2017. október 29., vasárnap

Tizenhatodik

*Summer*
Nagyjából egy órányira voltunk még a szülővárosomtól, mikor egy sóhaj szakadt fel a mellkasomból, és fészkelődni kezdtem az ülésen. Emiatt pedig Tyler fél szemmel rám pillantott, majd rosszallóan megcsóválta a fejét, mintha egy nyugtalan kisgyerek lennék.
Mondjuk valamilyen szinten igaz volt az előbbi megállapítás, hiszen szinte az indulásunk óta próbáltam megtalálni a kényelmes pozíciót, amely alkalmasnak bizonyul a majdnem négy órás út megtételéhez. Volt hogy felhúztam a lábaimat, vagy éppen törökülésben helyezkedtem el, aztán a kesztyűtartónak támasztottam a talpaimat. Le is döntöttem az ülés támláját néhányszor, hiszen testőröm javaslatára megpróbálkoztam az alvással is, amire az utóbbi napokban nem volt lehetőségem a hirtelen jött dalfelvétel miatt.
Ugyanis Harry még a Los Angelesből való indulás előtt szólt, landolás után szeretne mutatni valamit a stúdióban. A meglepetés dalnak pedig természetesen nagyon örültem, hiszen nem hittem volna, hogy a göndör hajú srác megvalósítja azt, amit csak futólag említettem neki. Így a készülő albumra fel kellett énekelnem a Little bit of your heart címet viselő szerzeményt, valamint Renée-nek sikerült elintéznie azt is, hogy anya születésnapja után egy interjú keretein belül bemutathassam. Emiatt pedig beszélnünk kellett az énektanárommal is, valamint Harry-vel javítottunk is egy kicsit a hangszerelésen, így három nappal később indulhattam csak haza.
Az idegességemre és a nyugtalanságomra pedig egy lapáttal rá tett az is, hogy mióta Zayn bevallotta a kétes érzelmeit, már ami a bandában levő jövőjét illette, ezen rágódtam. Mindenképpen szerettem volna neki segíteni, hiszen a Los Angelesben töltött napjaink alatt kerültünk olyan közel egymáshoz, hogy magaménak is érezhessem a problémáját. És hiába tudtam azt, hogy a kettőnk között levő nyugalom csak átmeneti, míg valamelyikünk olyat nem lép vagy mond, amellyel a másiknak rosszat okozunk, vagy éppen meg nem szűnik a szerződés, megpecsételte az én életemet is az ő életében tomboló zűrzavar.
Nyilvánvalóan szenvedett, hiszen látszott rajta mind a fizikai, mind pedig a lelki kimerültség, azonban sokkal fontosabbak voltak neki a fiúk és a rajongók, hogy ne hirtelen döntsön. Folyamatosan őrlődött, és most már én is őrlődtem vele, de még ketten sem voltunk képesek arra, hogy olyan lehetőséget találjunk ki, amelyből mindenki jól jön ki.
Ebben az esetben csak vesztesek voltak.
Mindenki az volt.
Úgyhogy, jobb híján abban állapodtunk meg, az otthon töltött napjaink alatt nem hozzuk fel a témát, és utána majd friss fejjel állunk neki a lehetséges kiutat és kiskapuk keresésének. Azonban képtelen voltam elszakítani a gondolataimat, így mikor feltűntek az első ismerős házak, egy kicsit megráztam a fejemet, hátha sikerül lenyugtatnom magam egy kicsit.
Legalább míg odaérünk a szüleimhez.
Így ismételten egy sóhajt hallattam, ami a mellettem ülő Tyler figyelmét sem kerülte el, emiatt pedig a következő piros lámpánál, amely megállított bennünket, megsimogatta a karomat. Ez az aprócska gesztus pedig többet jelentett számomra, mintha hosszú mondatokban fejtette volna ki a támogatását, még ha teljes mértékben nem is avathattam be őt, annak ellenére, hogy testőröm volt az egyik fő bizalmasom.
  - Írok anyának, hogy mindjárt ott vagyunk - emeltem fel a telefonomat az ajtózsebből, ahová még indulás után rejtettem. Feloldottam az ujjlenyomatommal a zárat, majd a boríték ikont megérintve, anya telefonszámának kiválasztása után pillanatok alatt bepötyögtem neki néhány szavas üzenetemet. Választ azonban nem is vártam, hiszen mikor feltűnt előttünk az ismerős családi ház, már nyílt is az ajtó, és a szüleim a lépcsőn lejőve megálltak a kocsifelhajtó mellett. Tyler ezzel egy időben bekanyarodott apa autója mellé, majd míg leállította a motort, addig én szinte kiugrottam a járműből és futva anya nyakába ugrottam. - Anya! - sikítottam teljesen átszellemülve, és már nyoma sem volt az előbbi melankolikus hangulatomnak. Legalábbis kívülről nem látszott.
  - Annyira hiányoztál - szorított szorosan magához, mire én is így tettem. Fejemet ráhajtottam a vállára, arcomat nyaka felé fordítottam, és igyekeztem nem elsírni magamat, melyet a viszontlátás öröme váltott ki belőlem. Eközben anya lassan simogatni kezdte a hátamat, és úgy ölelt magához, ahogyan kislánykoromban is gyakran tette. Imádtam a karjai között lenni, mert olyankor megszűnt létezni minden, és csak a mérhetetlen szeretet létezett, melyet éreztem iránta. Ilyenkor pedig mindig mardosott a bűntudat, amiért nem jártam olyan sokszor haza, mint szerettem volna, holott megértette ő is, hogy mivel jár a munkám. - Jól utaztál? - tolt egy kicsit hátrébb, hogy újra szemügyre vehessen, miközben egy kósza hajtincset simított a fülem mögé.
