyedik emeleten volt, így még a közös liftezést is át kellett vészelnem. És bár a felvonó elég nagy mérettel rendelkezett, a testőröknek nevezett hústornyok miatt nem tudtam úgy elhúzódni tőle, mint amennyire szerettem volna.  Ez pedig láthatóan szórakoztatta őt. Élvezte, hogy nem tudtam ellökni magamtól.

  - Na, végre! – mondta René megkönnyebbülten miután kinyílt a liftajtó. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte a karórájára bökve, miszerint óriási késésben voltunk. 

  - Aludt mikor megérkeztünk hozzá, nehezen ébredt fel. – felelte Alex, aki még nem tudta, hogy menedzserem nem azért kérdez, hogy választ is kapjon rá.

  - Hagyd, nem érdekli. – intettem le, mielőtt elmesélte volna az egész utat, miközben próbáltam lépést tartani a menedzseremmel, aki egészen harapós kedvében volt. – Nyugodj meg, itt vagyok! – tettem a kezem a vállára, mire megtorpant és egy halvány mosolyt villantott.

  - Éppen ez a baj, már rég abban a szobában kellene készülődnöd. – bökött az irodája melletti ajtóra. – Sipirc! 

Örömmel tettem eleget René kérésének, így miután becsukódott mögöttem a világosbarna faajtó, sikerült egy kis időre megszabadulnom a legújabb barátomtól. Volt időm fellélegezni és energiát gyűjteni, mielőtt belevágtunk volna az előttünk álló, iszonyúan hosszú estébe.

  - Van valami elképzelésed? – kérdezte stylistom, miközben a fodrászszékben ültem és élveztem a hajmosással járó kényeztetést. 

  - Ne legyen túl sok. – motyogtam, és őszintén bíztam benne, hogy ennyi év közös munka után megértette, mit is takar az a néhány szó.

  Órákon keresztül ültem a kényelmes székben, miközben lehunyt szemekkel pihentem, és próbáltam nem tüsszögő rohamot kapni a körülöttem lengő illatfelhőtől. Úgy éreztem magam, mint egy teszt-csík, amit a drogériákban szoktak adni a parfümök kipróbálásához. 

  - Nagyon haragszol a szerződés miatt? – jött be René is a helyiségbe, így volt alkalmunk megvitatni a dolgokat még indulás előtt.

  - Áh, dehogyis. – böktem oda cinikusan. – Szerinted? – vontam fel a szemöldökömet, ezzel akadályozva a sminkes munkáját, amiért egy megrovó pillantást kaptam. – Bocs. – intéztem el gyorsan a lánnyal a dolgot, majd vártam, hogy menedzserem kicsikarjon magából bármiféle megnyilvánulást.

  - Próbáltam kiharcolni, hogy ne kelljen megtenned, de hajthatatlanok voltak. – mondta néhány perccel később. – Mindketten a szerződésbontás szélén álltok, a rajongóitok hite kezd elveszni. Egyre több a negatív vélemény. – dörzsölte meg a halántékát. – Mentik a menthetőt. 

  - Azzal, hogy még jobban tönkretesznek minket!? – hangsúlyoztam ki minden szót, így mondatom kissé drasztikusra sikeredett. – Már barátok sem vagyunk, évek óta nem is beszéltünk egymással. Így ne várják el, hogy a média előtt megjátsszam magam. – léptem oda a stylisthoz, aki egy mélyvörös, csillogós, teljes mértékben őrültségemhez passzoló ruhát nyomott a kezeimbe.

  - Kénytelen leszel. – tárta szét René a karjait, kifejezve, már nem tud semmit sem csinálni. – Hátha megbékéltek egymással ez alatt a néhány óra alatt.

  - Persze, semmi másra sem vágyom ennél jobban. – bújtam bele a ruhába, aminek alja a földet súrolta. – Azt se tudom, hogy miről beszéljek vele? – pillantottam tanácstalanul a nőre.

  - Csak van közös témátok, majdnem két évig együtt voltatok. – indult el az ajtó fele.

