Nyolcadik

*Summer*

  Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellett volna tennem, mikor a fiúk beállítottak abba a lakásba, aminek létezéséről elméletileg senki sem tudott, így talán húsz percig is bámultunk egymásra, mire kinyögtem, hogy megkínálhatom e őket valamivel. Ezzel sikerült néhány percig húznom a beszélgetést, azonban, miután kiosztottam nekik az üdítőket, kénytelen voltam helyet foglalni velük szemben, míg Niall, Louis és Harry tekintete is Liam-re siklott, habár ez náluk már afféle berögzült mozdulat volt.
Talán már a megismerkedésünk pillanatában is nyilvánvaló volt, hogy Liam a társaság szószólója, annak ellenére is, hogy akkor még csak pár hete ismerték egymást. És ez az évek alatt már természetessé vált.
  - Oké, szóval minek is köszönhetem a látogatásotokat? - kérdeztem ismét a fiúktól, bár már én is egyértelműen Liam-nek címeztem a szavaimat. - Mármint nem mintha nem élvezném a társaságotokat, csak nem igazán szeretek fél óráig farkasszemet nézni - egészítettem ki a mondandómat, majd egy halvány mosoly futott végig az arcomon.
  - Paul reggel egy szép kis fejmosással indított emiatt - lökött át a dohányzóasztalon Liam egy pletykalapot, melynek a címlapján a tegnap esti szettünkben virítottunk Zayn-el, a Palota előtt. Csodálkozva emeltem fel az újságot, aztán szinte őrült módjára lapoztam a megfelelő oldalra, majd végigolvastam a cikket. - Próbálták elintézni, hogy ne jelenjen meg sehol, de ennek a kiadatását már nem sikerült megakadályozni - tette még hozzá a srác, majd fáradtan megdörzsölte az orrnyergét. - Nem igazán tudom, hogy mi történt köztetek, vagy éppen mire volt jó ez a tegnapi közjáték, de ideje lenne rendeznetek a nézeteltéréseteket, mert ez már a környezetetekre is kihat. Egyikőtök sem képes sokáig csinálni ezt a színjátékot, főleg nem egymással szemben, úgyhogy éppen ideje lenne egy kiadós beszélgetésnek - szavai szinte bombaként robbantak a körülöttünk honoló csendben, és szinte pofonként csaptak arcon, így szinte tátott szájjal meredtem a velem egyidős fiúra. - Zayn nem ekkora paraszt, mint ahogy mutatja, ezt te tudod a legjobban, és éppen ezért kellene neked elérned azt, hogy újra a régi legyen.
  - Azt várjátok tőlem, hogy játsszam az őrangyal szerepét és térítsem vissza a helyes útra? - kérdeztem, majd egy hitetlenkedő nevetést hallattam. - Van fogalmatok arról, hogy mennyire nehéz egy légtérben tartózkodnunk? Ki nem állhatjuk egymást, viselkedjünk akár normálisan, akár seggfejként. Srácok, a lehetetlent kéritek tőlem - csóváltam meg a fejemet, majd egy utolsó pillantást vetettem a magazin címlapjára. - Nem vagyok jó tündér, se angyal, se jótevő, főleg nem Zayn-nek - álltam fel végül és idegesen járkálni kezdtem a tágas helyiségben.
  - Sum, nem jöttünk volna ide, ha nem te lennél az utolsó reményünk - lépett elém Niall, majd szomorúan csillogó íriszeit enyéimbe fúrta. - Nem akarjuk elveszíteni őt, de ha folytatja a leszarok mindent életstílusát, akkor kirakják a bandából. El sem hiszed, hogy mennyire közel áll hozzá - hajolt közelebb, így csupán csak néhány centiméter választott el minket egymástól. - Az utolsó utáni dobásánál tart és ezzel a címlappal azt is átlépte, csak az enyhít rajta, hogy te is ott vagy.
  - Miért olyan fontos, hogy én segítsek neki? - tettem a kezem a szőke srác mellkasára, majd egy aprót hátrébb léptem, hiszen feszélyezett a közelsége. - Miért nem segít neki Perrie vagy akármelyik volt barátnője? Miért nem küldik el egy pszichiáterhez? - pillantottam végig a bandatársakon, majd egy hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból. - Minden opció többet érne, mint én. Meg fogjuk ölni egymást, a szerződés miatt már így is ássuk a másik sírját. Miért nem képes senki belátni ezt? - kérdeztem egy kicsit hangosabban, miközben idegesen beletúrtam a hajamba.
  - Mert mindenki emlékszik arra az időszakra, amikor együtt voltatok - szólalt fel Louis, mire felé kaptam a tekintetemet. - Csak ti felejtették el rohadtul, hogy mennyire boldogok is voltatok. Kihúztátok egymást a gödörből, ahova a műsor alatt löktek benneteket. Zayn nekünk mai napig nem nyílt meg úgy, ahogy neked alig két hónap után - állt fel ő is, majd magára vette a bőrdzsekijét, kifejezve, hogy a részéről lezártnak tekinti a beszélgetést. - Csak gondold át - lépett elém, majd magához ölelt és kedvesen végigsimított a hátamon.
  - Persze - bólintottam, miután elengedtük egymást. - Hiányoztatok, srácok! - öleltem meg a többi fiút is búcsúzóul, majd alig pár perccel később be is csuktam mögöttük a bejárati ajtót, hiszen egy halaszthatatlan megbeszélésre hivatkozva távozniuk kellett.
Így persze megint egyedül maradtam a gondolataimmal, melyek a látogatásuknak köszönhetően még kuszábbak voltak, emiatt pedig úgy éreztem, szét robban a fejem.
Szükségem volt egy erős kávéra, aminek elkészítése alig pár percet vett csak igénybe, így végül az erkélyen kötöttem ki, miközben egyik kezemben a bögrém, másikban pedig egy szál cigaretta pihent.
Élveztem, ahogy a kávénak a különleges aromája körbeleng, miközben az epres cigaretta füst is elkeveredik a lehűlő levegővel. Ahogy ott ültem az erkélyen magam köré tekert pléddel és a kedvenc folyadékommal, na meg persze a káros szenvedélyemmel, úgy éreztem, nincsen semmi gondom. Nincsenek menedzserek, nincs menedzsment, nincsenek szerződések és kötött időbeosztás. Nincs semmi és senki, aki korlátozná az életemet, a tetteimet, az érzéseimet; addig feszegethetem a határaimat, ameddig csak szeretném. Normális huszonkét éves lánynak éreztem magam, és bele sem gondoltam abba, hogy ezeknek a szép pillanatoknak percek alatt vége szakadhat.
Naiv voltam.
Viszont mikor rápillantottam a telefonom kijelzőjére, és rájöttem, hogy ideje lenne készülődni a legjobb barátnőmmel való találkozóra, éreztem a jótékony hatását az álmodozásnak. A történtek után, viszonylag boldogan zuhanyoztam le, majd válogattam ki a ruháimat.
Fogalmam sem volt arról, hogy merre fogunk Avery-vel menni, így próbáltam olyan összeállítást választani, ami egy elegánsabb étteremben is megállja a helyét, de esetleg egy szórakozóhelyről sem lógok ki benne, merthogy nálunk elkerülhetetlen volt, hogy ne kössünk ki a kedvenc klubunkban.
Így mikor a szőke lány megérkezett, már egy fekete, csipkés ruhában, és a kedvenc magassarkúmban vártam rá, miközben igyekeztem a védjegyemmé vált lófarok helyére egy kontyot varázsolni.
  - Tetszik a hajad - ölelt magához Avery, majd egy-egy puszit nyomott mindkét arcfelemre. - Foglaltam vagyis foglaltattam asztalt az új Jamie Oliver étteremben, ami a Funky Buddha közelében nyílt - mondta vigyorogva, melyből tudtam, hogy vacsora után mi a következő állomásunk.
  - Köszönöm és oké - vágtam rá én is mosollyal az arcomon, majd miután magamhoz vettem a kabátomat és a táskámat, bezártam magunk mögött az ajtót. - Járt ma itt életed szerelme - fordultam a lift előtt a lányhoz, aki a megnevezés hallatán megforgatta a szemeit, ami engem nevetésre késztetett. - Van egy sejtésem, hogy honnan tudták meg a címet.
  - Nem tőlem - emelte fel védekezően a kezeit. - Louis szerint Renée és Paul az utóbbi időben eléggé összemelegedtek, mármint szakmai szempontból. Remélem, nem akarnak nagyon összemelegíteni titeket, mert annak nem lesz jó vége - pillantott rám jelentőségteljesen, miközben igyekeztem nem gutaütést kapni még az összemelegedés gondolatától sem. Viszont tisztában voltam azzal, hogy Avery meglehetősen jól átlátta az ilyen jellegű dolgokat, és ha ő egyszer valamit megérez, azt akár készpénznek is lehet venni. - De nem fogunk erről beszélgetni, legalábbis ma este biztos nem; bulizni megyünk.
Szerettem a szőke lánynak azt a tulajdonságát, hogy képes volt akár percek alatt is elterelni a figyelmemet, akár olyan dolgokról, amelyeken napokig emésztettem magam. Így mikor a fekete, sötétített üvegű autónak a hátsó ülésén ültünk, már nem is igazán foglalkoztatott Zayn vagy akár a szerződés, csakis az őrült lányra figyeltem.
  - És képzeld, Caroline végre rászánta magát arra, hogy velünk töltsön a jövő hónapban néhány napot - újságolta vigyorogva, miközben szerintem még ugrott is néhányat mellettem. - Már vagy ezer éve nem találkoztunk, és mivel te elkezdesz turnézni és a srácok is, összehozunk egy régi, sztárság előtti, csajos hétvégét - hangja néhány oktávval feljebb csúszott, és szemeinek csillogása is elárulta, hogy nagyon boldoggá tette a hír. - Mármint, nem veletek van a baj, csak tudod, hiányzik.
  - Ugyan, Av, nem értettem félre - mosolyogtam kedvesen a lányra, akiből egy megkönnyebbült sóhaj tört ki. - Örülök, hogy végre sikerült összehoznotok - mondtam őszintén, hiszen már tényleg nagyon régóta tervezték ezt a találkozót és sajnos a zűrös hónapok alatt nem egy kísérletük ment a süllyesztőbe. - Jól sikerült a tegnap estétek? - tettem fel egy újabb kérdést, mikor az autó lassítani kezdett, majd az étterem előtt meg is állt.
  - Aha, randiztunk a díjátadó után - mesélte a bejárathoz vezető úton. - Mármint nem úgy, mint az összeszokott párok, hanem úgy, mint régen. Mióta rendbe jöttek közöttünk a dolgok, sokkal boldogabb és romantikusabb. Sokat változott.
  - Komolyan? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mert bár ezer éve ismertem a srácot, az utóbbi időben nem is hasonlított a régi önmagára. - Egyébként te is sokat változtál. Sokkal nyíltabb vagy nem félsz az érzéseidről beszélni. Jó hatással vagytok a másikra.
Avery arca enyhe pirosas árnyalatot vett fel, mire egy széles mosoly terült el az arcomon, hiszen tudtam, hogy beletrafáltam. Mondjuk nem volt nehéz, mert olyan éles váltás mutatkozott meg a személyiségükben, hogy még annak is feltűnt a változás, aki amúgy nem folyik bele az ilyenekbe, mint mondjuk a szüleim, akik csupán csak kétszer találkoztak a lánnyal, de feltűnt nekik, hogy mennyivel boldogabb Louis társaságában. És őszintén csodáltam is őket emiatt, hiszen a mi világunkban, ahol percek alatt képesek szétszedni az egész életedet, hogy egy újat kreáljanak helyette, meg tudták tartani a kis szerelmi buborékukat és nem osztottak meg mindent a nagyérdeművel, mint ahogy sokan azt tették. Nem uralták a címlapokat, de ha mégis feltűntek egy-egy borítón, nem azért, mert akkora balhéba keveredtek. És éppen ezért is szorgalmazta Renée, hogy Avery-vel készítsek egy közös dalt, mert bízott abban, hogy jó hatással lesz rám a lány.
Ami mondjuk igaznak bizonyult, de nem olyan mértékben, mint ahogy a második anyámnak tekintett nő elvárta, hiszen sosem voltam az a könnyen befolyásolható típus, és mindig csak addig engedtem, ameddig jónak éreztem. Av pedig sosem volt az az ember, aki rám erőltette volna magát, vagy éppen a nézeteit, és talán ezért is értettük meg egymást annyira jól.
Na meg persze azért is, mert a saját bőrünkön éreztük a munkánknak a legmocskosabb árnyoldalát.
  - Van kedved átmenni a klubba? - zökkentett ki Avery hangja a gondolataim közül, mire mosolyogva néztem a szőke lányra. - Vagy keressünk mást? - mozdulatát követve én is kinéztem az előkelő étterem ablakán, így tökéletes rálátásunk nyílt a szemben levő törzshelyünkre. A bejárat előtt rengetegen álltak és talán, mintha a kelleténél több biztonsági embert is láttam volna, akik a gyülekező riportereket próbálták megfékezni. - Zayn is ott van.
  - Nem bujkálhatok örökké - nyögtem ki végül, majd egy hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasomból. - Elég nagy az a hely, és ha már úgyis barátként kell viselkednünk, itt a legjobb alkalom arra, hogy készüljön néhány kép és felkerüljön a közösségi oldalainkra néhány titokzatos bejegyzés.


Kedves Olvasók! <3 
Mérhetetlenül nagy hálával tartozom nektek azért, hogy ennyi idő után is van olyan, aki nyomon követi a történetet, és még kommentekkel és pipákkal is megleptetek! <3 Imádlak benneteket, és hatalmas inspirációt adtatok az íráshoz, melynek gyümölcsét el is olvashattátok! Remélem, hogy a nyolcadik fejezet elnyerte a tetszéseteket! :) 
Ha időtök és kedvetek engedi, írjatok pár sort, pipáljatok vagy kérjetek nyugodtan cserét. :) 
Kellemes hetet babes! <3 
xx Lorette T. 

Hetedik

*Summer*

   Reggel, mikor a függönyön át beszűrődő napfény felébresztett, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. A gyomrom liftezett, éles fájdalom nyilallt a fejembe, torkom pedig kapart, az orrom bedugulásáról már nem is beszélve. Így, mikor ülő helyzetbe tornáztam magam, meg sem lepődtem azon, hogy ízületeim segítségért kiáltoznak. Ekkor pedig rájöttem, hogy az éjjeli, erkélyen való álldogálás és az ott elszívott, közel egy doboz cigaretta alig néhány óra alatt megtette a hatását.

  - Gratulálok Summer, sikerült jól elintézned magad. - dorgáltam meg magamat morcosan, majd őrületes erővel köhögni kezdtem, ezzel még jobban fájdalmat okozva a torkomnak. 

  Bár ezen az állapoton már meg sem kellett volna lepődnöm, hiszen pontosan tudtam, hogy ez fog történni, mert már nem ez volt az első eset.

  A szakításunk után, és még azóta is néhány alkalommal, mikor nem tudtam magam feldolgozni az érzelmeimet, gyakran töltöttem az estéimet az erkélyen, miközben a könnyeim a csípős, hideg szélben az arcomra fagytak, amiket aztán a tüdőmből kiáramló dohányfüst melegített fel újra. Ezt követően pedig akár a Nap első sugaraiig bámultam a nem messze levő belvárost, míg visszapörgettem magamban azt, amiért a rejtekhelyemen kötöttem ki. 

  Ez az éjszakai kint lét, pedig megnyugtatott. Valahogy utána mindig könnyebben át tudtam látni a dolgaimat, jobban ki tudtam igazodni az érzéseimen. Emiatt pedig a borzalmas rosszulléteket, a torokfájást és a menedzserem dühös kis monológjait is képes voltam elviselni, hiszen ezekkel a kis akciókkal hátráltattam a körülöttem dolgozók munkáját. 

  Bár akkor sosem érdekel, hogy másnak mekkora problémát okozok, csak a saját jóllétem számít. 

  Kár tagadni, önző egy alak vagyok.

  Végül nagy szenvedések közepette másztam ki a puha paplan alól, majd indultam el a konyha felé, ahol csupán csak a reggeli kávém elkészítéséig tartózkodtam. A fekete bútorok között feszélyezve éreztem magamat, habár jobb napjaimon imádtam a lakás legnagyobb helyiségében tevékenykedni. Imádtam főzni, amit még a közvetlen baráti körömből is csak kevesen tudtak rólam, hiszen ezt a fajta privátságot jobb szerettem volna megőrizni magamnak. 

  Ezt követően pedig a nappaliban kötöttem ki, ahol a kanapé egyik sarkába húzódva terítettem magamra az egyik plédet, majd a bögrémet a kezeim közé fogva figyelni kezdtem a tévét. A műsor valamennyire kikapcsolt, nem gondolkoztam annyit a történteken, így nagyjából egy óra elteltével, mikor már kezdtem magam komfortosabban érezni, mosolyogni is tudtam egy-egy rajzfilmen. Mert mi mást nézne egy lelkileg összetört huszonéves, mint rajzfilmet?

  Ez az állapotom azonban nem tartott sokáig, hiszen a híradóban az első riportok között tüntették fel a díjátadót, ahol a legnagyobb szenzációt mi nyújtottuk Zayn-el. Bár nem is tudom, hogy miért lepődtem meg ezen, hiszen tisztában voltam a menedzseri utasítás következményeivel. Együtt jártunk majdnem másfél évig, majd szakítottunk, ami elég csúnyára sikeredett, mint minden ilyen a szakmánkban. Aztán egyszer csak újra felbukkantunk közösen, mintha mi sem történt volna évekkel ezelőtt, és olyan mosoly virított mindkettőnk arcán, hogy ha nem én lettem volna az egyik szereplő, el is hittem volna, hogy igazi. És mindez szenzációnak számított, óriási hírnek, olyannak, ami hosszú hónapokig témát biztosít a pletykalapoknak és sztárműsoroknak. Arról nem is beszélve, hogy tökéletes színésszé varázsolt bennünket, így ahogy váltották egymást a képkockák, kezdtem én is meggyőződni arról, hogy ez a helyes.

  Holott, tudtam, ez nagyon messze van a helyestől.

  Tudtam azt, hogy ez és a menedzsment további eszement ötletei szépen lassan felőrölnek belülről, és elvesztem azt az emberséget, ami még az elvonó után megmaradt bennem. És hát abból már szinte semmi nem maradt akkor sem.

  Úgyhogy végül kénytelen voltam belátni, hogy bármennyire is szeretném, nem fogom tudni egyedül átvészelni ezt az egészet, így mikor az asztalon heverő telefonért nyújtózkodtam, már tudtam is, hogy ki lesz az az ember. Avery.

  - Sajnálom, hogy este annyira bunkón viselkedtem! - mondtam köszönés nélkül, miután legjobb barátnőm felvette a telefont. - A legrosszabb barát vagyok.

  - Ebben egyet értünk. - hallottam meg mosolygós, ámde sértett hangját, így tudtam, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel nem megyek sokra, hiszen Avery éppen annyira volt makacs, mint én is.

  - Szóval akkor még mindig haragszol, igaz? - kérdésemre azonban egyáltalán nem vártam választ, így miután Avery sóhajtott egy hatalmasat, folytattam a mondandómat. - Tulajdonképpen azért hívtalak, hogy van e kedved elmenni vacsorázni, afféle "Summer mindent bán" alkalom lenne.

  - Már megint egy olyan este. - tette még hozzá, majd meghallottam, hogy a távolban levő barátjához beszél, lemondva az esti randijukat. - Benne vagyok. - felelte végül, miközben Louis már éppen a haverjaival kezdett el szervezkedni, így tudtam, nem bánta túlságosan, hogy elcsalom a barátnőjét. - Nyolcra átmegyek hozzád.

  - Köszönöm, Av. - mondtam hálásan, majd bontottuk is a vonalat, így ismét egyedül maradtam a gondolataimmal.

  Mérhetetlenül hálás voltam Avery-nek, hiszen tisztában voltam azzal, hogy nem a legegyszerűbb természettel áldott meg a sors, és erre még képes voltam egy hatalmas lapáttal rápakolni a bunkósságommal is, amivel persze nem egyszer bántottam már meg a lányt, még ha akaratlanul is tettem. De ez persze akkor nem számított semmit sem, emiatt pedig gyakran napokig nem is beszéltünk egymással, hiszen neki le kellett nyelnie azt a bizonyos békát, míg nekem be kellett látnom azt, hogy nem tiporhatok büntetlenül az emberek lelkébe. Legalábbis a szeretteimébe biztosan nem. Úgyhogy hiába is utáltam elnézést kérni, legjobb barátnőmtől mégis gyakran megtettem, hiszen Av még messze állt attól, hogy a bántó megjegyzéseimen túl tudjon lépni, vagy esetleg visszaszólni. 

  - Mégis mi a jó büdös francot műveltél már megint? - ripakodott rám Renée, miután felvettem neki a telefont. - Nagyon örülj annak, hogy este nem értelek el, mert esküszöm neked, nem érted volna meg a reggelt. Van fogalmad róla, hogy hány riporterrel és szerkesztővel kellett beszélnem, hogy ne kerüljön nyilvánosságra, hogy a Palota előtt cigiztél Zayn-el? Summer, normálisak vagytok? - tette fel a jelképes kérdést, majd egy hatalmasat sóhajtott, miközben én is kifújtam az addig bent tartott levegőt. - Hol vagy? - kérdezte aztán valamivel nyugodtabban, így már nem visszhangzott a hangjától az egész lakás. 

 - A menedék lakásban - feleltem végül, miközben próbáltam palástolni a félelmemet, amit a kirohanásával kiváltott belőlem, hiszen talán menedzserem volt az egyetlen ember, aki elérte, hogy meghunyászkodjak. - Egyedüllétre volt szükségem - tettem még hozzá, habár teljesen feleslegesen. 

  - Azért szólhattál volna - hangja már jóval nyugodtabbnak tűnt, de még így sem mertem teljes mértékben felengedni. - Édesanyád is keresett, a lelkemre kötötte, hogy adjam át, nagyon haragszik rád. 

  - Na, már csak ez hiányzott - túrtam idegesen a hajamba, majd mielőtt Renée válaszolhatott volna, egy hangos csengőszó hallatszott. Lassan a bejárati ajtóhoz sétáltam, majd miután elfordítottam a kulcsot a zárban, kinyitottam a nyílászárót, melynek túloldalán négy fiú nézett velem farkasszemet. - Később visszahívlak - motyogtam menedzseremnek a telefonba, majd miután bontottam a vonalat, arrébb léptem, helyet adva a bejutáshoz. Ennyit arról, hogy nem tud senki a lakásról. 

  - Minek köszönhetem a látogatásotokat? - kérdeztem majdnem tíz perccel később, miután sikerült felocsúdnom a döbbenetből, melyet a jelenlétük okozott. 

  - Muszáj beszélnünk - felelte végül Liam, aki magára vállalta a szószóló szerepét, mint eddig minden kényes helyzetben. - Fontos. 

Kedves Olvasók! 

Huh, sajnos idejét sem tudom már, hogy mikor tettem fel ide friss részt, viszont ennek ellenére, nem szeretném, ha félbe maradottan árválkodna a történet, így sikerült befejeznem még hetekkel ezelőtt a hetedik részt, melyet most már ti is olvashattok. Nem tudom, hogy még van e erre a történetre igény, viszont ahogy tudom, írom, hiszen annyira a szívemhez nőttek a karakterek, hogy képtelen lennék bezárni a blog kapuit. Rendszerességet nem ígérhetek, mert már a nyakamon van az érettségire való felkészülés, de mindenképpen folytatni fogom! 

Amennyiben valaki elolvassa, kérem őt, hogy hagyjon maga után valami nyomot, így tudom, hogy még ő is itt van! :) <3 

Köszönöm! <3 

xx Lorette T. 

Hatodik

*Summer*

  Legszívesebben szorosan magamhoz öleltem volna az előttem néhány méterrel álló fiú, hiszen szívem majd' megszakadt ahogy végignéztem az emlékek által meggyötört arcán. Szemei nedvesek voltak a felgyülemlett könnycseppektől, szája pedig meg-megrándult a túlságosan intenzív érzelmektől. Kezei remegtek, mellkasa egyre gyorsabb ütemben emelkedett fel s le, hiszen kapkodva vette a levegőt.

  Meggyötört volt, és a hirtelen jött érzelmi hullám nem csak őt, hanem engem is elsodort, a bűntudatról már nem is beszélve, ami belülről, szépen lassan mardosta a szívemet. És bár teljesen tisztában voltam azzal, hogy szenvedésének fő okozója én voltam, mégis fájt látnom, ahogy alig öt perc alatt darabokra hullt előttem. Nyoma sem volt annak a magabiztos, lapjait ügyesen forgató játékosnak.

  Ez a hirtelen jött váltás, pedig mindkettőnket megrémisztett. Hiszen a tudat, hogy a lelkünk mélyén igenis éreztünk valamit a másik iránt, még ennyi év után is, hideg zuhanyként ért bennünket.

  Ezek után pedig fogalmam sem volt arról, hogy mi is a helyes lépés a további kapcsolatunkat illetően. Hiszen az, hogy valamilyen beteg oknál fogva ragaszkodtam hozzá, és láthatóan ő sem tudott rendesen tovább lépni, távol állt attól, amit esetleg barátságnak lehet nevezni.

  Már ha a kapcsolatunkat lehetett volna jobb szóval jellemezni, mint ismerősök. 

 - Jobb lesz ha megyek. - hangom halk volt, és lehetetlen volt nem kihallani belőle a remegést, amit a könnyeim visszafojtása okozott. Gyenge voltam. - Szia, Zayn! - pillantottam utoljára fájdalommal teli arcán, majd, úgy mint évekkel korábban, elsétáltam mellette.

  Habár a lelkifurdalás egy egészen új érzés volt vele kapcsolatban.

  Egészen a park bejáratáig futólépésben szedtem a lábaimat, hiszen tudtam, nem sokáig bírom ki zokogás nélkül. Ezt pedig nem szerettem volna nyilvánosan, tekintettel a főnökeimre, akik még az érzelmeimet is szabályozták. Így mikor megpillantottam a testőrömet az autónak támaszkodva, szó nélkül ugrottam be a sötétített ablakú kocsiba.

  - Hova vigyelek? - kérdezte, miközben próbált tudomást sem venni az érzelemkitörésemről.

  - A külvárosi lakásba. - vágtam rá gondolkodás nélkül, hiszen a három londoni ház közül erről senki sem tudott, így el tudtam rejtőzni.

  Az út alatt az autóra kínos csend telepedett, hiszen Tyler arcán látszott, hogy kíváncsi volt a történtekre. Bár ezt nem róhattam fel neki, hiszen a karrierem kezdete óta bátyként tekintettem az alig hat évvel idősebb férfira, így mindent elmondtam neki. Renée-hez hasonlóan tisztában volt mindennel, ami történt az életemben, de ebbe most őt sem szándékoztam beavatni.