  - Mondhatni - bólintottam, aztán egy kisebb sóhajt hallattam. - Jó itthon lenni - pillantottam körbe az ismerős előkertben, majd anya védelmező karjai után apáiéban találtam menedéket. Ő is szoros ölelésben részesített, míg én mondhatni már-már rajta csimpaszkodtam, hiszen jóval magasabb volt, mint én. Ismerős illata pedig pillanatok alatt bekúszott az orromba, így párszor mélyebbet is szippantottam a kellemes parfümből. - Hiányoztatok - néztem rájuk könnyes szemekkel pár hosszabb pillanat múlva.
  - Te is nekünk, Prücsök - mondta apa vigyorogva, aztán illő módon üdvözölték Tyler-t is, aki az ölelkezésünk alatt behordta a csomagjaimat, aztán az autónak támaszkodva figyelt bennünket. - Tyler - biccentett apa felé, majd őt is megölelte a kézfogás helyett, hiszen szinte már családtag volt nálunk a srác. - Ugye maradsz vacsorára?
  - Még van néhány elintéznivalóm, de köszönöm a meghívást - utasította vissza diszkréten az ajánlatot. - Sum, ha bármi van, hívj - pillantott rám Tyler, majd bólintásom láttán, beült az autóba és elindította a motort, míg mi elindultunk befele.
Hiába hónapokkal ezelőtt jártam a szülőházamban, mikor átléptem a küszöböt, olyan volt, mintha csak pár órát lettem volna távol. A lépcsőnél levő falon ugyanazok a képek sorakoztak, kezdve anyáék egyik régi képével. A nappalinak ugyanúgy nyitva volt az ajtaja, bentről pedig az egyik zenecsatorna műsora hallatszott ki, mint mindig, mikor anya főzött. A lenti vendégszobák ajtajai most nyitva álltak, így láthattam, amint a felhúzásra váró ágyneműk az ágyak szélein sorakoznak; bentről kellemes illat áradt ki. A konyhába fordulva pedig elmosolyodtam, hiszen a kör alakú asztalon már ott várt az ebéd, anya a kedvenceimet készítette el. Emiatt pedig felé fordultam, majd egy cuppanós puszival ajándékoztam meg, mire ő halkan felkuncogott, aztán a hűtőhöz lépve kivett egy üveg narancslevet is és az asztalhoz terelt bennünket.
  - Milyen volt Los Angeles? - kérdezte apa, miközben anyának nyújtotta a tányérját, hogy szedhessen neki. - Néztük a műsort - tette még hozzá, hogy nem igazán erre a részre kíváncsi.
  - Mint mindig - húztam el a számat, majd hirtelen egy-egy emlékkép villant be Zayn-ről és rólam, amint egymást ölelve fekszünk a szállodai szobám ágyán, így éreztem, hogy halvány piros színt vesz fel az arcom. - Párszor be kellett mennünk az irodába a turné miatt, illetve Ellen műsora volt még úgymond kötelező, de ezeken kívül mint egy nyaralás - vontam meg lezserül a vállaimat, aztán felszúrtam néhány szem brokkolit a villámra, majd az ajkaim közé emeltem őket.
  - Ahhoz képest eléggé fáradt vagy - nézett rám kissé hitetlenkedve anya. - Trisha említette a minap, hogy eléggé meglepte, mikor ott talált pár hete a fiánál - hozott fel egy újabb témát, mire megálltam a rágás közben, és igyekeztem nem félrenyelni a falatot.
  - Most úgy érzem magam, mint egy kihallgatáson - pillantottam fel rájuk a tányéromon levő étel tanulmányozásából, miután sikeresen lenyeltem a brokkolit. - Egyszerűbb lenne, ha nyíltan rákérdeznétek arra, amire igazából kíváncsiak vagytok.
  - Itt már nem csak a szerződésről van szó, igaz? - szólalt fel ismét apa, majd letette a villáját és anyához hasonlóan, ő is összekulcsolta az ujjait, miközben a könyökén támaszkodott.
  - Már nem - vallottam be a szemeimet lesütve, mintha egy csínytevésen kaptak volna rajta. - Igazából nem is hiszem, hogy valaha volt e csak arról szó. A falra mászom tőle, idegesít, ha egy légtérben kell vele lennem. Viszont ha nincs velem, akkor folyton rá gondolok és hiányzik. Ő pedig keres, találkozni akar. Együtt akarunk lenni, de mégis mindketten tudjuk, hogy ez nem jó ötlet.
  - Szereted?
  - Azt hiszem, igen. - bólintottam, mire mindhármunkból egy nagyobb sóhaj távozott, majd próbáltam rendezni a vonásaimat, még mielőtt elbőgtem volna magamat. - Nem lehetne, hogy másról beszéljünk? - pillantottam rájuk kétségbeesetten, ők pedig értették, hogy mit is szerettem volna elérni, így inkább a munkájukról és a mindennapjaikról kezdtem őket faggatni.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése