Tizenegyedik

*Summer*

Közeledett már az idő az este nyolc órához, mikor ráírtam az utolsó papírra is a nevemet, majd kicsit összerendezve a kupacot, nyújtottam azt oda a menedzseremnek, akinek arca eléggé nyúzottan festett. Habár meg mertem volna esküdni arra, hogy az enyém sem nézett ki jobban, sőt köszönhetően a tegnapi klubban töltött óráknak, még inkább látszott rajtam, hogy az utóbbi időben nem sikerült nyolc órát egyhuzamban aludnom. Ekkor pedig nem is vágytam igazán másra, holott tisztában voltam azzal, alig néhány napom van feltöltődni, hiszen el kell kezdenem a felkészülést a turnéra. Énekórák, táncórák és szigorú edzésterv várt rám, na meg persze vissza kellett szoknom arra is, hogy hónapokig megint más fogja beosztani helyettem az időmet, és jóformán nekem nem is lesz beleszólásom a dolgokba. Na, nem mintha nem örültem volna annak, hogy csak sodródtam az árral és megszabadultam szinte minden felelősségtől, hiszen körül voltam véve olyan emberekkel, akik mindent elintéztek helyettem, és emlékeztettek, ha bárhol jelenésem volt. Viszont hónapokon keresztül igazán frusztráló tudott lenni, hogy sem a családommal, sem a barátaimmal nem volt időm találkozni, ha pedig utánam repültek, néhány óránál több nem adatott meg nekünk. Habár az a pár együtt töltött óra, gyakran a világot jelentette számomra, hiszen egy kicsit ki tudtak zökkenteni az őrült mókuskerékből. Az viszont egyáltalán nem tett boldoggá, hogy ezek az alkalmak úgy el tudtak illanni, mint a kámfor, és volt olyan, hogy majdnem fél évig nem is találkoztam a szüleimmel. Akik persze megértették, hogy ezzel jár a munkám, de én belül szenvedtem, hogy a számomra fontos emberekkel nem tudok találkozni, mert éppen egyik országból a másikba kellett repülnöm.
Ennek tudatában pedig már el is terveztem, hogy a felkészülési idő után hazautazom, és nem csak anya szülinapját töltöm majd a szülővárosomban, Leeds-ben, hanem minimum egy hetet fogom boldogítani a szüleimet. Mondjuk idejét sem igazán tudom annak, hogy mikor töltöttem otthon egy-két napnál többet, hiszen az esetek többségében anyáék jöttek Londonba, vagy éppen Los Angelesbe, attól függően, hogy hol tartózkodtam a munka miatt. De volt már, hogy éppen New Yorkig jöttek el, hogy együtt ünnepelhessük a karácsonyt, hiszen a menedzsment még arra a néhány napra sem volt hajlandó hazaengedni, hiába könyörgött nekik napokon keresztül Renée. Azonban a vezetőséget nem éppen a fajtából faragták, akiket meghat az, hogy alig húsz évesen a családommal szerettem volna tölteni az ünnepeket a stúdiózás helyett.
  - Summer, megint elkalandoztál - legyezett Renée az arcom előtt, mire egy kicsit megráztam a fejemet, majd újra a nőnek szenteltem a figyelmemet.
  - Ne haragudj, csak totálisan kimerültem - kértem elnézést, miközben fáradtan végigsimítottam nyúzott arcomon. - Mit is mondtál? - kérdeztem pár pillanattal később, mire megértően elmosolyodott, aztán egy pohár vizet nyújtott felém, majd visszaült az asztalának másik oldalára.
  - Ellen Degeneres meghívott benneteket a műsorába - ismételte meg az előbb mondottakat, mire nekem elkerekedtek a szemeim, hiszen Ellen a szakmában egy igazi legendának számított. Imádtam a műsorát, és magát Ellen-t is, hiszen néhány díjátadón volt már szerencsém vele találkozni, és egyáltalán nem okozott csalódást. - Felkeltette az érdeklődését, hogy egy ilyen viharos szakítás és nyilvános ellenszenv után, hogyan is gabalyodtatok újra össze.
  - Hát azt jó lenne tudni - szóltam illetlenül közbe, mire Renée megrovó pillantásokkal illetett. - Komolyan más opció fel sem merült abban, hogy hogyan mentsék meg a hírnevünket? Csak az, hogy kreálnak egy ennyire lehetetlen kapcsolatot?
  - Tudod, hogy nagyon mélyre süllyedtetek az utóbbi egy évben a rajongóitok szemében. Az utolsó albumod meg sem közelítette az eddigi eladásokat, és a média azt lesi, hogy mikor esel újra vissza. Summer, ez nem egy olyan játék, amiben te írod a szabályokat.
  - Mindegy - sóhajtottam fel kissé ingerülten, majd belekortyoltam a vízbe. - Nem akarok erről beszélni, mert úgysem foglyuk megérteni egymást - ráztam meg csalódottan aztán a fejemet, hiszen ez a téma szinte naponta felmerült köztünk, és csak elbeszéltünk a másik mellett. - Mikor lesz a felvétel?
  - Hétvégén - felelte, mire rájöttem, hogy az az időszak már régen elkezdődött, mikor nincs beleszólásom a napirendembe. - Legkésőbb csütörtökön Los Angelesbe kell repülnöd. Zayn a stúdiózás miatt előbb megy, de ha változik a terv, akkor vele mész.
  - Csodálatos tizenhárom óra lenne - böktem ki kedvetlenül, habár tisztában voltam azzal, hogy ha úgy alakul, hogy vele kell repülnöm, én a gép egyik sarkába lennék elzárva, míg ő a másikban, hiszen a menedzsereink nem bírnák ki azt a civakodást, amit minden alkalommal le szoktunk rendezni. - Addig van esetleg más teendőm?
  - Nincs - rázta meg a fejét Renée, mire megkönnyebbültem. - Mára is befejeztük, Tyler lent vár a hallban, hogy hazavigyen. Pakolj össze, és lehetőleg ne csinálj sok hülyeséget ebben a négy napban - állt fel, majd jött oda hozzám, aztán szorosan a karjai közé zárt. - Ha, netán még elmész bulizni, szólj előtte! Nem szeretnék még több ilyen meglepetést, mint, ami ma reggel is ért.
  - Azt hittem, jó volt a sajtóvisszhang - öleltem én is át, aztán a vállamra akasztottam a táskámat, majd leemeltem a fogasról a kabátomat. - Csütörtökön találkozunk - mondtam még búcsúzóul, mielőtt becsuktam volna magam mögött a kétszárnyú faajtót.
A folyosón levő lifthez sétáltam, majd miután megnyomtam a hívó gombot, az ajtó ki is nyílt, hiszen az irodaház privát felvonóját nem igazán szokta senki sem használni, így valószínűleg én voltam az utolsó, aki feljött vele. Majd miután becsukódott mögöttem az ajtó, előkotortam a telefonomat a táskámból, aztán a feloldás után az "Üzenet" ikonra kattintottam. Avery neve szerepelt a lista legtetején, így nem igazán kellett keresnem a barátnőm nevét. Ő volt az első, akinek beszámoltam arról, hogy a tengeren túlra kell utaznom a műsor miatt, bár egyáltalán nem nyugtatott meg az a tény, hogy egyből a legrosszabbat feltételezte. Mondjuk nem is Avery-ről lenne szó, ha nem aggódik egyből, így miután tájékoztattam az utazás okáról is, megbeszéltük, hogy a holnapot együtt töltjük, majd mosollyal az arcomon zártam le a telefonomat.