  Addig senkinek sem akartam említést tenni erről az estéről, míg én magam sem voltam biztos abban, hogy mi történt és történik kettőnk között. Zavaros volt minden, és az, hogy már nem ismertem ki úgy, mint régen, megőrjített. Nem tudtam, hogy mit várjak tőle. Nem tudtam, hogy a következő lépésével mit akar elérni. Nem tudtam, hogy örüljek annak, hogy tisztázni szeretné a múltban történteket, vagy inkább rettegjek a rám váró dolgoktól. Nem tudtam már semmit sem.

  - Ha bárki keresne, nem tudod, hol vagyok. - mondtam még gyorsan Tyler-re pillantva, mielőtt elhagytam volna a járművet.

  - Biztos vagy ebben, Summer? - kérdezett vissza aggodalommal a tekintetében.

  - Igen! - bólintottam olyan határozottam, ahogy csak tudtam. - Szia! - köszöntem el tőle, majd becsaptam az ajtót.

  A lépcsőház ajtaját belökve magam előtt, kedves mosolyt az arcomra erőltetve köszöntem a ház idős portásának, aki a szokott helyén ült és rejtvényt fejtett. Így érkezésemre boldogan kapta fel a fejét, hiszen egy potenciális beszélgetőtársat jelentettem az amúgy kedves bácsinak. Emiatt pedig nem szerettem volna megbántani, így míg a liftet vártam, váltottam vele néhány szót. Bár mikor rákérdezett szomorúságom okára, hálát adtam a felvonó gyorsaságának, így egy gyors elköszönés után, szinte idegbeteg módjára nyomtam meg a megfelelő emelet gombját.

  A felvonó egészen a legfelső emeletig vitt, és bár nem szerettem túlságosan a fényűzést, akkor kifejezetten élveztem, hogy az egész szintet a sajátomnak tudhattam. Így miután becsaptam magam mögött a fehérre mázolt lakásajtót, cipőimet lerúgva magamról a hálószoba felé igyekeztem, ahol a ruhámat hanyag módon a fotelba dobtam, majd a köntösömet felkapva magamra, beburkolóztam a takarómba.

  Az egyedülléttel karöltve járó csend már-már nyugtatóan hatott rám, bár agytekervényeim folytonos zakatolását nem tudtam megállítani. Emiatt pedig az utolsó néhány óra történéseit lehunyt szemeim elé képzelve végigfutottam minden egyes olyan pillanaton, ami segített dűlőre jutni. Vagyis, segített volna meghozni egy olyan döntést, ami már évek óta emésztett, amit egy épelméjű ember már régen lezárt volna magában.

  Ebből pedig látszott, hogy épelméjűségem már régen magamra hagyott.

  Így végül a hátamra fordulva a plafonra szegeztem a tekintetemet, majd ujjaimat idegesen végigszántottam hosszú, barna hajtincseim között, miközben képtelen gondolataimat megpróbáltam figyelmen kívül hagyni. Ezáltal próbálkozva a mellkasomban levő, szorító érzés megszüntetésével.

  - Mondjad, Avery! - vettem fel a már percek óta rezgő telefonomat, hiszen jelen helyzetben Av volt az egyetlen ember, aki megértette a menekülésem okát, még ha nem is akartam az orrára kötni a parkban történteket.

  - Hála Istennek, hogy felvetted a telefont. - mondta, miután egy megkönnyebbült sóhajt hallatott. - Hülye kérdés, de jól érzed magad?

  - Nem tudom. - feleltem a lehető legőszintébben, hiszen még mindig nem sikerült elrendeznem magamban az órák óta tomboló érzelmi vihart. - Miért hívtál? - kérdeztem kissé fáradtan, miközben egyik kezemmel megmasszíroztam a halántékomat.

  - Csak megakartam arról győződni, hogy nem csináltál semmi hülyeséget. - felelte, majd hallottam, ahogy magassarkúja ütemesen kopogni kezd, aztán becsap maga mögött egy ajtót. - Renée, már vagy négyszer keresett, azt hitte velem vagy. Elmondta, hogy kezdenek visszatérni a tüneteid.

  - Av, ne aggódj, nincsen semmi bajom. - vágtam közbe, miközben igyekeztem a lehető legmeggyőzőbb hangsúlyt megtalálni.

  - Biztos vagy ebben, Sum?

  - Te most megkérdőjelezel? - kérdeztem vissza kissé hisztérikusan, ami nemhogy igazolta volna az állításomat, hanem egyenesen szembe fordított azzal. - Ne haragudj, Avery, de ehhez most rohadtul nincs humorérzékem. - tettem még hozzá a helyzet enyhítése miatt, bár az előbbi kirohanásommal elértem, hogy legjobb barátnőm is kételkedjen bennem. - Majd hívlak, rendben?

  - Ahogy gondolod, Summer. - hangja pillanatok alatt vált aggódóból semlegessé, ezzel a tudtomra adva, hogy nem szándékozik az őrangyal szerepét betölteni. Legalábbis jelen esetben nem.

  Alig pár pillanat múlva már csak a vonal megszakadását jelző pittyegést hallottam, így sóhajtva hajítottam errébb a telefonomat, nem törődve azzal, hogy a parkettára való érkezés esetleg kárt tett a készülékben.

  Akkor csak az számított, hogy néhány óra alatt sikerült elüldöznöm magam mellől azokat az embereket, akik fontosak voltak számomra. És mindezt annak köszönhettem, hogy egyedül akartam lenni, amit bár sikerült elérnem, nem erre számítottam.

Kedves Olvasók!
Őszintén bízom abban, hogy van, aki még várta a rész érkezését, a hosszú kihagyás és az ismételt ígéret megszegés ellenére is. Rettentően sajnálom, hogy ismét ennyit kellett várni, és az okok részletezésébe sem szeretnék nagyon belefolyni, viszont tényleg röstellem a dolgot. 
A pozitív része pedig, hogy bár konkrét dátumot nem tudok, de a következő rész is érkezni fog, hiszen nem áll szándékomban lezáratlanul hagyni Summer és Zayn kesze-kusza történetét. Igyekszem vele elkészülni, és a nyár közelségére való tekintettel egy rendszert is ki fogok találni a részek érkezésére. 
Még egyszer, sajnálom, de azért remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket a rész. 
Köszönöm szépen az előzőhöz érkezett visszajelzéseket, a díjat és a cseréket is, igyekszem mindenre reagálni és kitenni! :) <3 

xx Lorette T. 

Ötödik

*Summer*

  - Sikerült meglepned, Sum! - jegyezte meg szórakozottan a mellettem sétáló fiú, aki hosszú hallgatását törte meg ezzel a néhány szóval. - Már nem az a jó kislány vagy, akinek megismertelek. Megváltoztál! - pillantott futólag rám, majd tekintetét ismét a palotára szegezte, aminek megvilágított látképe szebb volt, mint emlékeimben.

  - Most ezt úgy mondod, mintha te ugyanaz a személy lennél, aki voltál. - vágtam rá kissé cinikusan, erőteljes nyomatékot adva az ugyanaz szónak, ez pedig neki is feltűnt.

  - Tévedsz. - rázta meg a fejét, majd miután megigazította szemébe hulló tincseit, visszacsúsztatta a zsebébe a kezeit. - Én alkalmazkodtam, te viszont gyökeres ellentéte vagy annak, aki voltál. - torpant meg az egyik padnál, ami mellett gyönyörűen megmunkált lámpaoszlop magasodott. - A kettő pedig nem ugyanaz.

  - Oh, szóval két találkozás, és harminc perc beszélgetés után tudod, hogy én nem én vagyok. - vontam fel hitetlenkedve a szemöldökeimet. - A mikrofont a lelkekre cserélted, vagy csak engem tisztelsz meg az analizálásoddal?

  - A humorod a régi, ugyanolyan cinikus, mint régen. - döntötte a hátát a pad támlájának, majd lehunyta a szemeit, amiket hosszú szempillái kereteztek. - Egyébként, ha analizálnálak vagy manipulálnálak, vagy nevezzük akárhogy, azt észrevennéd. - hangja halk volt, kísértetiesen hangzott a kihalt parkban, ami miatt ösztönösen arrébb húzódtam. - Nyíltan játszom, Sum!

  - Oké, szóval akkor játszunk tisztán. - fordultam félig felé, miközben az ölemben levő kezeimet fixíroztam. - Mit értettél azon, hogy alkalmazkodtál?

  Szemei alig egy másodperc alatt felpattantak, majd mélybarna szemeit összekapcsolta az enyémekkel. Megannyi érzelem tükröződött bennük, emiatt pedig különlegesen csillogtak a gyér fényben. Így néhány pillanatig teljesen megfeledkeztem a külvilágról, úgy éreztem magam, mint évekkel azelőtt, a megismerkedésünk pillanatában.