  Szemeimet megforgat követtem menedzseremet, miközben visszabújtam a maszk mögé, hiszen nem kockáztathattam meg a lebukásomat Zayn előtt. Már így is túl magabiztos volt, túl sok mindent tudott rólam. Nem engedhettem, hogy megismerje az új énemet is.

  - Éjfélre hazahozom. – jegyezte meg szórakozottan, miután René felhívta a figyelmünket az óvatosságra és a kimértségre, hiszen a díjátadón hiába lesz ott, nem tud helyettünk nyilatkozni.

  - Nem vagy vicces, Malik. – löktem meg a vállammal, miközben a lift felé haladtam. 

  - Régen odavoltál a humoromért, Oakley. – jött utánam, és hála gyorsaságának, az ajtó becsukódása előtt még be tudott lépni a felvonóba. – Vagy rosszul emlékszem?

  - Nagyon remélem. – sóhajtottam fájdalmasan, mire megjelent a szája sarkában a régen oly’ szeretett mosolya.   

  Az épület előtt egy limuzin várt bennünket, aminek a sofőrje a hátsó ajtó mellett állt, és amint megpillantott bennünket, ki is nyitotta azt, míg mi a testőrök által kialakított sávban haladtunk az újságírók és rajongók előtt.

  A vakutól kezdett megfájdulni a fejem, a sikítástól és a felénk kiabált kérdésektől pedig úgy éreztem, hogy a dobhártyám kiszakad. Legszívesebben elmenekültem volna, hiszen tudtam, hogy az arénához érve ez az állapot csak rosszabbodni fog. Emiatt pedig szervezetem elkezdett sóvárogni a nyugtatók után, ami kezeim remegéseként mutatkozott meg. Ezt pedig képtelen voltam elrejteni a menedzserem elől.

  - Kezdenek visszajönni a tüneteid. – jegyezte meg halkan, miután sikerült beülnünk a méretes járműbe. - Végig tudod csinálni az estét? – kérdezte aggódva.

   Zayn velem szemben ült, kíváncsi tekintete vonzotta barna íriszeimet, így mielőtt válaszoltam volna menedzseremnek a fiúval néztem farkasszemet. És szégyen, nem szégyen, elvesztem csillogó, mélybarna szemeiben, ami felidézte bennem a megismerkedésünket, az együtt töltött boldog napokat. És talán akkor éreztem a legintenzívebben, hogy hibát követtem el évekkel azelőtt, mikor kisétáltam az ajtón, mikor kisétáltam az életünkből.  És talán akkor vágytam igazán arra, hogy a karjaiban lehessek ismét, akár csak néhány percre is.

  Fejemet megrázva próbáltam elhessegetni a gondolataimat, miközben még mindig egymást nézve ültünk, majd alig néhány perccel később alig észrevehetően bólintott egyet. Támogatott. 

  - Igen, végig tudom csinálni. – motyogtam halkan, de a közelségnek köszönhetően René hallotta a válaszomat. 

  És akkor, miután kinyögtem azt a néhány szót, bújt vissza az álarca mögé, de ennek ellenére nekem mégis mindennél többet jelentett, hogy kifejezte a támogatását. 

  Még nem veszett el minden.

Sziasztok Kedveseim! :) <3
Először is szeretnék elnézést kérni a késői posztolásért, remélem nem haragszotok érte! :) <3 
Másodszor pedig szeretném megköszönni az eddigi visszajelzéseket, az előző részhez érkezett hozzászólásokat és pipákat! <3 Rettentően hálás vagyok, és számomra hihetetlen, hogy már 25 olvasóval büszkélkedik a blog! <3 Köszönöm szépen nektek Drágáim! <3 
Illetve szeretnélek benneteket megkérni arra, hogy hagyjatok ismét magatok után valami nyomot, előre is köszönöm Drágák! :) <3 
Kellemes hetet, kitartást kívánok nektek a következő héthez! :) <3 Szép napokat! :) <3 
xx Lorette T.