Ekkor pedig megállt a lift és kinyitódott az ajtó, így elhagyhattam a felvonót. Tyler pedig ott várt rám, ahogy azt a menedzserem is mondta, majd miután köszönt és a hogylétem felől érdeklődött, elindultunk a hátsó bejárat felé, hiszen elől még mindig fotósok és újságírók szobroztak, úgy ahogy órákkal azelőtt, az érkezésemkor is. Pletykára éhesen toporogtak az ajtóban, azonban hála a biztonságiaknak beljebb már nem igazán tudtak jönni, a hátsó bejáratot pedig elég nehezen lehetett megközelíteni, főleg annak, aki nem ismerte rendesen a környéket és a kisebb utcákat. Így miután átsétáltunk az épület másik oldalára, félelem nélkül löktem ki magam előtt az ajtót, majd ültem be pár perccel később a Range Rover-be, mellyel Tyler közlekedett.
  - Hova vigyelek? - kérdezte, miután mindketten bekötöttük a biztonsági övünket, majd lassan besoroltunk az esti forgalomba. - Haza vagy esetleg Zayn-hez? - tett fel egy újabb kérdést, mondjuk sokkal bátortalanabbul, mint az elsőt.
  - Haza - vágtam rá rögtön, hiszen másra sem vágytam jobban, mint arra, hogy egy forró fürdő után beburkolózzak a takarómba és aludjak egy nagyot. És habár egész jól sikerült a mai nap Zayn-el, nem szerettem volna a kelleténél többet vele lenni, hiszen még mindig hadilábon álltunk egymással, és azért túlzás lenne egy újabb éjszakát nála tölteni, még ha úgy is búcsúzott el, hogy vár vissza, mert beszélni szeretne velem. De még ennek tudatában sem voltam képes azt mondani, hogy a volt barátomhoz menjünk, valahogy a lakásom hívogatóbbnak tűnt. - A belvárosi lakásba - tettem még hozzá, hiszen a menedéklakás közelebb volt, mint a külvárosi ingatlan.
  - Oké - bólintott Tyler, majd egy kicsit lejjebb tekerte a rádiónak a hangerejét, így tudtam, hogy beszélgetni szeretne. - A díjátadó után a takarítónő felhívott, aki a külvárosi házadat szokta rendezni - kezdett hozzá, mire érdeklődve fordultam felé, már amennyire ezt engedte a biztonsági övem. - A gardróbban megtalálta a nyugtatós dobozt, amit ott hagytál, és a fényképeket is. Biztos, hogy jól vagy? - pillantott rám az egyik piros lámpánál, habár gyorsan vissza is szegezte a tekintetét az útra.
  - Miért ne lennék? - kérdeztem vissza, mondjuk választ nem vártam a kérdésre, hiszen mindketten tudjuk, hogy mi taszított ismét a szakadék felé. - Teljesen kiborított a szerződés, muszáj volt néhány szemet bevennem. De megnyugtatlak, nem estem vissza és nem is áll szándékomban.
  - Gondolom, azért Renée nem tud róla? - kérdezte, mire mély hallgatásba burkolóztam, mellyel igazoltam számára, hogy nem kötöttem a menedzserem orrára a történteket. - Mindenki aggódik érted, Summer. A lehető legőszintébben mondom most, hogy mikor bekerültél az elvonóra olyan szarul néztél ki, mint még ember soha. Nem szeretnélek újra úgy látni, illetve a szüleiddel és Renée-vel sem teheted ezt meg. Ígérd meg, ha elfajulnának a dolgok, akkor abbahagyod.
  - Ne aggódj, már megfogalmaztam magamban a felmondásomat - mondtam neki, mire kissé hitetlenkedve felhorkant, azonban nem igazán vicceltem, hiszen nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy kilépek a Modest! kötelékéből és felbontom a szerződésemet, mert képtelen voltam elviselni azt, amit műveltek az életemmel. - De köszönöm, hogy ennyire a szíveden viseled a sorsom!