  Vonzott a tekintete, képtelen voltam elszakadni gyönyörű íriszeitől, pillantásának hatására pedig pírba borult az arcom. És akár szégyen, akár nem élveztem azt a pár pillanatot, hiszen tudtam, hogy rám figyelt.

  Még ha csak a túlságosan nyílt és lényegre törő kérdésemnek köszönhettem a figyelmét.

  - Vagy annyira nem játszol nyíltan? - dőltem egy kicsit előre, így arcunk között a távolság minimálisra csökkent.

  - Nem, annyira nem. - rázta meg nevetve a fejét, majd tekintetét körbevezette a kihalt parkon. - De, hamarosan te is rá fogsz jönni mindenre.

  - Hogy érted ezt? - kérdeztem értetlenül, mire szája sarkában egy alig észrevehető mosoly jelent meg.

  - Nem mindenki az, akinek látszik. - felelte készségesen, ezzel egy időben pedig több száz kérdés fogalmazódott meg bennem. - Bár azt hittem ez nem újdonság számodra, hiszen valamilyen szinten te is közéjük való vagy.

  - Rajtad kívül más is így gondolja, vagy unalmas estéiden gondolkozol az életemen? - reagáltam kissé ingerülten, hiszen alaptalannak gondoltam a kijelentését.

  - Elég nagy befolyással bírok az emberekre, szóval nem, nem csak én gondolom így. - dőlt ismét hátra, majd a kabátja zsebéből elővette a cigarettás dobozát. Ujjaival rutinosan pattintotta fel a dobozt, majd az egyik szálat kijjebb húzva felém nyújtotta azt. - És egyáltalán nem unalmasak az estéim.

  - Kösz. - fogadtam el a lassan ölő mérget, majd ajkaim közé emelve hagytam, hogy a fekete öngyújtóval meggyújtsa. - Viszont az, ha manipulálod az emberek véleményét, gondolkodását, elég aljas emberré tesz téged is, Zayn!

  - Mondtam, hogy alkalmazkodtam. - kacsintott, majd egy nagyobb slukk után a tüdejéből kiáramló füst felhőként lebegett körülöttünk. - Egészen hízelgő, hogy aljasnak titulálsz. Hm, kellemes!

  Egoizmusa felettébb idegesítő volt, ami magabiztosságával karöltve a sarokba szorított. Nem tudtam kellőképpen kiállni ellene, hiszen sokkal jobban ismert, mint én őt. Bármennyire is fájt ezt beismernem! 

  A teljes megsemmisülés határán állva követtem példáját, így hátamat a pad kemény támlájának döntöttem, majd ráérősen elszívtam a cigit. A tüdőmből távozó füstfelhőket alaposan megfigyeltem, különféle mintákat láttam bennük, amik percekre lefoglaltak.

  Legalábbis kívülről az látszott.

  Belül azonban majd' felemésztett a kíváncsiság, hiszen mindennél jobban érdekelt, hogy mit takartak súlyos és komoly szavai. Érdekelt, hogy miért lett olyan ember, amilyen. És akkor úgy éreztem, hogy az információkért bármit képes lettem volna megtenni.

  Ugyanakkor a düh is jelen volt, amit képtelen voltam elnyomni, elzárni egy kis rejtekhelyre a lelkem mélyén. Dühös voltam rá, hiszen olyan világba invitált, amiről eddig tudomást sem akartam venni. És dühös voltam önmagamra is, amiért akarva akaratlanul is részese lettem a játékának, és még élveztem is. 

  Ez a fajta élvezet, szikra, fellobbanó láng, gyerekes rajongás, bármi, ami köztünk kialakult az új világnak köszönhetően egyre jobban átvette a hatalmat az életem felett. Nem tudtam racionálisan átgondolni a szabályokat, a szabályait. Csupán csak fejvesztve rohantam bele a jól előkészített csapdájába.

  - Nem is érdekel, hogy miért jöttünk ide? - kérdezte percekkel később, a sokadik szál után. - Vagy annyira aljas vagyok, hogy már szóba sem állsz velem? - hangsúlyozta ki az aljas szót.

  - Nem is tudom. - ráztam meg a fejemet. - Talán a második kérdésre kellene igenlő választ adnom. - gondolkoztam el, miközben egy kis vészcsengő a visszatáncolásra figyelmeztetett. - De sajnos a kíváncsiságom erősebb, mint az ellenszenvem. - árultam el magam, ami szerencsétlenségemre nem kerülte el a figyelmét.

  - Látod, mégiscsak érzel irántam valamit. - nevetett fel, én pedig sóhajtva vettem tudomásul, hogy a kapcsolatunk a szavaim kiforgatásáról fog szólni. Legalábbis a részéről.

  - Elárulnád végre? - emeltem meg egy kicsit a hangom, ezzel megszakítva az egyébként aranyos nevetését. - Nincs kedvem egész éjjel itt fagyoskodni. - dunnyogtam az orrom alatt.

  - Túl nagy dologra ne számíts. - húzta továbbra is az időt, mire nemes egyszerűséggel tarkón csaptam a srácot, kifejezve, hogy nem vicces a játéka. - Oké, szóval arra gondoltam, hogy tisztázhatnánk a dolgokat, ha már ismét összehozott bennünket a sors. - szinte levegővétel nélkül hadarta el, majd pár másodperc szünet után rám emelte tekintetét.

  - Csodálom, hogy vannak normális gondolataid. - böktem ki, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni a csillogást a szemeiben, így inkább tűntem bunkónak, mintsem eláruljam magam.

  - Ha nem, hát nem. - vonta meg lezserül a vállait, majd miután rápillantott a sokadszorra villogó telefonjára, lassan felállt. - Majd találkozunk! - intett, majd elindult a hatalmas vaskapu irányába.

  Szívem hevesen vert, agyam szüntelenül zakatolt, egy kis hang pedig azt skandálta, hogy ne hagyjam elmenni. Hiszen, teljesen tisztában voltam azzal, hogy az egyetlen lehetőséget játszottam el, azzal, hogy nem adtam egyértelmű választ a kérdésére.

  És, hogy őszinte legyek, még a világért sem hagytam volna azt, hogy elsétáljon, hiszen így elbuktam volna azt a lehetőséget, hogy olyan információkat tudjak meg róla, amik megfordíthatják a köztünk levő rangsort. Mert, hát rohadtul vesztésre álltam. 

  - Várj! - szóltam utána, mire alig néhány másodperc alatt megtorpant, és félig visszafordulva, felvont szemöldökkel várta a folytatást. - Nem úgy értettem! - ráztam meg a fejem. - Jó ötletnek tartom ezt a beszélgetést, csak nem hittem volna, hogy felmerül benned akár a gondolat is. - magyarázkodtam, miközben próbáltam titokban tartani valódi szándékomat a társalgással kapcsolatban.

  - Tudod Sum, a mai napig én sem hittem volna, de nem élhetünk a múltban, igaz? - kérdése emlékképek sorozatát indította el bennem, és ennek hatására éreztem, ahogy könnybe lábadt a szemem. Túlságosan gyenge voltam, hiszen a kapcsolatunk befejezése, vagyis annak módja még ennyi idő után is érzékenyen tekintett, mert tudtam, hogy fájdalmat okoztam annak az embernek, akit teljes szívemből szerettem.

  - Igaz. - bólintottam, miközben a torkomban keletkezett gombóccal viaskodva vártam, hogy mondjon valamit.

  De ő csak némán állt, arcáról pedig egyértelműen leolvasható volt, hogy ő is ugyanarra a borzalmas napra gondolt, mint én.

Drágáim! <3 
Mérhetetlenül röstellem, amiért hónapokat csúsztam, és nem is jelentkeztem, mentségemül pedig csak az iskola tud szolgálni. És elismerem, ez igen gyatra kifogás, de sajnos sokáig tartott mire sikeresen össze tudtam egyeztetni a dolgaimat! Ezt a kiesett időt pedig rettentően sajnálom, a jövőben igyekszem rendszeresen, nagy kimaradások nélkül érkezni a részekkel! Remélem nem tűntetek el, és számíthatok továbbra is rátok, a türelmetekre és a támogatásotokra, amikért mérhetetlenül hálás vagyok! <3 
A részről pedig csak annyit szeretnék mondani, hogy, rettentően kíváncsi vagyok a véleményetekre! Sokat jelentene, ha néhány szóban kifejtenétek azt, hiszen a visszajelzésetek mindig is fontos számomra, hiszen abból látom, hogy tetszik e a történet vagy nem, és így tudok javítani a hibáimon! :) Köszönöm! :) 
Kellemes hétvégét, illetve kitartást a következő körökhöz a suliban! :) <3 Igyekszem hamarosan elkészülni az új résszel, és sajnálom a hatalmas csúszást! :) <3 
Megértéseteket köszönöm! <3 

xx Lorette T. 

Negyedik

*Summer*

  Borzasztó volt az autóban honoló csend, amit Zayn testőre próbált néha megtörni. Kérdezgetett, hiszen évekkel azelőtt találkoztunk utoljára, de meglehetősen kellemetlenül éreztem magam a rögtönzött vallatás miatt. Mert bár nem volt indiszkrét, mégis kérdései olyan hatást értek el. Úgy éreztem, hogy a legféltettebb titkaim között kutat. Így kissé kelletlenül, szűkszavúan felelgettem, miközben próbáltam nem még kínosabbá tenni a szituációt.

  És sajnos a helyzeten nem segített túl sokat a mellettem ülő Zayn sem, hiszen kutakodó és kíváncsi pillantásai miatt legszívesebben kiugrottam volna az autóból, főleg úgy, hogy tudtam, a háta közepére sem kívánja a kialakult, menedzsment által előírt helyzetet. 

  Bár, hogy őszinte legyek, nekem sem volt túl sok kedvem a bájolgáshoz, miközben legszívesebben összegörnyedve feküdtem volna az ágyban, elmenekülve a külvilág problémáitól. De legfőképpen előle, hiszen a bulin való felbukkanásával egyértelműen kifejezte, szándékában áll tönkretenni az életemet. Az újabb csalódástól pedig szerettem volna megkímélni magamat, még úgy is, hogy a gödör szélén táncoltam.

  Még úgy is, hogy részben én tehettem a köztünk kialakult viszonyról.

  - Mi van? – kaptam ingerülten a fejem a fiú felé, aki már percek óta, minden válaszom után egy hangos sóhajt hallatott.  

  - Semmi, semmi. – rázta meg lassan a fejét, majd egyik kezével hátrasimította a szemébe hullott kósza hajtincseket. Meglepően Harry-s lett a haja. – Érdekes hallgatni benneteket. – vonta meg lezserül a vállait. – Tetszik, ahogy próbálod eltitkolni előlem az életed apró részleteit, amikre Alex rákérdez. – szegezte a tekintetét a mellettünk álló autókra.

  Ajkaim résnyire elnyíltak egymástól, miközben próbáltam nem a fejéhez vágni a legkézenfekvőbb szitokszavakat, bár teljesen biztos voltam abban, hogy arra játszott. Ki akarta próbálni, hogy meddig mehet el, látni akarta, hogy mennyit tűrök el Tőle. És még a világért sem akartam Neki megadni azt az örömöt, hogy elbukom. Hogy feladom a beteges játékát, aminek akaratlanul is a részese lettem.

  - Persze, hisz semmi közöd nincs az életemhez. – adtam a lehető legkézenfekvőbb választ, mire felvont szemöldökkel nézett rám. – Vagy nem így gondolod?

  - Ez most fájt. – emelte színpadiasan a kezét a szívére. – Pedig barátok vagyunk. – jelent meg arcán a jól ismert mosolya.

  Szívesen az arcába vágtam volna, hogy viszonyunk az ismerős szintet sem közelítette meg, legalábbis akkor nem, de Alex érdeklődő pillantásai miatt inkább nem firtattam a dolgot. Hiszen éreztem úgy, hogy nekem kellene beavatnom a dolgokba, főleg nem úgy, hogy még én sem voltam biztos semmiben sem.  Akármiről is legyen szó.

  Az autó szóváltásunkkal egy időben lassítani kezdett, majd az ismerős épületek menedékében meg is állt. Mire szinte kiugrottam a járműből, amiben fogolynak éreztem magamat, így történt, hogy az újságírók kereszttüzében majdnem a földön kötöttem ki.  

  - Nem fogsz tudni elmenekülni! – kapta el a karomat Zayn, majd miután visszanyertem az egyensúlyomat, a fülembe suttogott. Ami persze a külső szemlélők figyelmét azonnal felkeltette, bennem pedig egyre több félelem kezdett felgyülemleni. Főleg miután megéreztem a leheletéből áradó alkoholt.  

  - Ittál? – kérdeztem tőle halkan, mire amolyan „ezt komolyan kérdezed?” pillantással nézett rám. Hát persze, hogy ivott. – Te nem vagy normális. – rántottam ki a kezem a szorításából, miközben próbáltam a lehető legkevesebbet mutatni a fotósok felé. 

  - Te meg be vagy gyógyszerezve. – mutatott rá a lényegre. – Azt hiszem, kvittek vagyunk. – kacsintott, majd maga előtt tolva elindult a bejárat felé.

  A fotósok előtt elhaladva, kezeimmel próbáltam eltakarni az arcomat, miközben a minél előbbi épületbe jutás lebegett a szemeim előtt, hiszen a minket övező pillantások miatt kezdtem egyre frusztráltabb lenni.

  Úgy éreztem, hogy a fotósok, újságírók rájöttek a visszaesésemre, holott tudtam, semmi sem látszott rajtam. Hiszen nem kerültem olyan mélyre, mint az elvonó előtt, vagy éppen a bulin, de az érzés hasonló volt. Rettentően féltem a lebukástól, és a következményektől.

  Az épület védelmét élvezve löktem le magamról Zayn kezét, aki vigyorogva követett menedzserem irodájába, ami a negyedik emeleten volt, így még a közös liftezést is át kellett vészelnem. És bár a felvonó elég nagy mérettel rendelkezett, a testőröknek nevezett hústornyok miatt nem tudtam úgy elhúzódni tőle, mint amennyire szerettem volna.  Ez pedig láthatóan szórakoztatta őt. Élvezte, hogy nem tudtam ellökni magamtól.

  - Na, végre! – mondta René megkönnyebbülten miután kinyílt a liftajtó. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte a karórájára bökve, miszerint óriási késésben voltunk. 

  - Aludt mikor megérkeztünk hozzá, nehezen ébredt fel. – felelte Alex, aki még nem tudta, hogy menedzserem nem azért kérdez, hogy választ is kapjon rá.

  - Hagyd, nem érdekli. – intettem le, mielőtt elmesélte volna az egész utat, miközben próbáltam lépést tartani a menedzseremmel, aki egészen harapós kedvében volt. – Nyugodj meg, itt vagyok! – tettem a kezem a vállára, mire megtorpant és egy halvány mosolyt villantott.

  - Éppen ez a baj, már rég abban a szobában kellene készülődnöd. – bökött az irodája melletti ajtóra. – Sipirc! 

Örömmel tettem eleget René kérésének, így miután becsukódott mögöttem a világosbarna faajtó, sikerült egy kis időre megszabadulnom a legújabb barátomtól. Volt időm fellélegezni és energiát gyűjteni, mielőtt belevágtunk volna az előttünk álló, iszonyúan hosszú estébe.

  - Van valami elképzelésed? – kérdezte stylistom, miközben a fodrászszékben ültem és élveztem a hajmosással járó kényeztetést. 

  - Ne legyen túl sok. – motyogtam, és őszintén bíztam benne, hogy ennyi év közös munka után megértette, mit is takar az a néhány szó.

  Órákon keresztül ültem a kényelmes székben, miközben lehunyt szemekkel pihentem, és próbáltam nem tüsszögő rohamot kapni a körülöttem lengő illatfelhőtől. Úgy éreztem magam, mint egy teszt-csík, amit a drogériákban szoktak adni a parfümök kipróbálásához. 

  - Nagyon haragszol a szerződés miatt? – jött be René is a helyiségbe, így volt alkalmunk megvitatni a dolgokat még indulás előtt.

  - Áh, dehogyis. – böktem oda cinikusan. – Szerinted? – vontam fel a szemöldökömet, ezzel akadályozva a sminkes munkáját, amiért egy megrovó pillantást kaptam. – Bocs. – intéztem el gyorsan a lánnyal a dolgot, majd vártam, hogy menedzserem kicsikarjon magából bármiféle megnyilvánulást.

  - Próbáltam kiharcolni, hogy ne kelljen megtenned, de hajthatatlanok voltak. – mondta néhány perccel később. – Mindketten a szerződésbontás szélén álltok, a rajongóitok hite kezd elveszni. Egyre több a negatív vélemény. – dörzsölte meg a halántékát. – Mentik a menthetőt. 

  - Azzal, hogy még jobban tönkretesznek minket!? – hangsúlyoztam ki minden szót, így mondatom kissé drasztikusra sikeredett. – Már barátok sem vagyunk, évek óta nem is beszéltünk egymással. Így ne várják el, hogy a média előtt megjátsszam magam. – léptem oda a stylisthoz, aki egy mélyvörös, csillogós, teljes mértékben őrültségemhez passzoló ruhát nyomott a kezeimbe.

  - Kénytelen leszel. – tárta szét René a karjait, kifejezve, már nem tud semmit sem csinálni. – Hátha megbékéltek egymással ez alatt a néhány óra alatt.

  - Persze, semmi másra sem vágyom ennél jobban. – bújtam bele a ruhába, aminek alja a földet súrolta. – Azt se tudom, hogy miről beszéljek vele? – pillantottam tanácstalanul a nőre.

  - Csak van közös témátok, majdnem két évig együtt voltatok. – indult el az ajtó fele.

  Szemeimet megforgat követtem menedzseremet, miközben visszabújtam a maszk mögé, hiszen nem kockáztathattam meg a lebukásomat Zayn előtt. Már így is túl magabiztos volt, túl sok mindent tudott rólam. Nem engedhettem, hogy megismerje az új énemet is.