  - A barátom vagy, Sum. Ezt teszik a barátok - mosolygott rám, miután megálltunk a lakás előtt. - Vigyázz magadra, és szólj, ha szükséged van bármire, oké? - kérdezte, mire határozottan bólintottam egyet, aztán jó éjszakát kívánva a testőrömnek, kiszálltam.
Gyorsan átszaladtam az úton, majd kinyitottam a dupla szárnyú ajtót, amin beléptem a több emeletes épület előcsarnokába. A portásnak kedvesen köszöntem, aztán a lifthez léptem, amire szerencsére nem kellett sokat várnom. Majd alig pár perccel később már a lakásom előtt álltam, és a kulcsom után kutattam, ami természetesen a táskám legalján bújt meg. Így még egy sort szerencsétlenkedtem azzal, hogy elővegyem a kulcscsomómat, na meg persze a zár kinyitása sem ment annyira egyszerűen, mint szerettem volna. Azonban, miután beléptem a tágas lakásba, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból, miközben szinte minden holmimat, ami a kezemben volt, menet közben szétdobáltam. A ruháim nagy részétől már a nappaliban sikerült megszabadulnom, így a telefonommal a kezemben egyenesen a fürdőszobába mentem.
A kádhoz lépve megengedtem a meleg vizet, majd kellemes, virág illatú habfürdőt is öntöttem hozzá. Aztán a telefonomon automatikus lejátszásra állítottam a zenéket, aminek köszönhetően Britney Spears Everytime című száma megtöltötte a helyiséget. Ezt követően pedig beültem a forró habok közé, ami ugyan először égette a bőrömet, de később már kellemesen ellazított. A fejemet hátradöntöttem, és szinte minden porcikámmal a dalra fókuszáltam. Emiatt pedig alig pár perc múlva azt vettem észre, hogy könnyek áztatják az arcomat, és a mellkasom egyre jobban szorul.
Tyler szavai rávilágítottak arra, hogy sokáig már nem leszek képes csinálni azt, amit a menedzsment elvár tőlem, hiszen ezzel a saját lelki egészségemet tettem kockára. Mert hiába is éreztem úgy, hogy viszonylag újra sínen van az életem, ők képesek voltak arra, hogy visszalökjenek abba a szakadékba, amiből még mindig nem sikerült teljesen kimásznom. A testőrömnek pedig igaza volt abban, hogy a szüleimmel, és Renée-vel sem járathatom meg újra a poklot, holott én abban a kábult, öntudatlan állapotban éreztem igazán jól magam.
Önző voltam.
De valahogy csak úgy tudtam elérni azt, hogy ne rágódjak minden egyes apróságon, hanem éljem az életemet, úgy, ahogy a legtöbb korombeli tette. És már fogalmam sem volt arról, hogy meddig leszek képes ezt csinálni, miközben egyre mélyebbre süllyedtem a hazugságok hálójában, a kiutat pedig már régen elhagytam. 

Drágáim! <3 
A napokban sikerült befejeznem egy újabb részt, és erőmön felül teljesítve elkezdtem már a következőt is, így egy hét múlva ismét várható egy fejezet. Remélem túléltétek ezt a kínkeserves hetet is az iskolában, és kitartást kívánok nektek a következőhöz! :) 
Illetve szeretnélek benneteket arra megkérni, hogy valamilyen úton-módon tudassátok velem, hogy olvassátok még a történetet, hiszen az utóbbi időben eléggé megcsappant a visszajelzés. Tudom, hogy ez az én hibám is, hiszen többször volt már hosszú csúszás, valamint tudom azt is, hogy sokszor nincs ideje az embernek kisregényeket pötyögni egy-egy rész alá. Viszont már egy "Elolvastam" kattintással is feldobnátok a kedvemet, hiszen el vagyok keseredve, amiért alig kapok visszajelzést.  
Valamint cserét is kérhettek nyugodtan, a kapuim nyitva állnak mindenki előtt! :) <3 
xx Lorette T.