  - Éjfélre hazahozom. – jegyezte meg szórakozottan, miután René felhívta a figyelmünket az óvatosságra és a kimértségre, hiszen a díjátadón hiába lesz ott, nem tud helyettünk nyilatkozni.

  - Nem vagy vicces, Malik. – löktem meg a vállammal, miközben a lift felé haladtam. 

  - Régen odavoltál a humoromért, Oakley. – jött utánam, és hála gyorsaságának, az ajtó becsukódása előtt még be tudott lépni a felvonóba. – Vagy rosszul emlékszem?

  - Nagyon remélem. – sóhajtottam fájdalmasan, mire megjelent a szája sarkában a régen oly’ szeretett mosolya.   

  Az épület előtt egy limuzin várt bennünket, aminek a sofőrje a hátsó ajtó mellett állt, és amint megpillantott bennünket, ki is nyitotta azt, míg mi a testőrök által kialakított sávban haladtunk az újságírók és rajongók előtt.

  A vakutól kezdett megfájdulni a fejem, a sikítástól és a felénk kiabált kérdésektől pedig úgy éreztem, hogy a dobhártyám kiszakad. Legszívesebben elmenekültem volna, hiszen tudtam, hogy az arénához érve ez az állapot csak rosszabbodni fog. Emiatt pedig szervezetem elkezdett sóvárogni a nyugtatók után, ami kezeim remegéseként mutatkozott meg. Ezt pedig képtelen voltam elrejteni a menedzserem elől.

  - Kezdenek visszajönni a tüneteid. – jegyezte meg halkan, miután sikerült beülnünk a méretes járműbe. - Végig tudod csinálni az estét? – kérdezte aggódva.

   Zayn velem szemben ült, kíváncsi tekintete vonzotta barna íriszeimet, így mielőtt válaszoltam volna menedzseremnek a fiúval néztem farkasszemet. És szégyen, nem szégyen, elvesztem csillogó, mélybarna szemeiben, ami felidézte bennem a megismerkedésünket, az együtt töltött boldog napokat. És talán akkor éreztem a legintenzívebben, hogy hibát követtem el évekkel azelőtt, mikor kisétáltam az ajtón, mikor kisétáltam az életünkből.  És talán akkor vágytam igazán arra, hogy a karjaiban lehessek ismét, akár csak néhány percre is.

  Fejemet megrázva próbáltam elhessegetni a gondolataimat, miközben még mindig egymást nézve ültünk, majd alig néhány perccel később alig észrevehetően bólintott egyet. Támogatott. 

  - Igen, végig tudom csinálni. – motyogtam halkan, de a közelségnek köszönhetően René hallotta a válaszomat. 

  És akkor, miután kinyögtem azt a néhány szót, bújt vissza az álarca mögé, de ennek ellenére nekem mégis mindennél többet jelentett, hogy kifejezte a támogatását. 

  Még nem veszett el minden.

Sziasztok Kedveseim! :) <3
Először is szeretnék elnézést kérni a késői posztolásért, remélem nem haragszotok érte! :) <3 
Másodszor pedig szeretném megköszönni az eddigi visszajelzéseket, az előző részhez érkezett hozzászólásokat és pipákat! <3 Rettentően hálás vagyok, és számomra hihetetlen, hogy már 25 olvasóval büszkélkedik a blog! <3 Köszönöm szépen nektek Drágáim! <3 
Illetve szeretnélek benneteket megkérni arra, hogy hagyjatok ismét magatok után valami nyomot, előre is köszönöm Drágák! :) <3 
Kellemes hetet, kitartást kívánok nektek a következő héthez! :) <3 Szép napokat! :) <3 
xx Lorette T.  

Harmadik

*Summer* 

  Napok teltek el a buli óta, bár még így sem sikerült teljesen kihevernem a másnaposság okozta fejfájást, ami miatt a lehető legkevesebbet mutatkoztam nyilvánosan, hiszen nem szerettem volna bajba kerülni a főnökeimnél. Főleg úgy, hogy tudtam, a szerződésbontás szélén álltam a néhány extrémebb húzásom miatt, amiket még a karrierem kezdetén követtem el, még az elvonó és René előtt, a szakítás után. 

  A hivatalos szakítás olyannyira a padlóra küldött, hogy nem ismertem akkor se Istent, se embert, csak a saját érdekeim számítottak. És talán a legtöbb ember nem az érzelemmentességet, a majdhogynem tudatlan állapotot választotta volna, de akkor az tűnt a legjobb megoldásnak. Szerettem azt az állapotot, mikor nem éreztem a fájdalmat, mikor nem éreztem az űrt, amit Zayn hagyott maga után. Semmi másra nem vágytam, csak nyugalomra.

  És ez, a nyugalom iránti vágyakozásom Zayn felbukkanása óta csak fokozódott, így minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne pattintsam fel a remegő kezeimben szorongatott üvegcse kupakját, és ne vegyek be egy néhány nyugtatót.

  Ennek érdekében pedig próbáltam elterelni a gondolataimat, ami nem volt könnyű feladat, hiszen a vállamon ülő kisördög folyton biztatott, hogy néhány pirulával senkinek sem okozok bajt. Viszont a még épeszű angyal ösztönzött arra, hogy elmenjek sétálni, hátha a friss levegő kitisztítja az elmémet. Ez a kettősség pedig ismét a gödör felé kezdett lökni, nem beszélve arról a fájdalomról, amit magamnak okoztam a közös fényképeink nézegetésével.

  Mazochista vagyok? Áh, dehogyis!

  És bár elmém ép része azt sugallta, hogy temessem vissza a gardróbom mélyére a képeket, nem tudtam megtenni. Az első fényképünk előkerülése után pedig a markomba potyogtattam néhány nyugtatót, amiket pillanatokon belül le is nyeltem, félve attól, hogy meggondolom magam. Ezzel egy időben pedig könnyeim patakként kezdtek végigfolyni az arcomon, hiszen ezzel a pár szem pirulával sikerült háromévnyi kemény munkát magam mögött hagynom.

  Bár bűntudatot még nem éreztem.  

  Lassan dőltem hátra a puha szőnyegen, majd a plafont kezdtem bámulni, ami valahogy megnyugtatott, a ventilátor körkörös mozgása pedig kezdett elálmosítani, így lassan lehunytam a szemeimet és vártam a régen érzett nyugalmat.

…

       - Summer, térj magadhoz! – ütögette meg valaki az arcomat, mire nyöszörögve nyitottam ki a szemeimet és néztem farkasszemet Zayn-el, aki miután látta, hogy élek, visszabújt maszkja mögé.

       - Mit keresel itt? – vontam rögtön kérdőre, bár hangom nem csengett túlságosan magabiztosan, sőt el is csuklott.

       - Jól vagy? – tért ki a válaszadás elől, mire dühösen megráztam a fejemet.

       - Hogy kerültél a lakásomba? – emeltem fel a hangomat, mire egy halvány vigyor futott végig az arcán.

       - Ugyanott tartod a pótkulcsot, ahol régen. – lóbálta meg előttem az apró fémet. – Nem volt nehéz bejutni. – vonta meg lezserül a vállait, majd nekidőlt a szekrénynek.

       - És minek köszönhetem látogatásodat? – kaptam ki hosszú ujjai közül a pótkulcsot, ami meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult ingatag állapotom miatt.

       - Jelenésünk van egy díjátadón, te leszel a kísérőm! – vigyorodott el, mire éreztem, ahogy ajkaim elnyíltak a döbbenettől.

  A döbbenetemet felváltotta a hisztérikus nevetés, bár komoly arcát látva rá kellett jönnöm, hogy nem viccelt. Vagy ha igen, akkor nagyon jól csinálta, elegáns öltözéke azonban őt igazolta.

       - Ez nem lehet komoly! – ráztam meg hevesen a fejemet. – Nem fogok veled sehova se menni. – jelentettem ki határozottan.

       - Azért ennyire ne szeress! – tette a szívére kezét. – Gondolhatod, hogy nekem mennyi kedvem van a színjátékhoz, de menedzsmenti utasítás. – nyúlt zakójának a zsebébe, majd a kezembe nyomta a szerződésének a másolatát. – Elméletileg neked is van egy ilyened.

  Hát persze, a szerződés!

       - Bassza meg! – káromkodtam, majd miután visszanyertem az egyensúlyomat a szobámba rohantam és szinte feltéptem a szerződést tartalmazó borítékot. Szemeim rekordsebességgel futottak át a sorokon, míg meg nem találtam a számunkra érdekes pontot, amely kimondta a nyilvánosság előtti, baráti kapcsolatunkat. – Ezt nem hiszem el. – ingattam a fejemet, akár egy idegbeteg, majd erős késztetést éreztem arra, hogy ismét a nyugtatókhoz nyúljak. – Beszélnem kell René-vel. – tárcsáztam szinte rögtön.

  Menedzserem a második kicsengés után már fel is vette, mire köszönés nélkül kezdtem hozzá a beszédhez, amit inkább kiabálásnak lehetne nevezni.

  Nem szégyelltem visszafogni a hangerőmet és a szitokszavak használatát sem, ami normál körülmények között biztos nem fordult volna elő, hiszen anyukámként szerettem a harmincas éveiben járó nőt, de valahogy ettől eltekintettem.

        - De René, nincs rajta az aláírásom a papíron! – szakítottam félbe, miután egy hangos sóhaj hagyta el ajkaimat. – Így nem vagyok köteles megtenni!

        - Ez csak egy kiegészítés, ami nálad van. – magyarázta a helyzethez képest nyugodt hangon. – Viszont kénytelen vagy eleget tenni a menedzsment kérésének, hiszen a fő szerződésed kimondja, hogy a kapcsolataid úgy alakíthatóak a nyilvánosság előtt, ahogy azt jónak látják. – mutatott rá egy lényeges pontra, így kénytelen voltam belátni, hogy veszítettem.  

  A beszélgetésnek végül menedzserem vetett véget, miután kijelentette, hogy a díjátadó előtt találkozunk az irodájában, ahol a csapat már várt ránk.

  Csalódottan mentem vissza a gardróbba, ahol Zayn még mindig a földön ült, azonban kezei közt az egyik fényképalbum pihent, arcán megannyi érzelem tükröződött. És talán akkor éreztem azt, hogy nem veszett el teljesen, hogy maradt még a régi, boldog srácból, akit feltétel nélkül szerettem.

  Bár miután rám emelte mélybarna szemeit, mintha ismét egy fal állt volna kettőnk között, ami meggátolta, hogy lássam az érzéseit, a régi énjét.

        -  Indulhatunk? – kérdezte semlegesen hangon, mire azt kívántam, bárcsak inkább azt mutatná, hogy gyűlöl.

  Az egész alakos tükör előtt állva gyorsan végignéztem magamon, ürügyet keresve a minél későbbi indulásra, majd miután utcára valónak nyilvánítottam az öltözékemet, elindultam a bejárati ajtó felé. 

  Hosszú este elébe nézünk! 

Sziasztok Kedves Olvasók! :) 

Először is szeretném megköszönni az előző részhez érkezett visszajelzéseket, köszönöm mindazoknak, akik szántak néhány percet a visszajelzésre! :) Rettentően örültem nekik, és bízom benne, hogy a mostani rész is elnyerte a tetszéseteket! :) 

Illetve szeretnék kitartást kívánni az előttünk álló héthez!  :)

Valamint örülnék néhány visszajelzésnek, hiszen így tudom, hogy kell-e valamin javítanom, és természetesen kíváncsi vagyok a véleményetekre! :) Valamint ne feledjetek el cserét kérni, és pipálni! :) 

Legyen kellemes hetetek Kedveseim! :)

Hétvégén találkozunk! :) 

xx Lorette T. 

Második

*Summer*

  Szerettem volna sikítani és sírni, de a rám szegeződött tekinteteket kereszttüzében esélytelen volt bármiféle reakciót is mutatnom a külvilág felé, amit a jelenléte okozott, így inkább a másik opciót választottam. Vagyis az évek alatt szinte tökéletesre fejlesztett maszk mögé bújtam, bár ez is csak részben volt jó megoldás, hiszen előle még így sem tudtam elrejteni a döbbenetemet és a félelmemet. Ez a tény pedig valamilyen beteges oknál fogva szórakoztatta, engem pedig kiborított.  És ő ezzel teljesen tisztában volt.

  A hideg futkosott a hátamon átható barna íriszeitől, miközben lassan megemelte a kezében tartott poharat, üdvözlésként, majd nagyot kortyolt a barnás színű folyadékból. Whisky, a kedvence.  

  Segélykérően néztem Avery-re, aki tudta, hogy milyen hatással volt rám Zayn jelenléte, de egy bocsánatkérő pillantásnál többre tőle sem számíthattam. Hiszen nem küldhette el Louis legjobb barátját, még úgy sem, hogy nem voltak kimondottan jóban, sőt a kelleténél többet sosem beszéltek egymással.

  Így viszont kénytelen voltam jópofával állni az egészhez, bár túlságosan nem könnyítette meg a helyzetemet, hiszen folyamatosan éreztem, ahogy figyelte a mozdulataimat. 

  Tekintete égette a hátamat, túlzott kíváncsiságom pedig hajtott, így alig öt percen belül sikerült ismét belenéznem a szemeibe, ezáltal pedig el is vesztem a tekintetében. 

  Gyenge voltam, ő pedig túlságosan is erős. 

 - Boldog születésnapot, Summer! - suttogta a fülembe, miután lassan elém lépett, majd egy puszit nyomott az arcomra, tudva azt, hogy sikerült kikészítenie. Még ha kívülről nem is látszott. 

 - Mit keresel itt, Zayn? - tettem a mellkasára a tenyereimet, majd próbáltam eltolni magamtól, de ujjait felsőkarom köré fonta, így esélytelen volt az eltávolodás. 

 - Komolyan kérdőre vonsz? - nevette el magát, bár a zene miatt alig lehetett hallani. Szerencsére. - Nem látogathatlak meg? - lépett közelebb, így hátrálnom kellett, végül pedig a fal állított meg minket. 

  Magas alakja fölém tornyosult, finom parfümjének illata dohány és alkohol aromával keveredett, szemei pedig elhomályosodtak az elfogyasztott alkoholtól és még ki tudja mitől. Megijesztett. 

  Ahogy ujjai körbefonták a karomat, olyan volt, mintha fel akarna nyomni a falra, a gyér fény miatt pedig egészen ijesztőnek tűnt az arca. Talán akkor féltem tőle először.

 - Csak egy ártatlan kérdés volt. - mondtam, talán a kelleténél kicsit hangosabban, mire néhány körülöttünk álló ismerős felénk pillantott. - Nem hittem volna, hogy valaha, önszántadból meglátogatsz. 

 - Nem értem, hogy miért nézel hülyének, Sum? - hajolt közelebb, ajkai már-már súrolták az enyémeket. - Mindketten tudjuk, hogy többször is kerestelek. Szóval? - vonta fel a szemöldökét. 

 - Kizártál az életedből, és most azt várod, hogy táncoljak az örömtől, amiért felbukkantál? - kérdeztem tartva a szemkontaktust, így láttam, amikor valami furcsa fény megcsillant a szemeiben. 

 - Mintha te nem tehetnél erről az egészről... - túrt bele idegesen a hajába, így meg tudtam masszírozni zsibbadó végtagjaimat.  

 - Elvártad, hogy alig 18 évesen a feleséged legyek, és még csodálkozol, amiért megijedtem és elmenekültem? - hangom remegett, ujjaimat pedig ropogtatni kezdtem, hogy a bennem tomboló feszültséget enyhítsem. - De te vetettél véget a kapcsolatunknak, te löktél el magadtól, Zayn. 

Szavaim elgondoltathatták, hiszen hosszú perceken keresztül némán állt előttem. Majd karjait leejtette maga mellé, így volt esélyem elmenni mellette. És bár lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, de mégis ott hagytam, hiszen nem álltunk már olyan közel egymáshoz, hogy egy veszekedés után összebújva bocsánatot kérjek tőle. És, hogy őszinte legyek, nem éreztem azt, hogy nekem kellene elnézést kérnem. Mekkora egy szemét vagyok?! 

A konyhában talált rám Avery, miközben egy pohár bort kortyolgattam, ami alig tíz perc alatt már a sokadik pohár volt, így kezdett megártani az alkohol, bár túlságosan nem izgatott a dolog. Avery pedig volt annyira kedves, hogy nem vette ki a kezemből a poharat, hiszen tapasztalatból tudta, ilyenkor egy kicsit megkönnyebbül az ember lelke. Vagy éppen nem érez semmit, bár ez már lényegtelen.  

 - Beszéltél vele? - ült le mellém a padlóra, majd hozzám hasonlóan a hátát a szekrénynek támasztotta. 

 - Av, engem állított be hibásnak, ő pedig játssza a mártírt. - kortyoltam a vörös folyadékból. - És hiába tudom, hogy mi történt, megsajnáltam. - nevettem el magam, cselekedetem kissé hisztérikusra sikeredett. 

 - Szereted még, igaz? - kérdezte, mire megdermedtem, és pislogás nélkül meredtem a szőke lányra. - Szóval igen. 

 - Én nem... - akadt el a szavam. - Szóval én nem szeretem, nem szabad szeretnem! 

Kedves Olvasók! 
Elnézést kérek a csúszásért, illetve a késői posztolásért, de a hétvégém eléggé rohanósra sikeredett. Remélem nem haragszotok a késésért, illetve remélem elnyerte a rész a tetszéseteket. Ha ez így van, kérlek hagyjatok magatok után jelet, rettentően hálás lennék érte. :) <3 Illetve köszönöm szépen Eva-nak a díjat, amint időm engedi ki is fogom tenni! És szeretném köszönteni az új olvasókat is, el sem hiszem, hogy már 25-en vagytok. Huh, köszönöm szépen! :) <3 
Legyen kellemes hetetek, kitartást az iskolához! :) <3 
Hamarosan találkozunk! :) 
xx Lorette T.